Alighanem kevés nagyobb „húzónév” van ma a múzeumi világban, mint Vincent van Goghé, és a műkereskedelemben is mindenképpen ő az elmúlt évtizedek egyik legkeresettebb alkotója: művei az aukciókon komoly licitharcok után, vagy épp csendes magántranzakciókban alkalmanként dollártízmilliókért cserélnek gazdát. Pedig az is köztudott, hogy életében (bizonyítottan) mindössze egyetlen művét tudta eladni. Mi történt közben? Minek köszönhető, hogy az életében el nem ismert festőből halála után ennyire keresett művész lett? Nos, nem minek, hanem kinek: a sógornőjének, aki az életét arra tette fel, hogy „világsztárt” csináljon néhai férje néhai bátyjából. És csinált is.

Arra lassan már fel sem kapjuk a fejünket, amikor egy Van Gogh-kép – mint mondjuk legutóbb idén június elején Párizsban, az Artcurial árverésén a művész 1882-ben festett Hálókat foltozó asszonyok a dűnéken (Raccommodeuses de filets dans les dunes) című vászna – 7 065 000 euróért cserél gazdát egy aukción (8 266 050 dollár; 2,22 milliárd forint; a becsértéke 3–5 millió euró, a leütési ára 6 millió euró volt). Pedig ha csak abba belegondolunk, hogy a francia fővárosban ezt megelőzően több mint huszonöt éve, 1992 decemberében árvereztek Van Gogh-festményt – az 1890-es Auvers-i kert (Le Jardin à Auvers) című munka 55 millió frankért (akkori árfolyamon nagyjából 10 millió dollár) kelt el a Binoche et Godeau árverésén –, akkor az legalábbis jól látható, hogy nem igazán gyakori esemény a nyilvános műkereskedelemben egy-egy Van Gogh-mű felbukkanása. Ha viszont mégis megtörténik, akkor – és alighanem ezért sem volt ez most akkora szenzáció – ennél az idei tavaszi árnál jóval többért szoktak elkelni a holland festő munkái: a (bármilyen pénznemben történt, de átszámítva) 30 millió dollár feletti adásvételek listáján jelenleg tizenöt Van Gogh-kép szerepel. Ezek közül aukción a legmagasabb áron, 82,5 millió dollárért (20,872 milliárd forint) a Gachet doktor arcképe (Portrait du docteur Gachet) című vászon (másik változata a párizsi Musée d’Orsay-ban van) kelt el 1990 májusában a Christie’s New York-i árverésén, ahol Saito Ryoei (1916–1996), Japán második legnagyobb papírgyárának tulajdonosa – és persze még valaki – licitálta fel az árát a 20 millió dolláros kikiáltástól a 75 milliós leütésig, amire még rájöttek a jutalékok, amiknek köszönhetően egy darabig ez a festmény lett a világ legdrágábban eladott műalkotása. (Egyes hírek szerint magánüzletben ennél többért is cserélt már gazdát Van Gogh-kép; valamikor a kilencvenes évek végén Philip Niarchos görög milliárdos műgyűjtő állítólag 100 – más hírek szerint 90 – millió dollárért vette meg Leigh B. Block chicagói műgyűjtőtől az egyik, a bekötött fülű, pipázós önarcképet.) Saito úr többször is kinyilvánította azt az akaratát, hogy a festményt – egy ugyanakkor megvásárolt Renoirral együtt – halálakor vele együtt hamvasszák majd el, ám a nemzetközi felháborodás hatására ettől végül (legalábbis látszólag) elállt. Halála után a Renoir mindenesetre tényleg biztosan megmenekült a tűzhaláltól, hiszen az ma a párizsi Musée d’Orsay-ban látható, a Gachet-portrét azonban azóta „ismeretlen helyen lévő”-ként tartja számon a szakma (bár egyes hírek szerint 1997-ben 90 millió dollárért egy nem japán magángyűjtő tulajdonába került, míg máshol azt írták róla, hogy Saito halála után néhány évvel „1990-es vételárának nyolcadáért” cserélt volna gazdát). Ami viszont biztos: Gachet doktornak ezt a portréját először 1897-ben Van Gogh sógornője adta el, 300 frankért.

Mielőtt azonban rátérnénk Johanna van Gogh-Bonger szerepére a festő mai műtárgypiaci árainak kialakulásában, említsük meg itt is azt a közkeletűen elfogadott tényt (? – a kérdőjel magyarázatára majd még visszatérek), miszerint a világon ma mindenképpen az egyik legismertebb és a műtárgypiacon az egyik leginkább keresett festő rövid élete és még rövidebb, gyakorlatilag egyetlen évtizedet felölelő festői „karrierje” során mindössze egyetlenegy munkát tudott eladni a nem kicsi, hiszen csak a festmények tekintetében mintegy 850 darabot számláló életművéből.

Ráadásul ezt a történetet is egy kis kitérővel kell kezdenünk. 1883-ban húsz belga festő, szobrász és iparművész megalakította A húszak (Les XX) elnevezésű művészcsoportot. A nevében alighanem már az új századot is megelőlegező, a modern művészetek iránt elkötelezett társaság több más tevékenysége mellett kiállításokat is szervezett, és nemcsak a tagok munkáiból, minden évben több, más-más külföldi művészt is meghívtak ezekre az éves bemutatkozásokra. Így került sor 1890-ben (és majd 1891-ben is, de akkor már a halála után) Van Gogh szereplésére is Brüsszelben a Musée Modernben: a január 18. és február 23. között megrendezett tárlaton A húszak tagjai mellett akkor Odilon Redon, Paul Cézanne, Paul Signac, Henri de Toulouse-Lautrec, Alfred Sisley, Paul Gauguin és persze a holland festő műveivel ismerkedhetett meg a belga közönség.

Van Gogh hat festményét, négy tájképét és két napraforgós csendéletét küldte el a tárlatra (sőt még egy vázlatot is mellékelt, hogy hogyan helyezzék el őket a falon), és ezek közül A vörös szőlőskert (La vigne rouge) címűt meg is vásárolták, méghozzá 400 frankért. (Hogy ez a pénz akkor sok volt-e, vagy kevés, ahhoz csak annyit adalékként: Van Gogh Arles-ban havi 15 frank lakbért fizetett a festményeiről is ismert „Sárga ház” általa lakott négy szobájáért; csakhogy miközben ő egész életében nyomorgott, Párizsban Carolus-Duran (1837–1917), a kor ünnepelt festőfejedelmének egy-egy portréjáért 25–50 000 frankot is fizettek az előkelő körök.)

A szőlőskert brüsszeli vevője Anna Boch (1848–1936) volt, maga is festőművész – aki szintén szerepelt munkáival a tárlaton, ahol megvette a Van Gogh-képet –, testvére annak az Eugène Boch (1855–1941) belga festőnek, A húszak egyik alapítójának, aki Van Gogh barátja volt, és akinek portréját a holland festő 1888 szeptemberében Arles-ban meg is festette. Anna Boch azonban (akinek kora egyik legkomolyabb gyűjteménye volt az impresszionisták képeiből; amely kollekciót halála után eladták, és a befolyt összegből Anna végakarata szerint szegény művészeknek fizettek nyugdíjat) 1906-ban eladta A vörös szőlőskertet 10 000 frankért a párizsi Galerie Bernheim Jeune-ben. A képet még ugyanabban az évben Szergej Ivanovics Scsukin (1854–1936) orosz nagykereskedő és híres műgyűjtő vásárolta meg és vitte Moszkvába a gyűjteményébe (amelyben ezzel együtt összesen négy Van Gogh-kép volt); a festmény ma is Moszkvában, a Puskin Múzeumban tekinthető meg.

Ez volt tehát az egyetlen olyan Van Gogh-mű, amelyről biztosan tudjuk, hogy még a festő életében bizonyítottan műkereskedelmi adásvétel tárgya lett. Csakhogy Paul Gauguin Avant et après (Előtte és utána) című visszaemlékezéseiben is felidéz egy esetet: eszerint 1887-ben Párizsban Van Gogh eladta volna egy közelebbről meg nem nevezett képét egy kereskedőnek, akitől mindössze öt frankot kapott érte. „Az érme megpendült a pulton. Van Gogh szó nélkül zsebre vágta, megköszönte a kereskedőnek, majd távozott. (...) A lakása közelében egy nyomorult nő, aki éppen akkor szabadult a St. Lazare-börtönből, rámosolygott a festőre, felkínálva neki a testét. A könyveket faló Van Goghnak az Elisa jutott eszébe (a Goncourt fivérek regénye, amelynek címszereplője bukott nőként börtönben végzi az életét – M. G.), s az öt frankot az asszony kezébe nyomta. Gyorsan, mintha szégyellte volna jó cselekedetét, tovasietett korgó gyomorral.”

Hogy mindez tényleg így történt-e, vagy csak a művészbarát „írói munkásságának” korhangulatfestő része, ki tudja. Ami viszont biztos: Van Gogh 1890. július 29-i halála után gyakorlatilag a teljes életműve, festményei és rajzai öccse, Theodorus „Theo” van Gogh (1857–1891) műkereskedő birtokában volt vagy oda került. Theo, aki bátyja legfontosabb lelki, szellemi és főleg anyagi támasza volt, egész életében képekkel kereskedett: az 1850-ben létrehozott nemzetközi Goupil & Cie műkereskedő cég megbecsült munkatársa volt, előbb Hágában, Brüsszelben, illetve Londonban, majd 1884-től a cég központjában, Párizsban. Theo rengeteget tett a holland és a francia modern festők munkáinak elfogadtatásáért – sok impresszionista festővel volt kapcsolatban, többüket ő ismertette meg fivérével – ám Vincent képeiből ő sem tudott eladni egyet sem.

Theodorus van Gogh 1889. április 17-én Amszterdamban kötött házasságot Johanna Bongerrel, és 1890. január 31-én már meg is született a fiuk, akit – Theo bátyja iránti rajongását figyelembe véve nyilván nem véletlenül – Vincent Willemnek kereszteltek. 1891 januárjában, alig fél évvel festő bátyja halála után (ami nemcsak lelkileg viselte meg, de testi és pszichikai betegségekbe is sodorta) azonban Theo is meghalt, így a fiatalasszony ott maradt egyedül egyéves gyermekével – és a teljes Van Gogh-hagyatékkal. Ő pedig innentől arra tette fel az életét, hogy a férje által imádott és nagyra tartott sógora művészi életművét megismertesse a világgal, sőt nemcsak hogy megismertesse, de egyenesen felhelyezze arra a magas polcra, ahová nemcsak Theo, de szerinte is való volt. De ki is volt ez az asszony, aki a mai artdealereket messze megelőzve nagyon is tudatos munkával felépített és világsikerre vitt egy korábban alig, de el semmiképpen sem ismert művészt? Johanna Gezina Bonger 1862. október 4-én született Amszterdamban, egy biztosítási ügynök ötödik gyermekeként (összesen heten voltak testvérek). A családban sokat zenéltek, Jo – ahogyan mindenki becézte a kislányt, akire aztán ez a név egész életére ráragadt – zongorázni tanult, sőt elég magas szintre is jutott a hangszeres játékban. Nővéreivel ellentétben ő a középiskola után tovább is tanult: angoltanári főiskolai oklevelet szerzett. Néhány hónapig – alighanem nyelvtudása tökéletesítése céljából – Londonban, a British Museum könyvtárában dolgozott, majd hazatérte után előbb egy elburgi, később egy utrechti leányiskolában tanított. Miután férjhez ment Theóhoz – akit egyik bátyja mutatott be neki, és akit először visszautasított, mert bár a férfi által kínált intellektuális élet vonzotta, ám a férfi maga nem, de aztán Theo két éven át tartó kitartó udvarlása nyomán végül mégis beadta a derekát és hozzáment – Párizsba költözött.

Theo halála után az akkor 28 éves özvegynek sokan javasolták, hogy minél előbb szabaduljon meg a „nyakába szakadt” rengeteg, és persze mindenki által értéktelennek tartott Van Gogh-műtől, ő azonban – elsősorban férje és sógora iránti szeretetétől és tiszteletétől vezérelve – másként döntött: hihetetlen elszántsággal és tudatossággal vetette bele magát önként vállalt célja megvalósításába, a Van Gogh-i életmű megismertetésébe és elfogadtatásába.

Ma úgy mondanánk: ennek érdekében komplett marketingstratégiát dolgozott ki. Először is visszaköltözött Párizsból Hollandiába, ami nemcsak neki, de a festőnek is a szülőföldje volt. Hogy fiával együtt meg tudjanak élni, Bussumban, egy Amszterdamtól húsz kilométerre keletre fekvő faluban panziót nyitott, és azonnal kapcsolatokat kezdett keresni a legkülönbözőbb művészeti körökkel. Sőt, ennek része volt már új lakóhelye kiválasztása is: Bussumban élt ugyanis Jan Veth (1864–1925) festőművész, költő, tanár, műkritikus, számos művészeti tanulmány és könyv szerzője, akinek otthona olyan kulturális szalonként működött, ahol mindenki megfordult, aki valamit is számított az ország szellemi életében. Jo az itt megismert embereket és sógora több korábbi művészbarátját is mind-mind felhasználta arra, hogy rajtuk keresztül minden lehetséges helyen és módon népszerűsítse Van Gogh művészetét. Megkereste például Vincent egykori barátját, Eugène Bochot, és neki ajándékozta Van Gogh róla festett portréját – azzal a feltétellel, hogy ő viszont halála után a Louvre-ra hagyja a képet (így is lett: a festmény ma a Musée d’Orsay-ban látható). 1901 augusztusában Johanna van Gogh-Bonger újra férjhez ment, méghozzá Johan Henri Gustaaf Cohen Gosschalk (1973–1912) jogászhoz, aki azonban maga is festő és grafikus, valamint jelentős művészetkritikus volt (1905-ben szép portrét is készített feleségéről), és onnantól vele együtt dolgozott tovább céljai megvalósításán. 1892 és 1900 között – főleg a bossumi kapcsolatok segítségével – mintegy húsz kiállítást szerveztek Van Gogh munkáiból; közöttük a legjelentősebb 1905-ben a Stedelijk Múzeumban bemutatott önálló tárlat volt. Ennek költségeit maga Jo állta, de nyilván különösen fontos volt számára, hogy Van Gogh művei végre először bekerülhessenek egy ilyen rangos, a festőnek komoly elismerést nyújtó intézménybe. Jo ráadásul arra is mindig figyelt, hogy ezeken a tárlatokon a már korábban bemutatott és elfogadott, sőt egyre szélesebb körben egyre jelentősebbnek tartott művek mellett mindig megjelenjenek újabb, addig nem látott munkák is, hogy a fokozatosan egyre köz- és elismertebbé váló képek – mint például a napraforgók, amelyekből minden kiállításra betett néhányat, sikeresen megalapozva ezzel azok máig tartó „brandesítését” – folyamatosan maguk mellé emeljék a még kevésbé népszerűeket. Jo komoly szervezőmunkát fektetett abba is, hogy a kiállításokról minél több hír és kritika jelenjen meg a sajtóban.

Ezekkel a kiállításokkal és a róluk szóló cikkekkel Jo elérte, hogy Van Gogh valóban egyike lett a legfontosabb modern művészeknek, olyannyira, hogy amikor 1912. május 25-én a Sonderbund Westdeutscher Kunstfreunde und Künstler, azaz a (természetesen akkor még csak földrajzi szempontból értett) Nyugat-németországi Művészetbarátok és Művészek Független Szövetsége harmadik nagy Nemzetközi Művészeti Kiállítását rendezte meg Kölnben, akkor az Ausstellungshalle der Stadt Köln am Aachener Tor nevű hatalmas kiállítóépület összesen huszonöt terméből, amelyben a látogatók 185 művész 634 művével ismerkedhettek meg, az első öt terem és bennük 125 mű Van Goghé volt. (Az 1912-es kiállításról lásd bővebben: Martos Gábor: Száz év: vagány! – A Mission Moderne 1912 című kiállítás a kölni Wallraf-Richartz Múzeumban. Artmagazin 53. szám, 2012/5.)

Johannát sikerei ellenére sokan támadták is tevékenysége miatt: Richard Roland Holst (1868–1938) amszterdami festő és művésztanár például „bájos, de bosszantó kis nő”-ként írt róla, aki „fanatikusan képvisel valamit, amiről semmit sem tud”, mert „szentimentálisan isteníti Van Goghot”. Pedig Jo, bár lehet, hogy kissé szentimentális volt, de nagyon tudta, mit csinál. A kiállítások beindítása után következő lépése a terjeszkedés volt a műkereskedelmi színtér felé: megkereste Amszterdamban Johannes Hendricus de Bois (1878–1946) galeristát, Berlinben pedig Paul Cassirer (1871–1926) ismert német műkereskedőt és művészeti kiadót, és 10-15 százalékos jutalékot ajánlott fel nekik minden olyan Van Gogh-kép után, amelyet valamilyen fontos közvagy magángyűjteménybe tudnak eladni. Így került például Cassirertől 1905-ben a bécsi Galerie Miethke közvetítésével az Olajfaliget (Le champ d’oliviers) című 1889-es festmény Budapestre, Kohner Adolf gyűjteményébe (lásd előző oldalpárunkat). És nyilván az egyre terjeszkedő nemzetközi műkereskedelmi hálózat munkájának lett köszönhető, hogy 1914-ben már negyvenhat olyan német és hat olyan osztrák magángyűjteményt tartottak számon, amelyben Van Goghtól is volt munka. Mi magyarok pedig igazán büszkék lehetünk, hiszen Kohner említett képe mellett Nemes Marcell gyűjteményében is nem kevesebb, mint öt Van Gogh-kép fordult meg az évek során (bár ezek közül kettőnek az eredetiségét a szakértők ma vitatják), amelyek közül a Táj viharos ég alatt (Paysage sous un ciel mouvemente) címűt Nemes 1918 novemberében a párizsi Hôtel Drouot árverésén 7200 francia frankért adta el, legutóbb pedig 2015 novemberében a Sotheby’s New York-i aukcióján 54 010 000 dollárért (15,836 milliárd forint) cserélt gazdát. De Jo ugyanígy kapcsolatba lépett párizsi műkereskedőkkel is; egyikük közvetítésével adta el például Octave Mirbeau (1848–1917) francia írónak és műkritikusnak 300 frankért azt az Íriszek (Les iris) című, 1889-es Van Gogh-festményt, amely majd 1947-ben 84 000 dollárért cserél gazdát, 1987 novemberében a Sotheby’s New York-i árverésén pedig már mint a világ akkori legdrágább műtárgya kerül 53,9 millió dollárért Alan Bond ausztrál műgyűjtő birtokába. (Ez a kép ma a kaliforniai J. Paul Getty Múzeumban látható.)

Jo ugyanakkor arra is nagyon vigyázott, nehogy egyszerre sok művel árassza el a piacot, és ezzel leverje az árakat, inkább csak apránként „csöpögtetett” a birtokában lévő hatalmas hagyatékból. Amikor azonban azt látta célravezetőnek, akár ajándékozott is képeket a közgyűjteményeknek: életében csaknem kétszáz festményt és több mint félszáz rajzot adott különböző múzeumoknak; ezeknek a gesztusainak mintegy „megkoronázása” volt 1924-ben az egyik napraforgós csendélet, amit a londoni National Gallerynek adományozott, közkinccsé tétele.

Miután a kiállításokkal, eladásokkal és adományozásokkal Jo mintegy „sínre tette” a művészi hagyaték sorsát, arra fordította a figyelmét, hogy az emberek ne csak láthassák, de jobban meg is érthessék Van Gogh műveit. Ennek érdekében sajtó alá rendezte sógorának Theóhoz írt mintegy 650 levelét: az első kötet 1914-ben jelent meg Brieven aan zijn broeder (Levelek a testvéréhez) címmel, amelyhez ő maga írta a művész életrajzát először teljes alapossággal feldolgozó előszót. Később a könyv németül is megjelent, az angol kiadáshoz pedig Jo maga fordította le a leveleket; ezen a munkán haláláig dolgozott. Van Goghért tett erőfeszítései mellett Jo ráadásul komoly politikai-társadalmi munkát is végzett: 1905-ben egyik társalapítója lett az Amszterdami Szociáldemokrata Nők Propaganda Klubjának, amely elsősorban a nők munkakörülményeinek javításáért és a munkások oktatásáért szállt síkra. A háború alatt – amiben Hollandia semleges maradt, így elkerülte a német megszállást, ám gazdasága jelentősen visszaesett –, 1915 és 1919 között (ekkor már ismét özvegyen, hiszen második férje 1912-ben meghalt) New Yorkban élt, majd visszatért Hollandiába és folytatta önként vállalt munkáját. Jo 1925. szeptember 2-án halt meg. Halála után fia, Vincent folytatta nagybátyja hagyatékának gondozását. 1960-ban ő hozta létre a Vincent Van Gogh Alapítványt, amelybe bevitte az életmű akkor még a család birtokában lévő teljes anyagát, majd 1962-ben megállapodást írt alá a holland állammal, miszerint Van Goghnak az alapítványban lévő kétszáz festménye, négyszáz rajza és mintegy hétszáz levele a holland állam tulajdonába kerül; ez a gesztus vetette meg az 1973-ban nyílt amszterdami Van Gogh Múzeum alapját. A múzeumét, amely ma a világ legnagyobb Van Gogh-gyűjteményének ad otthont, és amelyet évente átlagosan mintegy másfél millióan látogatnak meg.

Kérdés, vajon közülük hánynak mond valamit is Jo van Gogh-Bonger neve. Az asszonyé, aki egyszer azt írta a naplójába mindarról, amivel gyakorlatilag egész életében foglalkozott: „Ez az egyetlen dolog, amit a férjem és Vincent emlékére tehetek.”

VAN GOGH OTTHON

Theo dédunokája, Vincent Willem van Gogh gyerekkorában a nagyapja (szintén Vincent Willem) lakásában még egy csomó eredeti Van Gogh között tologatta játékvonatát. A hatvanas évek közepéig a hagyatéknak csaknem fele ugyanis Theo fiának lakását díszítette. Olyan csúcsművek, mint a Napraforgók vagy A sárga ház a kanapé felett függtek a nappaliban, a Krumplievők pedig stílusosan az étkezőben. Családi kedvencnek a légies Virágzó mandulaágak számított, amit a festő egyenesen újszülött unokaöccsének dedikált 1890-ben. A büszke szülők a babaágy fölé akasztották, és hosszú évekig ott is maradt a gyerekszobában, ahol csodával határos módon komolyabb sérülés nélkül úszta meg a heves párnacsatákat, amiket Theo fia később kisebb testvéreivel vívott. A dédunokaöcs, aki a híres keresztnévből inkább csak a Willemet használja, azonban nem érzett sem kedvet, sem tehetséget magában, hogy Van Gogh-szakértővé képezze magát, helyette színházigazgatóként, később ügyvédként dolgozott. Az amszterdami Van Gogh Múzeum felkérésére lett csak a múzeumshop vezetője, majd kibővült munkakörrel a múzeum „nagykövete”. Bár egész gyerekkorát a világhírű festmények között töltötte, nagyon lazán, természetesen viszonyul hozzájuk, ahogy szülei is tették, akik a nagypapától kölcsönöztek néhány képet a saját lakásuk díszítéséhez, de például eszükbe sem jutott különösebb biztonsági óvintézkedéseket tenni. Sőt, ahogy Willem emlékszik, a hátsó konyhaajtó gyakorlatilag mindig nyitva állt, mivel gyerekként nem volt saját lakáskulcsa. Egyébként a rokonságból többen kölcsönöztek a nagypapától festményeket, sőt időnként cserélgették is őket egymás között. Mindezek ellenére nem sokat beszéltek a híres ősről, a gyerekek előtt az öngyilkosság témája is tabu volt. Willem sokáig úgy tudta, a mértéktelen abszintivástól őrült meg élete végén, és valójában csak akkor szembesült a hírnév súlyával, amikor egy családi nyaraláson pont egy olyan hotelszobát fogtak ki, ahol a Napraforgók reprója lógott a falon, amit ő eredetiben még indulás előtt, a nagypapa nappalijában látott. Forrás: The Huffington Post

A MAGYARORSZÁGOT IS MEGJÁRT SZÖCSKE

Tavaly Kansas Cityben, a Nelson-Atkins Művészeti Múzeum katalógusának előkészítésekor minden múzeumbeli festményt tüzetes vizsgálatnak vetett alá egy szakértői csapat. Ekkor vették észre Van Gogh Olajfaliget (Le champ d’oliviers) című 1889-es festményén, pontosabban festményébe ragadva azt a majdʼ százéves szöcskét, amely szabad szemmel alig-alig látható, de most már legalább tudomásunk van arról, hogy a kép jobb oldalán álló fa árnyékában találnánk, ha nagyítóval nézhetnénk egy ilyen festményt. Van Gogh leveleiben többször is ír a festés közben felbukkanó zavaró elemekről, különösen a bogarakról, rovarokról. Bátyjának panaszolja: „legalább 100 legyet kapartam ki a képekből, amelyeket küldök”. Miután Van Gogh szinte mindig szabad ég alatt dolgozott, festés után a hosszúra nőtt fűvel borított mezőkön átvágva kellett hazavinnie a még ragadós vásznat. A szöcske valószínűleg ilyenkor került a vászonra, ugyanis a bűnügyi helyszíneléshez hasonló múzeumi vizsgálat megállapította, hogy a festék még nedves volt, amikor az áldozat beleragadt, és nincs ecsetnyom a bogár hátán. Az olajfaligeteket megörökítő sorozat Dél-Franciaországban készült 1889 májusa és novembere között, a mű (és a szöcske) utána valószínűleg Van Gogh sógornőjének köszönhetően került Berlinbe Cassirerhez, majd a bécsi Galerie Miethke közvetítésével Budapestre, Kohner Adolf gyűjteményébe. Arról nem szól a fáma, hogy a magyar gyűjtő felfedezte-e rajta a szöcskét, aki ha csak rövid időre is, de még ismerhette Van Goghot. (T. T.)

A cikkben szereplő képek forrása a Wikimedia Commons.

A cikk megszületését a B.Braun támogatta.