Ferenczy Károly magyarsága

Birkás Ákos

Mit jelent egy mai festőnek Ferenczy Károly? Hogyan kapcsolódhat nagyon is kortárs gondolkodásmód a száz évvel ezelőttihez? A Magyar Nemzeti Galéria nemrég nyílt kiállítása éppúgy segít a bennünk élő Ferenczy-kép átalakításában, mint Birkás Ákos itt következő, a szokványos művészettörténeti elemzésektől eltérő, személyes indíttatású felderítési kísérlete.

Gyerekkori szerelem: komoly nagylányok pónikon, az erdő szélén. A kerti asztalnál olvasó szülők. A bácsi lassan lépve olvas a napernyő mögött, a terítőn üres kávéscsésze. Egy ismerős világ mégis elérhetetlen képei, vágyakozás csendes, boldog felnőttek után, akik szépen beszélnek – ha úgy adódik, franciául is, németül is –, akik kiváló asszonyok és férfiak barátai és egyik legfőbb erényük az understatement. Kicsit csodálkozom, hogy még most is bármikor visszaugrik a szemem az asztallap-horizontra és megint ott áll fölöttem ez a világ, ez a Ferenczy-mérce, mint gyerekkoromban.

Nos, gyerekkori rácsodálkozás, egy életen át vezérlő imprinting, ami még elfogulttá is tesz – végső soron Konrad Lorenz kislibáinak esete a borosüveggel... Ez inkább csak rólam szólna, magánügy, nem érdemes folytatni.

Inkább mai fiatalokat kéne megkérdezni, nekik mit jelent Ferenczy? A leendő művészeket. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tíz festő osztály van ma, ezzel szemben egyetlen intermédia osztály. Viszont úgy néz ki, hogy az egy intermédián képezik azokat, akiknek lehet majd egyáltalán esélyük a kortárs művészethez kapcsolódni. Tehát őket kéne megkérdezni, Ferenczy Károly festőművész mit jelent nekik. Illetve nem is kell, mert azt hiszem, tudom a választ: lényegében semmit. Igen, jártak magyar művészettörténet-órákra, Markó, Székely Bertalan, Munkácsy, Szinyei, Ferenczy stb. De valami azt súgja, a contemporary artist nem arra fog koncentrálni, hogy ennek a sornak a folytatásába igazodjon be.

Akkor Ferenczy a múzeumok és a műkereskedelem világához tartozik, mert hiszen „érték” (tehát nemzeti), és ahhoz a kultúrához, amely a Ferenczy-életművet a konzervatív nosztalgia tárgyaként öleli magához. Amivel nem azt akarom mondani, hogy halott! Életerős diskurzus ez, sőt hatalmas, és rossz álmaimban nemsokára az egyetlen is. A magyar kultúra teljes gőzzel látszik visszarohanni a 19. századba. De nem éppen Ferenczyhez. Őt elsodorják és beolvad egy nemzeti festészet-masszába, melynek élén – Benczúr Gyula áll. Okos és pontos volt Tarr Hajnalka, amikor nemrég az Ernst Múzeumban saját műveként egy eredeti Benczúr-képet állított ki. Mint contemporary artist.

A magyar művészettörténet tündöklése és bukása. Ez a rövid életű történet, mely talán a 19. század közepétől a 20. közepéig tart, és amelyet régi vágású, csodálatos, de óvatos úriemberek (mint Lyka, Fülep, Petrovics) állítottak össze, úgy látszik, leszerepelt. Ki is tessékelik a királyi palotából, amelyre arisztokratizmusa miatt méltatlannak bizonyult. Az újrafésült magyar művészettörténetről meg majd kisül, hogy az csak egy sztori, vagy inkább néhány sztori, néhány poénnal. Akkor a legjobb tényleg a Kertész– Brassaï–Capa–Munkácsi sztori lesz, ha igaz. Ennek legalább majd örülhetünk. Csak milyen lesz vajon a művészet-sztorit építő diskurzus? Arról szól-e majd, hogy a király meztelen, vagy ellenkezőleg, hogy a neoudvari pompa kellékeként szolgáljon?

Vajon elképzelhető olyan mai diskurzus, amiben Ferenczy Károlynak szerepe van?

Diákkoromban, a Képzőművészeti Főiskola művészettörténet-óráján Végvári Lajos egyszer azt mondta, hogy minden nemzet művészete történetében kell lennie egy-egy festőnek, aki magára vállalja, hogy utánajár, hogyan kell festeni. És akkor ez ott, abban a kultúrkörben el lett intézve, és utána a fiatalabb festők csinálhattak, amit akartak. Azt mondta, ilyen nálunk Ferenczy. És hogy ilyen a franciáknál Poussin.

Miért mondta ezt Végvári? Talán hogy mentse Ferenczyt a szocreál doktrína nyomása alól: bár apolitikus festő, mégiscsak van valami szerepe a Nagy Történet terv szerinti menetében, mint a mesterség oktatójának. De hogy kerül ide Poussin? Más szögből nézve jobban látszik: Poussin is, Ferenczy is bizonyos értelemben újrakezdést jelentenek a maguk művészettörténetében, újrakezdést, a történet közepén. Poussin Itáliába megy és megtanulja a magasabb rendűnek tekintett olasz festészetet, úgymond lefordítja franciára, és ezzel kezdődik az igazi nagy francia festészet, annak klasszikus olvasata szerint. Ferenczy pedig a javában zajló magyar művészettörténet derekán száll magába és fordítja magyarra a 19. század végi európai festői nyelvezet summáját. Ettől kezdve megváltozik az érzékelésünk, Munkácsy, Mednyánszky, Szinyei, Benczúr festői szövete egyszer csak szimplának hat. Utána pedig a Nyolcak, Aktivisták, özönvíz. Azt hiszem, valahogy így mondta Végvári... A legérdekesebb ebben az, hogy „magába száll”. Amikor végre dübörög a magyar művészettörténet nagy nehezen beindult szekere, Ferenczy nem ugrik fel rá, hanem félreáll és magába száll.

Hogyan kell festeni? A kérdés pontosabban így szólt: hogyan lehet mindent, bármit, ugyanazzal a módszerrel lefesteni? Ezt a csodamódszert, a valőr festést, Ferenczy kidolgozta (vagy találta valahol, mindegy) és sorban be is mutatta az összes akadémiai műfajra alkalmazva, a csendélettől a tájképen, portrén és zsánerszerű képeken át a bibliai kompozíciókig. (Ezek a műfajok voltak tehát számára a minden és a bármi. Jaj.) De egyszerűen ő volt az, aki a valőr festést a legjobban megértette és a legkövetkezetesebben és legtisztábban alkalmazta minálunk, ehhez pedig tiszta szem kell és tiszta fej, ami akkor is ritkaság volt. Ezt csak az tudta értékelni, akinek magának is jó szeme volt, és ez kissé eliter sikerének a titka. Egy szuper festő!

A nagybányai művészek vezéralakja. Pedig köztudott, hogy nehéz kevésbé vezérkedő alkatot elképzelni. Micsoda remek kor lehetett ez, hogy egy ilyen alkatnak nem hátul kell a hangosak mögött meghúzódni, mint örökös titkos tipp, hanem legelöl áll, példaképként, tisztelettel és csodálattal övezve. Érzékeny, befelé forduló, lassú – ezek nem éppen tipikus sikerjegyek. Jó korszak lehetett. Pedig inkább jó zűrös. Az 1880–90-es évek olyan zűrösek, akkora változások voltak, hogy sokáig nem is tudott rá reagálni a magyar kultúra, mintha ijedtében nem jutott volna lélegzethez. Ferenczy is csak úgy, hogy kivonult a friss levegőre. Olyan helyre, ahol nem változik semmi. Szerethették érte azok, akiket rosszul érintettek a gyors fejlődés okozta változások, úgy érezhették, helyettük is ment oda, vissza az időben. Pedig Ferenczy egy akkori modernizmus jegyében vonult félre a maga természetélmény laboratóriumába nagyobb kifinomultságot keresve, és nem vissza, a primitívhez.

A nagyjából ismerős minta: a szellem emberének kivonulása a kaotikus nagyközösségből a természetbe és/vagy a természet emberéhez. De a festő szempontjából ennek lényege az volt, hogy elhagyja a műtermét. Amíg műteremhez, műhelyhez van kötve, addig a festő kézműves, mesterember, még ha „festőfejedelem” is. De ha felmondja a műteremhez kötöttségét, nézelődő úriemberré változik. Vagy csavargóvá. És a festészete is nézelődő-úriember-festészetté vagy csavargó-festészetté válik.

Mit fest le a sétáló, nézelődő úriember? Bármit. Mindent. Ez valami realizmus program lenne. De tudjuk, mindent lefedő realizmus nincs, még Menzel sem, még a videoművészet sem az. Minden művészet csak kisebb-nagyobb realitásszeletekkel dolgozik. Mekkorával dolgozott a mindent lefesteni tudó szuper valőr festő?

Idén gyönyörű volt megint az ősz és két hetet a Balatonfelvidéken töltöttem, jórészt sétálva és törtem a fejem, hogy is állok Ferenczyvel. Ahogy megyek, mendegélek, egyszer csak benne voltam egy Ferenczy-képben. Gyönyörű volt. Másnap újra. Minden este, körülbelül egy negyed óráig. Nem kellett hozzá csak egy domboldal, egy kis kora őszi lomb, esti fény, pontosabban egy bizonyos esti fény, és főleg az, hogy egyedül, kicsit lassú, kicsit fáradt, kicsit szomorú és kicsit boldog legyek. Erre a szépséges, keskeny kis valóságszeletkére épül az egész Ferenczy-festészet, innen terjed ki – úgy, ahogy – aktok, csendéletek és bibliai jelenetek irányába. Csakis ez a valóságszeletke felel meg igazán a Ferenczy-kép, a Ferenczy-életérzés ideáljának, és ez a szelet lám valóban létezik még, itt is, most is. Látható, átélhető: megvan, talán kicsit még jobban visszahúzódva a világ zajától, de érvényes élmény ma is! Pusztán ettől viszont még nem lesz a mai diskurzus eleme. Mert az én esténkénti élményem nemcsak Ferenczy valóságszeletét igazolja, de azt is, hogy Ferenczy festészete nélkül nem ilyen jelentősen köszönt volna rám ez a kis valóságszelet. Akkor mi igazol itt mit? Ferenczy festészete olyan jól össze van illesztve a maga kis valóságszeletével, olyan harmonikus boldogságban léteznek együtt, annyira önmagába zárt ez az egész, hogy a mai diskurzus, amelyik természetesen csak nyitott problémák iránt érdeklődik, egy pillantást sem vet rá. Mindig újra kell kezdeni mindent. Nagyon egyszerűen fogalmazva: Kaszás Tamás „kivonulásának” semmi köze a Ferenczyéhez.

A Kogart Ház egyik kiállításán volt látható Ferenczy Garmischi kert című képe, mellette balra Vaszary János Megjött már a parancsolat, jobbra szintén Vaszary Leányka a veteményeskertben című képei. Együtt a három kép olyan sokatmondó, hogy hadd szerepeljenek itt illusztrációként. Vaszary képein a polgár kinéz a világából, messzire, az egyszerű pórnépre tekint, szeretettel. Egy magyar szociális biedermeier maradványai. Ferenczy nem néz messzire. Csak elmegy a kert szélére és lefest valami teljesen érdektelen kerítés menti mellékszínteret, amúgy is már alig látni, késő van. A kép szinte semmi. De személyes, ott a pillanat és a kissé érthetetlen választás varázsa, valami kvázi-egzisztencialista jelenlét jön a képből, és ez a gyenge pillanatot erőssé teszi. Mit keresett Garmischban? Csak úgy arra járt, idegenként, és ezt a semmit találta a legfontosabbnak?

Honnan a kvázi-egzisztencialista jelenlét? Onnan, hogy a műtermét feladó szemlélődő úriember egyúttal idegen úriember. Garmischban is, Nagybányán is.

Hogy honnan veszem? Jó, nem túl sokat tudok Ferenczyről, de nézem az életrajzi adatokat. 1862-ben született Bécsben, pont. Szülei Freund Károly, magas rangú bécsi minisztériumi tisztviselő és Gränzenstein Ida, bocs, Karl Freund és Ida Gränzenstein. Ferenczy felesége a nála 14 évvel idősebb unokatestvére, az osztrák Olga Fialka, aki a krakkói várparancsnok, a gonosz osztrák katonaság magas rangú tisztjének a lánya. Ferenczy apja bánáti szlovák–német családból származik, a szerb–román–német–magyar Bánátból, és pont 1850-ben (!) kerekedik fel, hogy Bécsben elismerésre méltó hivatalos karriert csináljon (a Monarchia egyik legsikeresebb ágazatában, az átfogó vasúthálózat szervezésében). Majd idősb. Ferenczy Károlyként Gavosdián, az erdélyi Krassó vármegyében vesz birtokot és oda vonul vissza.

Ha ezeket a száraz adatokat engedjük a nyelvünkön szétolvadni, gondolhatnánk arra is, hogy ez a Monarchia nem egészen olyan volt, mint ahogy a mi fejünkben az el lett rendezve. De maradjunk Ferenczynél. Milyen lehetett az identitása az életrajzi tények fényénél? Például milyen nyelven beszélt az apjával? Ezzel az elegáns, tisztaarcú szép úrral, akivel az 1889-ben festett portré szerint semmilyen kötelező ronda apa-fiú konfliktusa nem lehetett, és aki szeretettel támogatta fia festővé válását is. Puritán környezetben, osztrák szabású bőrzekében ül egy fotelben, de jelzésként egy magyar hímzés van a támlára terítve. (Bár ilyen hímzést akár Bad Ischlben is lehetett volna lakásdíszként találni.) A modell ugyan lazán ül, de ha az arc-nyakrészt külön, kitakarva nézzük, az lesz az érzésünk, hogy egy merev egyenességgel álló hivatalos portré-alakot látunk. Lehet ez a kezdő festő ügyetlensége is, de inkább a töretlen tisztelet és csodálat önkéntelen jelét látom benne, kicsit mintha egy gyerek nézne a papára. Fel. És milyen nyelven beszéltek a 14 évvel idősebb osztrák feleséggel egymás közt? És, bocsánat, vajon ő maga hogy beszélt magyarul? (Nemrég egy társaságban megróttak, amiért felhoztam, hogy Petőfi tótosan beszélt, mert szlovák volt az anyja.) De van ennek valami jelentősége? Talán nincs. De akkor Ferenczy Károly varázsos, rejtélyes személyiségének sincs, ő nincs is, csak a szép régi képek a múzeumban meg a műkereskedőnél, darabszám. Ezért megkockáztatom, hogy érdemes lenne végiggondolni: ha azt akarnánk, hogy a Ferenczy-jelenségnek valami köze legyen a mai művészet diskurzusához, ahhoz festészetét Ferenczy idegensége, identitásának mobilitása és válsága, másságának jellege, bizonytalan határai és végül magyar elkötelezettsége mibenlétének újraértelmezése révén kellene megközelíteni.

Így nézve Ferenczy nem magyar művész, hanem a Monarchiáé, amely az idegeneket felvette, bevette és még idegennek is lehetett maradni. Talán mert maga a Monarchia is egyfajta idegenség teremtménye volt, nemzetek feletti, ahogy akkor mondták. Csakhogy Monarchia már rég nincs, és az értelmezése is kicsúszott a kezünkből. Csak Magyar Művészet van – talán már ez sem sokáig – és Ferenczy ebbe mélyen be van ágyazva. Lenne még számára más horizont is?

Csak egy villanásra: miért nem olvastam még sehol, hogy Ferenczy és Gustav Klimt egy évben születtek, ugyanott, és majdnem egy évben haltak meg, 1917, illetve ’18-ban?

Miért nem Bécsben csinált Ferenczy karriert? Az ő generációjának igazán ideális hely volt, világszám! Ki tudja? Lehet, hogy azért, mert a Monarchiának épp az volt a lényege, hogy a Nagybánya–Bécs távolság sokkal kisebbnek tűnt, mint ma. Ez biztos. De a kérdés akkor is kérdés marad. Lehet, hogy az osztrák tábornok okos lánya, Fialka Olga, amikor a kezébe vette 14 évvel fiatalabb férjgyereke sorsát, azt mondta (németül): csak semmi Bécs, csak semmi izgalom! Túl jól ismerte emberét. Tudta, annak az kell, hogy a mélymagyar őstehetség tanártárs Thorma János álla leessen a csodálkozástól, hogyan lehet valaki ennyire más! Meglátta volna, hogy Ferenczy Bécsben csak egyszerűen olyan lenne?

Három robusztus, nagy fenekű férfi álldogál a képen az alkonyodó erdőben, meztelenül – Ferencsik János ágya fölött. Már majdnem sötét van, csak a testek derengenek, meg hátul valami vízfény a fák mögött, olyan laza egyszerűséggel festve, ahogy a hal siklik a vízben. Ha mert volna Hans von Marées ilyet álmodni! A 19. század német művészetének festői szavait elharapó, képszövegét agyonbeszélő, életművét szuverénül szétziláló nagy idegenje (aki egyébként még így is, vagy éppen így testesített meg generációk számára egy ideált és mércét). Ferenczy nem erre a sorsra jutott, hanem egységes és harmonikus életművet hagyhatott hátra, talán a felesége mentette meg. De attól nem, hogy képzeletben mégis a Hans von Marées-i horizontra állítsuk, mint katalizáló szerepű, ellentmondásos idegent, és ezzel nem is az osztrák, hanem a német festészet viszonylatába kerülne.

Ö̈narckép, 1893. Nézz a szemébe, ez nem magyar önarckép. Ez egy Hugo von Hofmannsthal-darab kényes főszereplője, vagy akár a tulajdonságok nélküli ember.

Hegyi beszéd, 1897. Ez a kép nincs készen, még nem egészen a grand style à la Ferenczy. Épp ettől ilyen meggyőző és szerethető: fiatal. Félénk, vonakodik még egy újabb ecsetvonást húzni, miközben radikális idealizmusának ostora (Hegyi beszéd!) hajtaná tovább – de nem, ellenáll, lassít, lelassítja a festést, nem bontja ki az álomszép zsánerképtípust, abbahagyja. Elég, több szépség csak a butáknak hízelegne. Az érett festővé válás során Ferenczy nagy felfedezése a festés lassítása. Az impresszionisták gyorsan festenek, Bécsben is mindenki gyorsít, aki számít, Klimt vonaglik és pöttyöz, mint a motolla – Ferenczy lassít. Rájön, hogy a lassítást nem kell félénken a gondos, precíz pepecseléssel mentegetni, a festő lehet egészen lazán is lassú. Laza, izgalom nélkül. A magyar közönség meg hálás neki, úgy érzi, az ő kedvéért lassít. Ettől kezdve Ferenczy szinte mindig nagyszerű, még ha kompozíciós nagy fába vágja is a fejszét, és aztán a szemünk láttára megy tőle el a kedve. Vagy ezt csak én képzelem? Ki tudná megmondani például a rejtélyes Józsefet eladják testvérei-ről (1900), erről a gyönyörű, hangtalan homoerotikus varázsdrámáról, hogy elment-e tőle a festő kedve, vagy pont így lett jó? Billegve maradt és most is billeg, valahányszor ránéz valaki: ez nagy varázs. De igazában nem is a kép varázsa, hanem Ferenczy személyiségéé, egy billegő szellemé. Kérdőn nézünk szép szürke szemébe, nem válaszol. Én legalábbis így képzelem.

Szentbékkálla–Bécs–Budapest, 2011


Mi a valőr?
A valőr a színek fénytelítettsége, világításbeli fokozata (korábban használt terminussal élve: tónusa). A Ferenczyféle naturalizmus egyik alaptechnikája. A pillanatnyi látvány rögzítése érdekében a nagy színfelületeket kisebb, különböző tónusú síkokká bontja. Az alapszínhez kevert fehér, szürke vagy fekete festék segítségével állít elő folyamatosan változó, vibráló, eleven felületet, amely mégis megőrzi testességét, anyagszerűségét, nem oldódik fel az impresszionistákra jellemző apró, szaggatott ecsetvonásokban.

 

Full 002847
Full 002850
Full 002851
Full 002852
Full 002853
Full 002854
Full 002855
Full 002856