Megnyílt a Nemzeti Galéria kiállítása, ahol az eredeti Szinyei Merse Pálfestményekkel találkozhat az olvasó/múzeumlátogató. Sorozatunk befejező részében már csak egy érdekes archív újságcikk erejéig foglalkozunk a hamis képekkel, a következő oldalakon ugyanis inkább arról lesz szó, milyen téves vagy erősen kiszínezett életrajzi elemek öröklődtek generációról generációra Szinyeivel kapcsolatban, és ezekkel szemben mi az igazság – vagyis hogyan születtek az olyan mesterművek, mint a Majális vagy a Pacsirta, és szöktették vagy nem szöktették a feleséget, Probstner Zsófiát.

Szinyei pályájának és személyiségének irodalmi hamisításairól

A mester szavait már életében meghamisították: először Malonyay Dezső, aki készülő Szinyei-könyvéhez még 1902-ben kért és kapott tőle részletes önéletrajzot. Az óvatoskodó író többek között Szinyei kortársairól írott, nem egyszer éles hangú kritikáit hagyta ki 1910-ben megjelent monográfiájából, és helyettük olyasmiket tett bele, amelyek nem is szerepeltek a művésznél. A világhálóra jóideje felkerült Malonyay-kötet nyomán szinte máig ez a számos részletében meghamisított ars poetica terjed, hiszen csak 2020-ban vált digitálisan is elérhetővé 1989-es megjelenésével mindezeket helyretevő kritikai szöveggondozásom A Majális festője közelről című dokumentumkötetben.1 A Malonyay-féle átírásokból Lázár Béla is bőven idézett, ő továbbá a levelek publikálásakor is megmásított egyet s mást a művésztől kapott kéziratokból. Szinyei pályájáról, egyéniségéről és feleségéről a legkártékonyabb hamisítást azonban Fedor Ágnes követte el.2 Az 1966-ban hetilapi folytatásokban közölt kisregény olvastán Kampis Antal, Szinyei későbbi monográfusa még abban az évben publikálta felháborodott tiltakozását a Művészet folyóiratban: pontról pontra cáfolta azt a rengeteg ízléstelen hazugságot, amellyel az írónő tudatosan megmásította a művész pályaképét és a házaspár életrajzát.3 A későbbiekben Gál György Sándor 1975-ös kiadású Szinyei-regénye életszerű korrajzával vált még inkább olvasmányossá, Végvári Lajos 2001-ben viszont egy kitalált szerető segítségével igyekezett izgalmassá varázsolni az idősödő festő életét. A maguk módján regényesebbé formált cselekményt a Fedoréhoz képest ugyan kevesebb, ám így is bőséges téves adat gördítette tovább.4 Hiába, az univerzális művészettörténet számos nagyságához hasonlóan Szinyei Merse Pál valóban nem mindennapi élete sem kerülhette el, hogy regények főszereplőjévé „avanzsáljon”. Súlyosabb következményei lettek Czeizel Endre tudományosnak tűnő, ám a tárgyalt húsz magyar festő között Szinyei családfáját és egyéniségét is tévesen és tendenciózusan elemző könyvének. A genetikus szerző idegbeteggé minősítette a sokat szenvedett művészt, ezzel még nagyobb kárt okozva Szinyei valós tényeken alapuló recepciójának.5 Köztudomású, hogy a Szinyei Merse családban is rendkívül tisztelt Arany János egyetlen verset sem volt képes írni imádott Juliska leánya elvesztését követően több, mint egy évtizedig – a költőóriást mégsem kiáltotta ki senki bipoláris depressziósnak! Szinyei Merse Pál mélységes művészi és emberi válsága, amikor az 1884 és 1894 közötti tíz évben szinte semmit sem festett, nagyon is érthető okokra vezethető vissza. Az akkoriban még egyeduralkodó akadémikus hagyománnyal szembehelyezkedő, korszerű festészete már a kezdetektől általános elutasításban, sőt támadásban részesült. Mivel senki sem értette meg, ő pedig nem volt hajlandó kielégíteni a régies ízlést, úgy döntött, hogy inkább kivárja, amíg a Párizsban lassanként elfogadottá váló új irány idehaza is polgárjogot nyer. Művészi karrierje első évtizedeinek sikertelenségét ráadásul családi tragédiák sorozata súlyosbította: járványokban három kisleányát vesztette el, a falusi elvonultságot megelégelő, változatosabb életre vágyó felesége pedig hamarosan elvált tőle. Az ecset pihentetésének évtizedét követően végre megtapasztalt sikernek és népszerűségnek köszönhetően aztán Szinyei életében is termékenyebb és boldogabb időszak következett. Mégis, a világhálóra újabban felkerült írásokban továbbra is megjelennek Czeizel tévesen felállított és túlhangsúlyozott orvosi látleletei ahelyett, hogy kortársaink a mester optimizmust és természetszeretetet sugárzó, világraszóló művészeti eredményeinek elemzésével foglalkoznának. Könyve megjelenése után pár évvel Czeizel a saját szakterületét jóval meghaladó színtérre is átmerészkedett. Szinyeit, sőt a magyar művészettörténészeket is igyekezett befeketíteni, kijelentve, hogy „az egyik legkiválóbb magyar festőművészt a világban sehol sem tartják számon a képzőművészet nagy mesterei között”, valamint, hogy „a magyar művészettörténet képviselői nem voltak képesek bebizonyítani Szinyei Merse Pál modern festőművészetben korszakot nyitó szerepét”! 6 Szerencsére ennek éppen az ellenkezője az igaz: Szinyei elég régóta azon kevés magyar festők közé tartozik, akik nemzetközi ismertségnek örvendenek, elég csak a Taschen kiadó impresszionizmust tárgyaló kötetére gondolnunk, amelynek címlapján a Léghajó lebeg (bár egy, a világ nagyvárosaiban bemutatandó, régóta esedékes nagyszabású monografikus kiállítása bizonyára sokat lendíthetne hírnevén). A másik vádat illetően pedig nyugodtan kijelenthető, hogy a róla szóló tekintélyes mennyiségű szakirodalomnak köszönhetően Szinyei egyike a legsokoldalúbban feldolgozott nagyjainknak. Erről kötelessége lett volna Czeizelnek magának tájékozódnia, mielőtt ennyire elmarasztaló mondatokat tesz közzé. Az azóta sajnálatosan elhunyt genetikus bizonyára elcsodálkozna a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi nagyszabású, jubiláris Szinyei-kiállítására összeállított katalógus érdekfeszítő tanulmányainak olvastán.7

Végül Nyáry Krisztián írásairól kell megemlékeznünk. A művészek szerelmi életét kutató bestseller író ugyan Szinyei önéletrajzaiból és leveleiből, sőt leánya visszaemlékezéseiből, tehát a valóságot feltáró dokumentumokból is idéz, sajnos azonban Fedor Ágnes kisregényét is igazmondó forrásnak tekintette, így a hazugságokon alapuló régi kitaláció néhány részlete újabb generációk figyelmét kelthette fel.8 Már a Majális című remekmű keletkezéséről kitalált bevezető jelenet is hamis: az a Szinyei Merse Pál, aki köztudottan irtózott attól, hogy festés közben bárki meglesse, hiszen kizárólag magányosan szeretett alkotni, ezúttal – Fedornál, majd Nyárynál is – piknikezés közben festi a kiránduláson leheveredett társaságot, miközben kedélyesen beszélget a festmény szereplőivel. A nagy fantáziájú szerzők azt is figyelmen kívül hagyták: maga a mester vallotta meg, hogy képe műteremben készült. A megörökített modelleket is már korán megnevezte érdeklődő kortársainak, ez is olvasható néhány monográfiájában.9 Fedor (és az ő nyomán Nyáry) ettől markánsan különböző szereplőgárdáját ugyan a művész müncheni környezetéből merítette, ám együttes jelenlétük Böcklinnel még alkalmilag is elképzelhetetlen. Állításuk szerint a fehér ruhás hölgy modellje Probstner Zsófia, holott a nővére, Mária volt az – húga egyáltalán nem szerepel a képen. Szerintük Mária viselte a rózsaszínű ruhát, noha azt egy meg nem nevezett modell öltötte magára. Utóbbi gesztikuláló udvarlója maga Szinyei lett volna, ám ő a hason fekvő férfiként, bevallása szerint a hátulját mutatja képe eljövendő kritikusainak (az udvarló modellje igazából báró Luzsénszky Zsigmond volt). Vagyis az sem igaz, hogy a fekvő figura Gundelfinger Gyulának felelne meg. Mindez a cserebere eltörpül amellett, hogy Fedoréknak a fehér ruhás hölgyet csodálattal figyelő kalapos férfi személyében (a valódi modell Viotti olasz építész volt) egy olyan valakit sikerült becsempészniük kulcsfiguraként a mesébe, akire a Majális kép sikertelenségét okozó egyik személy szerepét is rá lehetett osztani. Eszerint Pulszky Ágost, a pesti múzeumigazgató Münchenben jogot tanuló fia vette volna rá apját Szinyei Merse Pál remekművének visszautasítására, hogy megbosszulja a festő mellett döntő Zsófia vonakodását a fiú szerelmes közeledésétől. És még egy csavar a történet bonyolításában: a meseírók szerint ezeket a fiatalokat a Pulszky és Probstner szülők (utóbbiak ekkorra már rég elhaláloztak) egymásnak szánták volna, ezért is történt az ominózus festmény alkotójának megleckéztetése. Sorolhatnánk még Fedor további tódításait, a Szinyeivel, sőt az apjával szembeni, kifejezetten rosszindulatú beállításokat, amelyek azt szerették volna bizonyítani, hogy Zsófiának milyen sokat kellett szenvednie a festő és annak szülei mellett. De hol marad könyvében a Szinyeivel kapcsolatban mégiscsak leglényegesebb művészeti kérdések kibontása? Meseszövő írónőnket ez a legkevésbé sem érdekelte. 

Az Artmagazinban közölt részlet, sőt Nyáry Krisztián könyvbeli történetének továbbszövése is, szerencsére sokkal mértéktartóbb, mint Fedor Ágnes eredeti regénye. A leszármazottakat különösen bántó két hamis állítás azonban azóta is könyörtelenül visszatér a 21. századi média Szinyeivel kapcsolatos megemlékezéseiben. Az egyik az a leányszíveket megdobogtató jelenet, hogy Zsófiát az új férjjelölt négylovas hintón szöktette meg Jernyéről. Ennek eredete a Sáros megyei dzsentrik publikussá tett pletykáira vezethető vissza. Az igazság az, hogy a válást kezdeményező feleség pontosan betartotta a jogi procedúra által megkövetelt szakaszokat, és szabályszerűen költözött el a különélés helyszínére, így szó se lehetett ilyenféle romantikus szöktetésről. A másik lódítás, miszerint a száz éves Lilaruhás nő huncut mosollyal vallotta volna be, hogy a Pacsirta aktmodellje is ő volt egykor, napjaink Szinyei-cikkeinek reprodukciója alatt is kiirthatatlanul ott díszeleg. 

Cáfolata az elsőszülött fiú, Szinyei Merse Félix visszaemlékezésében olvasható, aki leírta, hogy bécsi tartózkodásuk első felében, 1882-ben egy kibérelt meidlingi villa műteremnek használt emeleti nagy termében „festette atyám a Pacsirtát is, nem a szabad természetben, de a műteremben. […] Aktjához egy modell is járt a házhoz és egy nagy dívány zöld matracán feküdt egy nagy asztalon a nagy ajtók és ablakok közelében a műteremben. Ezt onnan tudom olyan pontosan, mert egyszer megvallom, belestem a kulcslyukon”. A nyolcéves fiú tanúságán kívül szerencsére egy félalakos fotó is készült a modellről, aki a nagy méretű kép festésének dandárjában megbetegedett, így Szinyei emlékezetből, valamint a fénykép alapján volt kénytelen befejezni művét, amelyért újra csak ros - szalló, sőt gúnyos kritikákat tudott begyűjteni, és sokáig eladnia sem sikerült ezt a később emblematikussá vált festményt.10 Arról természetesen szó sem lehetett, hogy felesége helyettesítse a hivatásos aktmodellt: a párizsi erkölcsökkel ellentétben egy felvidéki magyar úriembernek/úriasszonynak ilyesmire akkor még gondolnia sem volt ildomos. A tönkrement házasság feltételezhető okainak sokszor ízléstelen boncolgatása helyett tehát sokkal hasznosabb lett volna, ha a szerzők Szinyei Merse Rózsinak, a művész festővé lett leányának forrásértékű, őszinte, ugyanakkor érdekfeszítő emlékiratait tanulmányozták volna szülei egyéniségéről, házasságuk buktatóiról – és leginkább a mester művészi alkotómódszerének műhelytitkairól. Utóbbiak alapos ismerete a művek sajnos nem mindig szakszerű, esetenként túl radikális restaurálását is megakadályozhatná, sőt a hamisítványok kiszűrését is megkönnyíthetné.11

Zárszó

A hamisítványok biztosabb felismeréséhez – nem csak Szinyei esetében – elengedhetetlen lenne az illető művész életművének alaposabb ismerete. A múzeumok állandó kiállításain csak néhány főművük látható, egyéni kiállításaikat pedig jó, ha emberöltőnként egyszer megrendezik. Ám ilyenkor sem tárul fel az œuvre összessége: a magángyűjteményekben rejtőzködő alkotások kiállítását tulajdonosaik nem egyszer megtagadják, és a kurátorok sem mindig igénylik a koncepciójukba kevésbé beilleszthető alkotások bemutatását. A Magyar Nemzeti Galériában ugyan mintegy ötven Szinyei-festményt őriznek, zömük digitalizált szabad elérhetősége ma még hiányzik. Ez is mielőbb pótolandó lenne, hiszen a közeljövőben remény sincs arra, hogy – mint korábban említettük – a hazai könyvkiadás végre eleget tegyen a teljes életműveket minél nagyobb számú színes reprodukció segítségével közzétevő művészmonográfiák természetes igényének.

Mesterünk szülőföldjén, legalább egyetlen szempontból, valamivel előbbre tartanak. Szinyei Merse Pál halálának centenáriumán a világjárvány miatt egyedül Jernyén tisztelegtek ünnepséggel, amely a művész sírjának koszorúzásával kezdődött, majd előadásokkal folytatódott. Az uniós forrásokból példaszerűen helyreállított jernyei Szinyei Merse-kastély földszinti termeiben 2015 óta sok látogatót vonzó könyvtárat és digitális oktatóközpontot alakítottak ki, míg az emeleti reprezentatív teremsorban feltárul szinte a teljes Szinyei-életmű. A falakon már száznál is több festmény mérethű reprodukciója függ hála a Magyar Nemzeti Galéria, más múzeumok és a magántulajdonosok önzetlen segítségének. A jelen cikk szerzője által berendezett vitrinekben pedig a művész legszebb rajzainak reprodukcióit és számos dokumentumot, főként korabeli fotókat lehet évek óta tanulmányozni. Szinyei Merse Pál magas kvalitású művészetének népszerűsítése Szlovákiában talán valamelyest visszariaszthatja a hamisítványokkal üzletelőket. Szinyei-rajongó magyar turistáinknak is melegen ajánlható az egykori Sáros megye festői tájába simuló Jernye (Jarovnice) felkeresése, nem messze a gyönyörű műemlékekkel zsúfolt Eperjestől (Prešov), illetve Csontváry szülővárosától, a szintén patinás Kisszebentől (Sabinov). 

Szinyei főbb hazai tartózkodási helyei közül az 1916/17-es fonyódi festői nyarakról már megemlékeztek emléktáblával, kiállításon és kötetben is.12 A mestert egykor vendégül látó, most helytörténeti múzeumként üzemelő villából hiányzik ugyan egy róla szóló állandó dokumentációs kiállítás, de ezt a művelődési központban igyekeznek pótolni.A Léghajó és egyéb képek ihlető helyszíne, Szirmabesenyő épp idén avatta fel a mester első egész alakos bronzszobrát, Sánta Csaba munkáját. A művészről évtizedekkel korábban elnevezett ottani iskolában Jószay Zsolt alkotta portrérelief és dokumentumfotók sora őrzi emlékét, míg a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium előcsarnokában az iskola egykori tanára, Perlay Rezső büsztje emlékezteti a diákságot névadójukra. Miközben számos magyar művész rendelkezik emlékmúzeummal az ország legkülönbözőbb pontjain, Szinyei Merse Pál nemzetközi mércével is kiemelkedő művészetének népszerűsítésén is sokat lendíthetne egy méltó kultuszhely, arra érdemes helyen. Úgy tudjuk, hogy Jernye testvértelepülése, Cserkeszőlő, ahol mostanság hozzák rendbe a művész fiának alföldi kúriáját, már tett is ezirányú lépéseket.

^{1 Az első részleges és hibás közlés: Malonyay Dezső: Szinyei Merse Pál. In: Művészet, 1903, 227–233. o. Az átstilizált, sőt hamisított teljes közlés: Malonyay Dezső: Szinyei Merse Pál. Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése, 1910, 9–26., 97. o. A kötet nyomán a további monográfusok is ebből idéztek hibásan. A birtokomban lévő eredeti, autográf önéletrajzok első szöveghű közlése, a megmásítások és azok további felhasználásainak pontosításával: A Majális festője közelről. Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések. Válogatta, sajtó alá rendezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Szinyei Merse Anna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989, 265–273. o., mek.oszk.hu/20800/20860/20860.pdf 2 Fedor Ágnes 1953-ban a Béke és Szabadság hetilapban közölte első írását Szinyei százegy éves, elvált feleségéről. Adatokat kérve Apámat is felkereste, de visszaélt a család jóhiszeműségével. Későbbi kisregénye: A Lilaruhás hölgy. In: Nők Lapja, 1966. január–február (XVIII. évf./5., 6., 7., 8. sz.). Harmadszorra, ugyanezzel a címmel, már kötetben jelentette meg: Három dáma rámában. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 361–411. o. 3 Kampis Antal: Levél a szerkesztőhöz. In: Művészet 1966/8., 48. o. A kitűnő írás minden mondata máig érvényes. A Nők Lapjánál annak idején természetesen a művész leszármazottai is tiltakoztak Fedor kártékony művének közzététele miatt, a napjainkban a világhálón terjedő hibás és igaztalan írások nagyobb száma miatt azonban már szinte tehetetlenek vagyunk. 4 Gál György Sándor: Majális. Budapest, Móra Kiadó, 1975; Végvári Lajos: Szurokfenyő. Szinyei Merse Pál kései szerelme. Budapest, RNS, 2001. 5 Czeizel Endre: Festők, gének, szégyenek. Magyar festőművész-géniuszok családfaelemzése. Budapest, Galenus Kiadó, 2007, 91–100. o. Ha a genetikus szerző alaposabban utánajárt volna a művész családjára vonatkozó és addigra már zömmel publikált, igencsak szerteágazó adatoknak, bizonyára kevesebb hibás következtetésre jutott volna. 6 Czeizel Endre: Szinyei Merse Pál tragédiája. In: Interpress Magazin, 2010. január, 78–81. o. 7 A mester születésének százhetvenötödik és halálának századik évfordulójára tervezett, majd a járvány miatt 2021 novemberére halasztott Szinyei-kiállítás címe: Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete. A katalógusban külön tanulmányok foglalkoznak többek között a művész kultuszával, valamint az emlékére alapított Szinyei Merse Pál Társaság történetével is. 8 Nyáry Krisztián: „A családi boldogság mindenért kárpótolhatott volna”: Szinyei Merse Pál és Probstner Zsófia. In: Artmagazin, 2016/4., 64–69. o.; kötetbe foglalva, bővebben uő.: Festői szerelmek. Budapest, Corvina Kiadó, 2016, 50–59. o. 9 Főként Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei. Budapest, Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, 1935, 92. o., majd az ő nyomán is többek között Szinyei 1989, 206. o.; Szinyei 1990, 73–74. o. 10 Szinyei Merse Félix: Emlékeim édesatyámról. In: Magyar Művészet, XV./3. (1948. május 1.), 120–126. o.; Szinyei 1990, 102–103, 170. kép (a birtokomban lévő eredeti modellfotóról). 11 Szinyei Merse Rózsi feljegyzései apjáról. In: Szinyei 1989, 287–306. o. 12 Vö. „Színcsodák álmodója”. Szinyei Merse Pál Fonyódon. Szerk. Varga István és Szinyei Merse Anna. Fonyód, Fonyódi Kulturális Intézmények, 2016, mek.oszk/hu/18000/18044/18044.pdf. A művész portréreliefje Buda István munkája.}