Eredeti kép másolása hamisítási céllal

Múzeumban vagy magángyűjteményben őrzött valódi Szinyei-képekről aránylag kevesebb egyedi másolat készült az elmúlt száz évben, mert a katalógusok, könyvek, folyóiratok illusztrációi és a szobadísznek szánt, poszterszerű reprodukciók alapján sokkal kényelmesebben lehetett dolgozni – a hamisítóknak is. A Könyves Kálmán cég múlt század elején aránylag nagy példányszámban és igényes kivitelben piacra dobott színes reprodukciói – az aránylag kisszámú becsületes és jó minőségű másolat mellett – sajnos rengeteg hamisítvány készítésére is kitűnő alkalmat szolgáltattak, amint azt az előző részben láttuk. Amikor az œuvre-katalógus összeállításakor sok helyre kellett kiszállnom a képek megtekintése céljából, nem egy esetben szembesültem a papírra vagy vászonra nyomott reprodukciók akár felülfestett példányaival is. Magukat az aránylag színtartó százéves reprókat külföldön is becsben tartják: a Lila virágé például Angliában, a Fehér fa képé Amerikában bukkant fel. A Szépművészeti Múzeum tulajdonából törölt és állami ajándékként 1939-ben Hitlernek Berlinben átadott Vénasszonyok nyara reprodukcióját (1. kép) illetően Tirolból, illetve a belgiumi Liège-ből is érkeztek megkeresések, hiszen az üveges keret alatt nem mindig egyszerű megkülönböztetni a nyomatot az egyedi műalkotástól. (1) Utóbbi három képnek eddig nem bukkantam hamisítványára. Annál inkább szemet szúrtak a Majális-vázlat, a Pipacs a mezőn, az Erdő széle vagy a Patak reprodukciói alapján pingált gyenge utánzatok, többségükben igen rossz szignókkal. (2)

A legizgalmasabb hamisítási felfedezést az 1982-ben bírálatra beadott Nerovölgy, Wiesbaden című Szinyei-képnek köszönhettem. (3) Felbukkanásáig az azonos témájú, a királyi várból származó védett képet ismertük eredetiként, amely az Országgyűlési Iroda tulajdonában állt. Mivel vakrámája megőrizte a wiesbadeni festékkereskedő eredeti pecsétjét és az Ernst-aukciós kiállítási cetlit is, nem merült fel kétség az eredetiséget illetően. A méretében is azonos bírálati kép feltűnően magasabb kvalitását tapasztalva azonban gyanút fogtam, és vizsgálatra bekérettük társát a Parlamentből. A gondos összevetés igazolta sejtésemet: a parlamenti másolat a térmélységet alig érzékeltető, gyengébb munka, mely nem képes Szinyei egymáshoz közel fekvő, mégis változatos tónusainak villódzó színgazdagságát visszaadni. A domboldali sűrű lombozat rőtes foltjai, a sokfajta zöld árnyalat, az ég kékjei, a felhők puha tömege csupán az eredeti művön utalnak Szinyei festésmódjára. A másolónak nem sikerült követnie a mester energikus ecsetjárását, de kínosan ügyelt a részletek pontos követésére. Eltérés főként a jobb oldali tisztás egyes elemeinél és a bal oldali sötétebb facsoport árnyékolásánál figyelhető meg. A másolat (2. kép) talán leggyengébb pontja a hat szénaboglya gyermeki egyszerűséggel gömbölyödő halma – mindez az eredeti festményen puhábban, rafináltabban és környezetével szorosabb összhangban jelenik meg. A szignók összehasonlításakor is hasonló eredményre jutottam: az eredeti lendületes kézjegyéhez képest a hamisítóé mesterkéltebb, merevebb. Szinyei németországi gyógykezelése idején, a motívum kiválasztását követően kint a természetben festette tájképét, erről az eredeti vászonba és festékanyagba nyomódott rajzszögek is árulkodnak, amelyek a Galéria fotótárában őrzött korabeli fotón is felismerhetők, míg a másolaton teljesen hiányoznak. Fennmaradt még a vakrámák kérdése – ezek furfangos cseréjét Velledits Lajos restaurátor kollégám bizonyította, főként az eredeti nagyobb fejű és az újabb, kisebb fejű szögek által ütött lyukak árulkodó nyomai által. A csalás ezen aljas formáját valószínűleg az 1930. és 1931. évi három Ernst-aukció közötti időben követhették el, amikor az eredeti alkotás nem kelt el, így huzamosabb ideig dolgozhatott a hamisító, aki talán csak másolásra kapott ott engedélyt. Közben kicserélhette a vakrámákat, majd utólag ráfesthette művére a hamis szignót is. Aztán az ügyesen létrehozott és szinte támadhatatlan új „Szinyei-kép” már mehetett is a királyi vár, végül a Parlament szobadíszének, ahol máig ezt a célt szolgálja. Kiállításokra természetesen a magántulajdonú eredetit szoktuk kölcsönkérni. A legutóbbi évtizedekben a hamisítás már nemcsak az elkövető festői adottságain alapszik, hanem a tájékozottságán is a művészeti szakirodalomban. Az œuvre-katalógusokat böngészve egyesek így találtak rá azokra a régóta lappangó Szinyei-művekre, amelyeket a mostani generációkból valószínűleg senki sem látott, és amelyekről csak gyenge minőségű fekete-fehér reprodukciók maradtak fenn régi katalógusokban, a sajtóban vagy akár a nagymonográfiám bélyegnyi méretű fotói között. A meglévő adatok birtokában aztán elkészítették az eredeti mű mérethelyes és a mester akkoriban készült ismert alkotásai alapján valószínűsíthető színeket használó, szignált „másolatát”. Már csak az eredetiséget igazoló attest hiányzott, de sajnos ezt sem olyan nehéz ilyen csali esetekben beszerezni. Amikor egy kolléga már-már elfogadta volna az 1913 óta senki által nem látott Sárosi táj hamis replikáját, tanácsomra ez mégsem történt meg. Az alaposabb vizsgálatnál ugyanis szerencsére még időben kiderült, hogy az új darab mégsem teljesen azonos a csak apró, gyenge fotón tanulmányozható eredetivel. (4) Ráadásul éppen a Szinyeire jellemző, sajátosan naturalista, emellett va- lóban levegős lombfestést, gabona-, fű-, virág- vagy akár a könnyed felhőábrázolást sem sikerült pontosan utánoznia a hamisítónak! Közelít, de mégsem ugyanaz: nagy a különbség egy zseniális művész és egy kevésbé tehetséges, ám nagyon igyekvő „festő” között. Utóbbi a szignón is elcsúszott: a kezdőbetű ilyesfajta kanyarítását több hamisítványon már jó ideje fel lehetett fedezni.

Néhány évvel ezelőtt sajnos én is beugrottam az ilyesfajta ügyeskedésnek, és elfogadtam eredetinek a bizonyára hasonló módon készült Őszi nap (A régi jernyei kert) címen katalogizált festmény aránylag jó szignóval rendelkező hamisítványát (4. kép). Aztán az ájulás környékezett, amikor Virág Judit pár hónap múlva ugyanennek a képnek egy jóval színesebb megoldásáról kérdezte véleményemet! (5) Ez a tetszetősebb színvariáns (mert maguk a tájképi motívumok mind azonosak voltak) sokkal gyakorlottabb és könnyedebb kéz munkájára vallott: a zöldek árnyalataiban fürdő napsütötte parkrészletet a kora ősz lángoló meleg sárgái és a képtéren kívüli fák mélyzöld árnyékai tették élővé (3. kép). Ehhez képest a másik variáns kissé sápadtabb, a sárgás-barnás tónusok dominanciáján alapuló késő őszi színvilága unalmasnak tűnt, pedig az is a természetben gyakran megfigyelhető – és lényegében Szinyeitől sem teljesen idegen – színharmóniákon alapult. Ekkor már a színesebb kép tűnt eredetinek, és nagyon bántott, hogy a másikra képes voltam korábban igent mondani. Ilyenkor látszik, hogy a műbírálati tevékenység mennyire kiszolgáltatott a körülmények összjátékának, vagy akár a véletlennek, legjobb szándékaink ellenére is. Mert mi lesz, ha egy harmadik kép is felbukkan majd egyszer? Ezután még inkább tartózkodtam attól, hogy határozott igennel vagy nemmel válaszoljak ilyen kényes esetekben, még a saját hatvan évnyi tapasztalatom birtokában sem. Az újabb generációk művészettörténészein múlik aztán, hogy ők se legyenek partnerek nagy mestereink életművének felhígításában, amint ez néhány művésznél sajnos máig létező probléma. Ha ez mégis megtörténne, az ecsetjét időnként hosszú évekre pihentető, amúgy sem túl szorgalmas Szinyei Merse Pál esetében például az alig több, mint kétszázötven darabos, zömmel kvalitásos eredeti œuvre (amelyet, úgy gondolom, hogy szerencsés esetben maximum húsz valódi, újonnan előkerülő művel lehetne esetleg még kiegészíteni) hamar elérhetné a négy-ötszázas, attól kezdve már a gyengébb képek dominanciáját hordozó darabszámot is! Ez pedig már súlyos erkölcsi, szakmai, kulturális és nem utolsó sorban anyagi kérdés.

Ugyanebben a kategóriában végül külön kis csoportot képeznek az olyan hamis képek, amelyekkel az œuvre-katalógust gondosan átböngésző csalafinta személyek azokat a számunkra megfoghatatlanul létező, csupán témájukról ismert lappangó Szinyei-műveket szerették volna eredetiként felfedeztetni, amelyek címe mellett a műjegyzékben még méretek sem szerepeltek, és sehol sem voltak reprodukálva. Ezek a hamisítók sem számoltak a stíluskritikai vizsgálódás lehetőségeivel, így joggal gondolhatták, hogy a lebukás veszélye ezúttal a szokásosnál is kisebb. Ilyen próbálkozás volt az a Szlovákiában aukcionált, de korábban nekem is bemutatott csendélet, amely az egészen korai, virágos-kagylós csendéletet szándékozott volna – sikertelenül – pótolni, vagy például a szintén csak címéről ismert Tengerkép cápával. (6) Utóbbin persze híre-hamva sem volt cápának, de a tenger is igencsak különbözött mindattól, amit Szinyei valaha is festett.

Más művészek alkotásaiból gyártott Szinyei-hamisítványok

Ha már tengerről van szó, igen sajnálatosnak tartom, hogy egy gyönyörű kis Mendlik Oszkár-képet hamis „Szinyei” szignóval láttak el, nyilvánvalóan a két művész eltérő műpiaci értékelése miatt (5. kép). Rövid kutatás után több szépséges – rafináltan gyöngéd színvilágában és stílusában is igen közelálló – tengeri analógiát találtam hozzá egy Mendliknek szentelt holland kiadványban. És vigyázat, ha felbukkannának még hasonló próbálkozások, jó tudni, hogy Szinyei 1902–1904 körüli Capri-képeivel nagyon is rokon egy ugyanott reprodukált 1914-es Mendlik-féle tengerkép: nehogy beugorjunk, ha ilyenre is „Szinyei” szignót pingálna egy elvetemült elkövető! (7)

Szinyei világával teljesen ellentétben áll viszont az az igen régies, apró staffázsalakokkal és hamis szignóval ellátott tájkép, amelyet Déri Frigyes ajándékozott a róla elnevezett debreceni múzeumnak. Még azt is kizártnak tartom, hogy a Nagyváradon, Mezey Lajos műtermében másolt gimnazistakori munka lenne, annyira különbözik az ekkori képeitől is. (8) Valamivel későbbi, 19. század végi lehet egy 1971-ben, a Dorotheumnál aukcionált festmény, amely az aprólékosan megfestett, valamelyest barbizoniasnak tűnő táj előterében egy napernyős fekvő női aktot és két meztelen gyermeket ábrázol, hamis „Szinyei” szignóval (6. kép). Ki tudja, hogy véletlen-e: az akt és a táj felfogása is erősen hasonlít egy ugyanakkor árverezett, 1889-es brit képre, Szinyei művészetének bármely korszakától azonban óriási szakadék választja el. (9) Sajnos a Sotheby’s is eredetiként publikálta egy 1990-es árverési katalógusában azt az itthon mindenki által hamisnak nyilvánított képet, amely már a két világháború között, majd 1980-ban is felbukkant a magyar műpiacon, aztán nyoma veszett. (10) Ez a labilis térképzésű és kompozíciójú festmény egy fa árnyékában heverő, sután és elrajzoltan felvázolt párt ábrázol, jobbra a háttérben napsütötte régi épülettel, amelynek kopár homlokzatát egyetlen kapu töri meg (7. kép). A levegőtlen és fantáziátlan, szűk skálájú színvilág éppúgy idegen Szinyeitől, mint a bizonytalanul formált szignó. Egy sokkal kezdetlegesebb állapotú, épp csak elkezdett kis vázlatról azért ejtek itt még szót, mert annak egyetlen domináló motívuma szintén egy tagolatlan épület, ami akár egy nagy sziklatömbként is értelmezhető, fölötte felhős kék ég. Nincs szignálva, de hátoldalán egy 1958. január 18-i dátumú nyilatkozat olvasható, miszerint „Szinyei és Jeszenszky eredeti Szinyei felhőtanulmánynak ismerték el.” Itt édesapámra utal, aki tizennyolc nappal korábban, január 1-én nagybetegen hunyt el, így ezúttal sem tiltakozhatott. (11) A jellegtelen kis tanulmány bárki műtermi hulladéka lehet, érthetetlen, hogy éppen Szinyei neve merült fel vele kapcsolatban.

A legnívósabb nemzetközi műkereskedelemben rendkívül káros a magyar festészet nagyjainak ilyen siralmas hamisítványaival találkozni, hiszen ahogy itthon, úgy külföldön még kevésbé lehetséges nagyobb számban tanulmányozni az elsőrangú alkotásaik zömét. Ebben az alig vegetáló művészeti könyvkiadásunk is ludas, mert nemcsak a ritkásan megjelenő kiállítási katalógusokra, hanem tisztességes minőségű és számú reprodukcióval, valamint œuvre-katalógussal is ellátott, többnyelvű komoly monográfiák tucatjaira lenne mielőbb szükség ahhoz, hogy lassanként felszámolhassuk elmaradottságunkat a nemzetközi mezőnytől. A jelenlegi szűkös adottságok mellett kollégáinknak is sokkal több munkájába kerül, ha meggyőzően akarják bizonyítani legjobb művészeink életművének szerves európaiságát, korszerűségét.

A külföldön is aránylag nagy számban található hamis vagy téves attribúciójú művekhez visszatérve, legutóbb 2019-ben Németországban bukkant fel egy vidám színvilágú, mandolinozó nőt ábrázoló 20. századi festmény (8. kép). Jobban járt volna, ha meghagyják olyannak, amilyen, még ha nem is lehetett tudni, hogy ki festette (nem gondoltam magyar képnek), ám utólagosan rápingáltak egy rettentően rossz szignót („Paul Szinyei”), ezért sürgősen lebeszéltem megvételéről honfitársnőnket, aki szívesen hazahozta volna a képet (az adatokat fel se jegyeztem). Jó évtizede azonban már áthoztak Németországból egy félbehagyott, Szinyeinek szignált kis képet (9. kép). (12) Ez is egyike volt azoknak az intenzív színvilágú, már-már fauve-os megközelítésű, ám a mester teljes életművétől idegen felfogású és eszköztárú műveknek, amelyek a Szinyeit követő generáció Európa-szerte elterjedt szellemiségében fogantak. Nagyot tévedett az, aki utólag Szinyei nevével fémjelezte – ráadásul a kezdőbetű számos hamisítványról ismert formájával –, hiszen már a premier plánba hozott kalapos nő és a háttéri tengerparti nyüzsgés markáns léptékváltása is jóval modernebb komponálásmódról árulkodott. Bár széles európai körből lehetne találgatni alkotójára, szerintem a kép leginkább a számos utazását követően Hollandiában letelepedett Góth Móric (1873–1944) nevéhez köthető.

Talán érdeklődésre tarthatnak számot az előzővel nagyjából azonos évtizedekre tehető és még kisebb méretben készült, akkor balatonfelvidéki tájnak tartott verőfényes vázlat szakértési fázisai. 2004-ben, majd 2008-ban is megmutatták különböző személyek, és én stíluskritikai alapon kitartottam amellett, hogy a tetszetős kis képnek nincs köze Szinyeihez, hiszen az utána következő nemzedék preferenciáit viseli magán (10. kép). Aszimmetrikus, ám gondosan kiegyensúlyozott kompozíciójában az egyetlen felróható hiba a jobb szélen ülő napernyős nő piros kabátjának esetlegessége, amely mögött értelmezhetetlenné válik a test, bár ez a vázlatosságból is következhet. A pasztózus ecsetvonások épp itt vékonyodnak el, így előtűnik a figura és az ernyő szárának ceruzás előrajza is. De ki lehet a festője? A vázlat levegőssége és dinamikus ecsetkezelése, a lombozat lüktetően élő, bátor felrakása végül felidézte bennem a művész leányának, Szinyei Merse Rózsinak egy szinte azonos méretű és hasonlóan nagyvonalú kis tájvázlatát, amelynek alapján az ő szerzőségét ajánlottam (nála gyakrabban fordulnak elő aszimmetrikus elrendezésű művek), míg apjának a képre helyezett sárga színű, alig észrevehető (ez sosincs Szinyeinél) szignóját hamisnak tartottam. (13) A következő évi, hamisításokkal foglalkozó konferencián tartott előadásához Végvári Zsófia viszont épp ezt a képet választotta ki cége komplex festményvizsgálati módszerének bemutatására, fenntartva Szinyei Merse Pál szerzőségét. A nála Hölgy napernyővel – Itáliai táj címen vizsgált kép esetében is, mint máskor, e mű datálásánál is központi helyen állt a pigmentvizsgálat, ami ebben az esetben irreleváns, ugyanis Rózsi az apja akár régebben beszerzett festékeit is még sokáig használta, így a kép korát semmiképpen sem lehet beszorítani az ajánlott 1895–1905 évek közé, az lehet későbbi is. (14) Ha mégis elfogadnánk a korábban balatonfelvidékinek tartott kép itáliai keletkezésének feltevését, ez sem zárja ki Rózsi szerzőségét, hiszen ő is többször volt Olaszországban (amint a Balatonnál is festett). Bár a cég szakértőinek segítségével Végvári Zsófia stíluskritikai megfigyeléseket is közölt az előadásban, azok a legkevésbé sem tudták alátámasztani az apa sajátkezűségét. Más festő lehetőségét viszont fel sem vetette, és gondosan elkerülte az én kutatásaimnak és publikációimnak megnevezését, holott idézett belőlük.

Eredetiség kérdésében édesapjával, Végvári Lajos professzor úrral szintén voltak vitáim, már akkor is, amikor rám osztották – Bernáth Mária mellett – azt a kényelmetlen feladatot, hogy Szinyei-monográfiáját lektoráljam. (15) Ő ugyanis eredetiként reprodukált olyan festményeket is – többségük az általa igazgatott miskolci Herman Ottó Múzeum tulajdonában állt –, amelyek nálam csak a kérdéses képek kategóriájában szerepelhettek, vagy még ott sem, mert biztosan hamisnak tartottam. (16) Az ezredfordulót követően aztán több olyan eredetiséget igazoló szakvéleményével is találkoztam, amelyekkel szemben én kizártam volna Szinyei sajátkezűségét. Sajnos ez más kollégák esetében is megtörtént –hozzájuk azért fordultak klienseik, mert többnyire Szinyei-kismonográfiák szerzői voltak. Mindannyiunkkal előfordult egyébként, hogy a hamisítók szemtelensége már odáig ment, hogy a szakvéleményeinket is hamisították...

Évtizedek óta foglalkoztat a Csónakázás a Chiemseen címen ismert kis vázlat eredetisége (11., 12. kép). Az œuvre-katalógusban a kérdéses képek közé helyeztem, és máig nem tudok biztos igent vagy nemet mondani rá. A komoly régi szakértők ambivalens ítélete sem segített: Petrovics Elek és Meller Simon eredetinek tartotta, míg Hoffmann Edith és Szinyei Merse Rózsi szerint a kép hamisítvány. (17) Miután egy Carl Spitzwegről és baráti köréről szóló kötetben egy Starnbergi-tavi tájkép jobb szélén a Szinyeinek tulajdonított vázlat hölgyekkel teli csónakjának ügyesebben megfestett ikertestvérére találtam, erősen a hamisság irányába billent nálam is a mérleg (13., 14. kép). (18) Annál is inkább, mert a német kép a müncheni Galerie Wimmer tulajdonában volt – ez a műkereskedés 1870 körül Szinyeitől is több képet vásárolt. Nehezen tudom elképzelni, hogy Szinyei, az az önfejű magyar festőnövendék másolta volna le magának (méghozzá nem is túl ügyesen) ezt a bizonyos motívumot, akinél ilyen másolásra abban az időben már egyetlen példát sem találhatunk, de az alakok hasonló formálására sincs analógiánk a Szinyei-œuvre-ben. Elképzelhető viszont, hogy egy már meglévő képre került egy korai Szinyei-szignónak látszani akaró, kissé különös aláírás, méghozzá abban az időben, amikor már nagy igény mutatkozott az időközben elhunyt mester ifjúkori műveire. A vázlatot állítólag maga Meller Simon vette az 1920-as évek második felében Münchenben, és adta tovább barátjának, a híres műgyűjtő Kohner Adolfnak. Utóbbi tulajdonából 1934-ben aukcióra, majd onnan Baumgarten Nándor gyűjteményébe került, hogy aztán újra Münchenben, végül megint Budapesten kössön ki.

Szinyei Merse Rózsi néhány balatoni festménye szintén elszenvedte azt a „megtiszteltetést”, hogy apja hamis aláírásával lássák el. A Badacsonyi táj esetében ez az 1929-es aukcionálása előtt történhetett (15. kép). Mivel nem kelt el, a másfél évvel későbbi aukciós katalógusban – minekutána a festmény alkotója reklamált – már Rózsi műveként szerepelt. (19) Rózsi Fonyódon festett másik képe, a Nyárfa a Balaton partján (16. kép) a festőművésznő 1922-es egyéni kiállítását követően Félix bátyja Kisasszonyszőlő-Tópart tanyai kúriáját díszítette évtizedekig, majd az államosításokat követően eladták. Nem tudni, mikor és kicsoda, de csak ezután láthatta el valaki Pál hamis szignójával és Lázár Bélának a hátoldalra ragasztott, szintén hamisnak tűnő attestjével. Ennek 1942. január 26-i dátuma már eleve nonszensz, hiszen a mű akkor még javában Félix alföldi otthonában függött, amelyről a művész ifjabbik unokája, szintén Félix, emlékirataiban kedvenc Rózsi-képeként emlékezett meg. A festmény 2012-ben már Szinyei Merse Pál műveként került aukcióra, majd onnan egy neves műgyűjteménybe. Fél évtizedre rá továbbra is apja műveként állították ki a kecskeméti, Bozsó-gyűjteménybeli Szinyei-kiállításon, holott egy évvel korábban Rózsi szerzőségét bizonyítva publikáltam a fonyódi kiadványban. (20) Tulajdonosa ezt azóta sem hajlandó elfogadni.

Bár nem tartozik szorosan ebbe a csoportba, de két, Szinyeit ábrázoló arcképet sem szeretnék kihagyni az összesítésből. Az egyik Wilhelm Leibl híres 1869-es portréjáról a mellrészig készített jelzetlen, gyenge variáns. A másik egy kis ceruzarajz, amit ugyan aláírattak Szinyeivel, de nem ő készítette, így nem nevezhető önarcképnek. (21) A Japán-művészasztal melletti társaság néhány tagjától több ilyen rajz is fennmaradt. (22)

A szignókról

Szinyei Merse Pál hosszú élete során változatos módon jelezte festményeit, rajzait – ez is gondot okozhat az eredetiség eldöntésénél. A hamisítók többnyire az idősebb korában használt, rövid „Szinyei” szignót igyekeztek követni, ami ugyan aránylag egyszerű formálású, mégis sokszor elrontották. Az előzőkben már utaltunk egy bizonyos csoportjukra, amikor akár egyetlen hamisító kézjelét is feltételezhettük, ám ezek gondos összehasonlító vizsgálatára ezúttal sem keríthetünk sort. A hamis szignók ennél azért változatosabbak, akad köztük néhány jobban sikerült utánzás is.

Ítéletalkotásunkat tehát sosem szabad csupán a szignókra alapozni – mesterünk esetében a stíluskritika elsődlegességét kell hangsúlyoznunk. Számos korai művét Szinyei ráadásul csak öregkorában szignálta, méghozzá éppen ebben a rövid formában, így kronológiát sem állíthatunk fel jelzeteiben. Ifjúkori, az 1860-as évekbeli művein (valamint kivételesen 1879-ben is) feltűnt az -y végződésű névhasználat („Szinyey”, néha Pállal kiegészítve, de Merse nélkül). Az „i” helyetti „y” használatára egy ideig áttért a művész egész családja, méghozzá a Vasárnapi Újságban akkoriban egyre többet szereplő Szinnyei Józsefnek a Merse nélküli, de két n-es, 1848-ban magyarosított neve (eredeti neve Färber volt) miatti megkülönböztetés, illetve a személyétől való elhatárolódás végett. Az utókor erre sincs tekintettel: a sajtóban máig gyakran találkozhatunk a kiejtést követő, de helytelen „Szinnyei Merse Pál” névalakkal.

A művész az 1870-et megelőző és követő néhány évben a müncheni műkereskedőknek átadott képein a „Paul v. Szinyei” vagy „P. v. Szinyey” formát használta. A „Merse” csak 1873-tól, a legfontosabbnak tartott alkotásain került a szignóba (Majális: „Szinyei Merse P.”; Lilaruhás nő: „Szinyei Merse Pál” stb.). 1894 után, főként az eladásra szánt festményeken, egyre gyakoribbá vált a háromtagú „Szinyei Merse Pál” forma vagy ennek rövidebb változatai („Szinyei Merse P.”, illetve „Szinyei M. P.”). Az idők folyamán a betűformálása is változott, amit a kép mérete is befolyásolt. A rajzain és levelein megfigyelhető aláírásai szintén változatos formájúak és kalligráfiájúak, de egy biztos: a család már évszázadok óta használt dupla nevének két tagja közé nála sem került soha kötőjel! Nyelvtudományi bürokratáink újabban nem kívánják ezt tiszteletben tartani: a Szinyei Merse család legfrissebb, immáron 22. generációjának kicsinyeit a hivatalok kizárólag kötőjelesen voltak hajlandók anyakönyvezni.

(1) Szinyei 1990, 127., 203. o. Œ. kat. 197. Olaj, vászon, 109,5 × 140,3 cm, jelezve balra lent: Szinyei 1904. A nyomata kb. 57 × 70 cm-es. Az eredeti képet állítólag máig Amerikában őrzik, talán vissza lehetne igényelni a múzeum számára.
(2) A Majális-vázlatról (œ. kat. 96., 28,8 × 34,3 cm) 36 × 48 cm-es; a Pipacs a mezőnről (œ. kat. 179., 88,5 × 79,7 cm) 50 × 45, illetve 68 × 54 cm-es méretű; az Erdő széléről (œ. kat. 222., 80 × 100 cm) 60 × 80 cm-es; a Patakról (œ. kat. 147., 37,5 × 56,5 cm) egy 27 × 41,5 cm-es hamisítványt jegyeztem fel magamnak, de a többit már figyelemre se méltattam.
(3) MNG bírálati szám: 1146/82. Szinyei 1990, œ. kat. 199. Utoljára kiállítva és a katalógusban színesen közölve: Szinyei impressziói (kurátor: Géger Melinda és Szinyei Merse Anna). Kaposvár, Vaszary Képtár – Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 2019, kat. sz. 52.
(4) Szinyei 1990, œ. kat. 232.
(5) Szinyei 1990, œ. kat. 235., olaj, vászon, 40 × 50 cm. A sápadtabb változat azonos méretű. A színesebb képet (olaj, vászon, 40,7 × 50,5 cm) a kecskeméti katalógusban a Virág Judit Galéria és Aukciós Ház tulajdonaként reprodukálták. Dr. Nátyi Róbert: Szinyei Merse Pál – A természet bűvöletében. Kiállítási katalógus, Kecskemét, Bozsó Gyűjtemény, 2017, 25. o.
(6) A csendélet: Szinyei 1990, œ. kat. 11. (a hamisítvány adatait nem jegyeztem fel). A cápás tengerkép: uo. Œ. kat. 88. (a hamis kép: olaj, vászon, 60 × 80 cm, jelezve jobbra lent: Paul Szinyey).
(7) A hamisított kép: olaj, fa, 24,3 × 49,8 cm, utólagos jelzés jobbra lent: Szinyei. Vö. Grad de Graaff: Oscar Mendlik 1871–1963. Hongaarse zeeen portretschilder te Aerdenhout. Gemeentehuis Bloemendaal, 2005, 73., 107., 178. o. A Capri-analógia: 49. o.
(8) Francia tájkép, olaj, vászon, 50 × 67,5 cm. Jelezve elöl középen: Sziney Merzse Paris [sic]. Debrecen, Déri Múzeum, ltsz. DF 206.16.1.
(9) Dorotheum 591. Kunstauktion, 1971. 88. sz. Pál Szinyei Merse: Ein Sommertag (Egy nyári nap), aláírva és keltezve: Szinyei P. 67. Olaj, vászon, 35,5 × 50 cm (12 ezerről 28 ezer schillingre verték fel). A brit kép: Samuel Reid (1854–1919): Das Bad im Walde (Fürdés az erdőben), 1889, olaj, vászon, 40 × 60 cm (8 ezer schilling).
(10) Parkban (Szerelmespár), olaj, vászon, 71,5 × 46 cm, jelezve jobbra lent: Paul v. Szinyei.
(11) MNG bírálat 2/1980. sz. Ismeretlen festő (nem Szinyei!): Felhőtanulmány, olaj, vászon, kartonra ragasztva, 25,2 × 32,2 cm, jelzés nélkül. Ugyanerről még 2006-ban is kérték véleményemet.
(12) Vízparti jelenet, előtérben kalapos nővel, olaj, vászon, 32,2 × 23,2 cm, hamis jelzés jobbra lent: Szinyei. A berlini Dannenberg aukciósház árverezte Szinyeiként, 3926-os tételszámmal idén, szeptember 25-én ezt a képet.
(13) Balatonfelvidéki részlet (Napernyős nő tájban), olaj, vászon, 15,2 × 22,2 cm. Hamis jelzés balra lent: Szinyei. Stílusanalógiája: Szinyei Merse Rózsi: Bodrog partja, 1922, olaj, fa, 16 × 23,8 cm, jelezve balra lent: Sz. Merse Rózsi. Rózsi életművét első ízben feltáró írásom, az említett tájvázlat reprodukciójával együtt, november végétől a Magyar Nemzeti Galéria Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete című kiállításának katalógusában lesz olvasható.
(14) Szinyei festékesdobozát, ecseteit, palettáját, törlőrongyait Rózsi adományozta a Szépművészeti Múzeum Adattárának, azzal a megjegyzéssel, hogy ő maga is sokat elhasznált belőlük. Az említett Eredeti vagy hamis? Korszerű festményvizsgálati módszerek címmel rendezett konferenciát 2009. szeptember 22-re szervezte a Műkincs.com vezetője, Golovics Lajos.
(15) Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál 1845–1920. Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1986. Ekkor már egy másik kiadó asztalfiókjában pihent a teljesen befejezett nagymonográfiám, amely végül csak 1990-ben, a Magyar Nemzeti Galériában általam rendezett Szinyei Merse Pál és köre című átfogó kiállítás alkalmából jelenhetett meg. Vö. Szinyei Merse Anna: Szinyei-recepció Végvári Lajos korában és napjainkban, az újabb kutatások tükrében. In: Alkotás, értelmezés, recepció. Tanulmányok Végvári Lajos (1919–2004) művészettörténész tiszteletére. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2020, 75–84. o.
(16) Végvári 1986, 67. (29. kép), kat. sz. 3., 30., 39., 82. (nálam kérdésesek); illetve kat. sz. 77. Felirata: „Tájkép, 1894 k. (a Patak c. o. f. vázlata). Fa, 26,5 × 35 cm, j. b. l.: Szinyei. mgt.”. Ezt máig hamisnak tartom!
(17) Csónakázás a Chiemseen, 1866/67 körül, olaj, vászon, 35 × 28,5 cm, jelezve lent balra: P. v. Szinyey. Ld. Szinyei 1990, 208. o., kérdéses képek 4. sz.
(18) Jakob Grünenwald (1822–1896): Starnberger See mit Zugspitzmassiv (A Starnbergi-tó a Zugspitze-heggyel), olaj, vászon, 37 × 75 cm, in: G. Roennefahrt: Carl Spitzweg. München, Bruckmann, 1960, kat. 296., Abb. 117.
(19) Badacsonyi táj, 1916/17, olaj, vászon, 60 × 70 cm, utólagos hamis jelzés jobbra lent: Szinyei. Kiállítva Szinyei Merse Pál műveként: Ernst-Múzeum aukciói XLI., 1929. április, kat. sz. 454.; Szinyei Merse Rózsi műveként: Ernst-Múzeum aukciói XLV., 1930. november, kat. sz. 445. Mindkét esetben reprodukálva a katalógusban. Vö. Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál fonyódi képei, in: „Színcsodák álmodója” – Szinyei Merse Pál Fonyódon. Fonyód, Fonyódi Kulturális Intézmények, 2016, 25–26. o., 27. kép.
(20) Nyárfa a Balaton partján, 1916/17, olaj, vászon, 40,5 × 50,5 cm, utólagos hamis szignó jobbra lent: Szinyei. Kiállítva Szinyei Merse Rózsi műveként: Ernst-Múzeum kiállításai LV., 1922. szeptember, XX. csoportkiállítás, kat. sz. 97.; aukcionálva Szinyei Merse Pál műveként (A Balaton széle téves címmel): Belvedere Szalon 36. aukció, 2012. június, kat. sz. 81. Ifj. Szinyei Merse Félix emlékiratai a leszármazottak birtokában. Vö. Szinyei 2016 (Fonyód), 25–26. o., 26. kép. Lásd még Nátyi Róbert 2017, 32. o., a reprodukcióval együtt (vö. 5. lábjegyzet). A kurátor megemlíti a kép szerzősége körüli polémiát, amiben nem kíván állást foglalni.
(21) A festmény: MNG bírálat 1095/1980. sz. Ismeretlen festő: Szinyei Merse Pál mellképe, olaj, vászon, 52 × 42,5 cm, jelzés nélkül. A rajz: Mű-Terem Galéria 2003. őszi képaukció, kat. sz. 11. Szinyei Merse Pál: Önarckép [sic!], ceruza, papír, 19,5 × 16,5 cm. Jelezve középen lent: Szinyei Merse Pál (autográf, de maga a rajz nem Szinyei műve, tehát nem önportré!).
(22) Pl. Vadász Miklós: Szinyei im Café. Bleistiftskizze. In: Béla Lázár: Paul Merse von Szinyei, ein Vorläufer der Pleinairmalerei. Lipcse, 1911, 4. tábla; Herman Lipót: A Majális és a későbbi művek mestere. Budapest, 1930, 11. o.; uő.: A művészasztal. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958, 15., 52. o.; Szinyei 1989, 66., 67. kép (Rippl-Rónai rajzai).