Berény Róbert alakja filmre kívánkozik. Nemcsak mert ő maga is dolgozott filmekben, ráadásul a német film hőskorában, hanem sokoldalúsága miatt is, találmányai voltak, zenélt, foglalkozott pszichoanalízissel, imádták a nők, és szerepel a húszas évek Berlinjét bemutató egyik kulcsműben, egy lengyel regényben is, amit Berény akkori barátnője írt. Az pedig így először fordítóért, majd forgatókönyvíróért kiált.

Sokszor éreztem már egy-egy kutatás beindításakor, hogy megváltozik még a levegő is az ember körül. Szinte a semmiből bukkannak fel olyan dokumentumok, vagy akár festmények, grafikák, illetve egyéb művek, amelyek korábban teljesen ismeretlenek voltak, de különös módon épp témába vágnak. A magyar avantgárd berlini tevékenységének feltárása az utóbbi években előtérbe került, de Berény Róbert berlini időszaka a kutatás számára még ma is csak a tapogatózás terepe, sok benne a fehér folt; a közel hétéves berlini emigráció (1919–1926) során készült művek közül alig ismerünk néhányat. A visszaemlékezések egybehangzóan arra utalnak, hogy ekkor alkotói válságban volt, keveset festett (erre a pszichoanalízistől remélt orvoslatot), inkább zenélt, komponált, illetve találmányaival bíbelődött. Az utóbbi néhány évben mégis sorra kerülnek elő Berlinben készült alkotásai és egyéb, újonnan megismert forrásokból is arra következtethetünk, hogy ez a periódus sem volt annyira terméketlen és sivár, mint amennyire azt korábban gondolták.

Szinte már meg sem lepődtem, hogy amikor nekiültem a Berény berlini korszakáról ide ígért cikk megírásának, e-mailt kaptam egy walesi kis faluból, Berény egykori berlini házigazdájának unokájától. (1) (Nem mellesleg jegyzem meg, hogy e derék brit úriember is a Stuart Little-sztori (2) kapcsán talált rám, s dacára, hogy sok negatív kritika ért a szakmától az ún. „elbulvárosodás” miatt, kétségtelen tény, hogy az utóbbi évek szakmai szempontból legfontosabb forrásait leginkább ennek a felfedezésemnek köszönhetem.) Mivel a megírandó cikk ürügyén különösen kapóra jött ez az új kapcsolat, nem hezitáltam sokáig, repülőre, majd vonatra szálltam, ám nem sejtettem, hogy a fél napig tartó utazás után oly bőséges anyagot találok a távoli walesi faluban, Llyswenben, hogy a korábbi átfogó cikk tervét sutba kell dobnom, és ezúttal, a helyszűke okán csupán néhány újabb darabot helyezhetek el a Berény-kirakósba.

Az korábban is tudott volt, hogy Berény Róbert és Tihanyi Lajos az emigráció idején műteremszomszédként laktak ugyanabban a házban, de lakcímükön kívül egyéb adat alig állt rendelkezésünkre. Az egykori bérház ma már nem áll, bombatalálat érte és a környék is teljesen megváltozott. Walesbe látogatva viszont megismerkedhettem a Luitpoldstrasse 28. legfelső emeletén lakó egykori házigazda, Anton Wilhelm Leupold unokájával, aki azzal fogadott, hogy az édesanyja (Leupold úr lánya), Barbara fülig szerelmes volt Berénybe. Olyan nagyon meg sem lepődtem, hiszen Berény – nem éppen visszafogott – berlini szerelmi élete nem volt titok előttem. Az egymás után elém tárt fotóalbumokból lassan derengeni kezdett az is, mintha már ez a szerelmes kis fruska is előbukkant volna valahol, csakhogy akkor még nem tudtam azonosítani, kit emlegethetett Berény elsőszülött lánya, Vera. Ő ugyanis egy interjúban úgy emlékezett, hogy „Volt egy nagyon helyes német lány, aki aztán Pesten is meglátogatott minket. Apámba szerelmes volt.” (3) Barbara, vagy ahogy a házban becézték, Bärbchen Magyarországon, főleg a Balaton környékén készült archív fotói láttán persze megvolt, hogy „bingó! szóval róla van szó, a Berénybe szerelmes német kislány, aki Magyarországra is ellátogatott, csakis ő lehet!”. Sajnos Bärbchen húsz éve halott, így tőle már nem kérdezhetek Berényről, Berlinről, s fia is keveset tud ezekről az éveiről, hiszen édesanyja zsidó menekültként került Londonba, ahol inkább feledni igyekezett mindazt, ami korábban Németországban történt vele és családjával. Berényről, a hozzá fűződő érzéseiről azonban néha-néha ejtett szót, ám a történet igazán csak a fotóalbumok, valamint a szerencsésen fennmaradt levelek alapos tanulmányozása után állt össze. Hihetetlen, de a festő szinte élete végéig levelezett Bärbchennel, s minderről családjának ma élő tagjai mit sem tudtak.

A walesi dokumentumokból azonban egyértelműen kiderül, hogy ez a lángolás igencsak egyoldalú, sőt kifejezetten plátói volt, inkább egyfajta diákos rajongás a tanár iránt. Valószínűnek tűnik, hogy Berény festeni taníthatta a házigazda lányát, hiszen a műtermében készült fotók erről árulkodnak, ám egyéb atelier-ékben rögzített felvételeken is sorra felfedezhető az akkor alig 16-18 éves kislány, aki tehát máshol, Berénytől függetlenül is képezte magát. Nem sikerült felderíteni, hogy vajon a festőiskolák egyike révén – Bärbchenen keresztül – talált-e Berény és persze Tihanyi szállást Leupoldéknál a Luitpoldstrassén vagy – noha Bärbchen Berény hatására kezdett el festeni – más úton-módon kerültek oda. Mindenesetre az világossá vált, hogy Bärbchen nem pusztán a házigazda lánya és Berény magántanítványa, de modelljük is volt. Hazaérve átvizsgáltam Berényre és Tihanyira vonatkozó anyagomat, és megtaláltam egy rézkarcról készített fotómat, amit lassan egy évtizede San Franciscóban kattintottam Berény unokájánál, Szajkó Lídiánál, aki persze, ahogy én sem, nem tudta, kit ábrázol a mű.

Ám most a fotókkal összevetve egyértelművé vált, hogy Bärbchen ült hozzá modellt. A walesi leszármazott beszámolója szerint Berény festményen is megörökítette édesanyját; ez még néhány éve is a birtokukban volt, ám aztán áldozatul esett a házuk eladását megelőző teljes kiürítésnek, s ma már bottal üthetjük a nyomát. Mindenesetre Bärbchen Tihanyival is nagyon jóban lehetett, hiszen amikor csaknem másfél évtizeddel később, 1936-ban Párizsban megjelent a festőről szóló első monográfia, a könyvajándékozás tekintetében meglehetősen fukarnak tartott Tihanyi szép ajánlással küldött egy példányt egykori kedves berlini ismerősének. Tihanyi felbukkan az egyik walesi fotóalbumban egy már ismert, Brassaival közös fényképen is, de ennél érdekesebb az, hogy róla szintén tudható: festett portrét Bärbchenről. A festő autográf oeuvre-jegyzéke szerint élete végéig birtokában volt e kép (4), de hogy a listában szereplő festmény vajon azzal a képpel azonosítható-e, amelyet Majoros Valéria Vanília Tihanyi-monográfiájában Bärbechen (sic!) portré címen reprodukált, az számomra nem teljesen egyértelmű, hiszen a most felfedezett Bärbchenről készült korabeli fotókkal összevetve a hasonlóság közel sem annyira evidens, mint Berény rézkarca esetében. (5) Ha nem a monográfiában reprodukált kép az oeuvre-jegyzékben szereplő Bärbchen-portré, akkor léteznie kell(ett) egy másik festménynek, amelyről azonban egyelőre nincs tudomásunk, illetve nem tudjuk azonosítani. Mivel azonban Tihanyi portréi esetében nem egyedülálló eset, hogy alig ismerhető fel a modell, még ha bizonyítottan róla készült is, elképzelhető, hogy a monográfiában szereplő képet valóban Bärbchenről festette.

Tihanyitól származó mű nem maradt a család birtokában, de a Berény által festett elveszett portré mellett más Berény-alkotás is lehetett Leupoldék birtokában. Philip Oliver, Bärbchen fia ma is féltve őrzi azt a berlini hidegtű önarcképet, melyet szívélyes ajánlásával látott el a festő, de megeshet, hogy más művei szintén a lány, illetve a család tulajdonában lehettek, csak esetleg a náci uralomra jutás után sebtiben hátrahagyott házban maradtak. Az egyik enteriőrfotón Bärbchen háta mögött felfedezhető Berény egyik ismert, de sajnos ma is lappangó alkotása, az 1922-es Heverő nő, melyet Kállai Ernő is reprodukált 1925-ben megjelent Új magyar piktúra című könyvében. (6) Mivel a fotóalbumban talált fénykép 1926-ban, abban az évben készült, amikor Berény elhagyta Berlint, elképzelhető, hogy e műve ott maradt Bärbchen családjánál. A fotó minősége és a töredékes kivágat miatt azonban nem teljesen egyértelmű, vajon tényleg a szóban forgó temperakép látható-e a háttérben, vagy esetleg létezhetett egy nagyobb olajváltozat is. Bizonyos eltérő részletek erre engednek következtetni, de a mű(vek) hiányában ezúttal sem lehetünk bizonyosak semmiben.

Az mindenesetre csak most tűnt fel, a cikk írása közben, hogy a Heverő nő modellje fitos orrával, bubifrizurájával mennyire hasonlít Bärbchenre. Így – amennyiben valóban őt festette meg a képen Berény – még inkább érthető, miért ez előtt a kép előtt pózolt több fényképen is a házigazda lánya.

Egy, a Leupold úr 60. születésnapján készült fotón szintén felfedezhető egy gyanúsan Berény stílusára emlékeztető festmény, talán egy kettős portré, amelynek sajnos szintén csak egy részlete látható. Hasonlóan takarásban látható egy szintén Berény kézjegyére utaló festmény azon a már említett fotón, amelyen Bärbchen Berény műtermében fest.

Az albumok lapjain sorra tárultak fel egyéb Berénnyel kapcsolatos fényképek, nem csupán néhány őt megörökítő, korábban számomra ismeretlen fotó, de egy a lányáról, Veráról készült fénykép, sőt az első feleségével, Lénivel közös, meglehetősen vicces beállítású kettős fotóportré is, amely még a Nyolcak időszakába repít vissza. Az egyik lapon olvasható a második feleség, Eta neve is, akivel csak Berlinből hazatérve házasodott össze, de a felirat fölül hiányzott a fotó. Sajnálkozásomat hallván a házigazdák újabb dobozt húztak elő, telistele fényképpel, s invitáltak, csak bányásszak nyugodtan, ezek között vannak az albumokból kipotyogott fényképek is. Nem kellett sokáig turkálni, egy gyönyörű beállítású fényképről elegáns, nemes testtartású fiatal hölgy köszönt vissza, csellóval az ölében. Tudván, hogy Eta csellóművész volt, nem lehetett tovább kérdés, hogy őt kapta lencsevégre az ismeretlen fotós, de a fénykép amúgy is illett az üres keretbe, így ez a darab is a helyére került. Ebből és a mellette lévő, Berényt városmajori villája kertjében megörökítő fotón küldött üzenetből is egyértelművé vált, hogy Bärbchen Etával is jóban volt. Sokkal különösebb, hogy néhány lappal odébb egy másik, számomra szintén Berény kapcsán nagyon ismerősnek tűnő hölgy fotója árválkodott. Aláírás: Bella Paris 1925.

Hazatérvén, számítógépem beizzítása után esett le a tantusz: hiszen ez a nő nem más, mint Izabela Czajka Stachowicz, lengyel írónő, akiről korábban szintén sem a család, sem a Berény-kutatás nem tudott egészen a Stuart Little-sztori kirobbanásáig. Amikor a világsajtón végigsöpört a hír, sokan megkerestek, s számos új információhoz jutottam általuk. Az egyik legmeghökkentőbb Lőrincze Péter története volt, aki hosszú telefonbeszélgetésünk során elmesélte, milyen szürreális körülmények között találkozott a lengyel írónővel. Ehhez képest a Stuart Little-sztori kutyafüle! Valamikor az 1960-as években egyik barátjával hátizsákos turistaként a lengyelországi Władisławowóban járt, s egy cukrászdában a mellettük lévő asztalnál feltűnően csinos fiatal hölgyre lettek figyelmesek, s mindjárt meg is beszélték, hogy e szemrevaló teremtéssel mennyire el tudnák képzelni az est hátralevő részét. Természetesen mindezt magyarul, hangtompító nélkül, nem sejtve, hogy bárki is megérti, miről társalognak. Ekkor azonban a fiatal lány társaságában ülő idősebb hölgy felállt, hozzájuk lépett és archaikus magyarsággal felszólította őket, hogy amennyiben meg szeretnének ismerkedni az unokájával, fáradjanak az asztalukhoz és mutatkozzanak be. A döbbenet teljes volt, de hamarosan összebarátkoztak, és kiderült, hogy az idős hölgy Izabela Czajka Stachowicz, aki Berlinben Berény Róberttől tanult meg magyarul. Mikor ezt a történetet meghallottam, azonnal rákerestem a lengyel írónő nevére az interneten, és egy csapásra előjött szerencsére letölthető verzióban is elérhető, Nigdy nie wyjdę za mąż című önéletrajzi ihletésű regénye, (7) amelyben száz és száz oldalon keresztül olvashatunk elképesztő berlini élményeiről, köztük a leghosszabban a Berénnyel szövődött viharos szerelmi kalandról.

A könyv egyelőre csak lengyelül létezik, de a Google-fordító segítségével kihámozható a lényeg. Nem csupán arról értesülünk belőle, hogy Berény a frissen elvált, férfiakban végletesen csalódott asszonyt végre megismertette a testi örömök alfájával és ómegájával, de a festő korábban nem jegyzett berlini avantgárd kapcsolataira is fény derül. Az írónő birtokában volt például egy fénykép, amin Mies van der Rohe és Hans Richter társaságában jelenik meg Berény.

Azt Tihanyi egyik ekkoriban írt leveléből is tudtuk, hogy kollégája, azaz Berény épp az említettek által szerkesztett G című, avantgárd folyóiratban is publikált (8), de hogy miképpen került Berény ebbe az akkori felfogásától igencsak távol álló körbe, az a regény olvasása előtti időkig teljesen homályos volt. Ebből azonban világossá válik, hogy Richterrel és társaságával nagy valószínűséggel éppen Bella, illetve annak nővére révén ismerkedett meg. Bella nővére, Ewa Schwarz festeni tanult Berlinben, s tanára – a regény szerint egyenesen professzora – Berény volt. Mondanom sem kell, arról, hogy Berény Berlinben is tanított, nem tudtunk korábban, ahogy Ewa Schwarz neve is ismeretlen volt. Az egyre ziláltabb, vad kitörésektől sem mentes szerelmi szál fonalai között sok szó esik Ewáról is, aki – legalábbis az írónő állítása szerint – nem volt kifejezetten Berény esete, mégis feltűnően sok időt töltöttek együtt, nemegyszer utaztak kettesben Németország különböző nagyvárosaiba, igaz, ezekre a kiruccanásokra komoly indokuk volt. Berény a német filmgyártás egyik fellegvárában, az UFA-nál kapott megbízást díszletek festésére, többek között például Lipcsében, és a kivitelezésre magával vitte Bella nővérét is. Arról korábban is tudtunk egyéb forrásokból, hogy Berény díszlettervezőként, sőt rendezőként is működött Berlinben, de egyetlen konkrét filmmel sem lehetett kapcsolatba hozni. A regényben több helyütt is említésre kerül első filmes megbízása, amelynek címére ugyan pontosan nem emlékezett az írónő, de a leírásból arra lehet következtetni, hogy az 1921-ben forgatott Die Lieblingsfrau des Maharadscha című moziról lehet szó. A szóban forgó film a szakirodalomban és az interneten eltérő dátumokkal jelenik meg, de az biztos, hogy 1921 januárjában Berlinben már be is mutatták. Ez a dátum viszont pusztán azért sem stimmel, mert Bella csak 1922-ben érkezett Berlinbe. A film stáblistájában nem szerepel Berény neve, ám díszlettervezőként valóban egy magyar mester tűnik fel, Stefan Lhotka, azaz Szironthai Lhotka István, aki az 1919-es Tanácsköztársaság idején egyik kivitelezője volt a többek között Kertész Mihály által rendezett nagyszabású budapesti május elsejei felvonulás díszleteinek. Berény ismerhette Lhotkát már Pestről is, hiszen ő is nyakig benne volt a forradalmi direktóriumban, így ha neve nem is szerepel a film stáblistáján, elképzelhető, hogy Lhotka felkérésére segédkezett a kivitelezésben, ha egyáltalán volt bármi köze ehhez a filmhez. Az azonban valószínűbbnek tűnik, hogy Berény nem Lhotka révén került a filmgyártás közelébe. Mindamellett, hogy ebben az időben egy újszerű mozigéppel kapcsolatos találmányát is sikerrel szabadalmaztatta, (9) sőt később a hangosfilm megvalósításán is dolgozott Edison fiával, az amerikai Teddy Millerrel, itt Berlinben valószínűleg Vajda László színházrendező és író lehetett az, aki bejuttatta például az UFA-hoz. A Vajda forgatókönyvei alapján készült filmeket sikerrel játszották ekkoriban a berlini mozik, de ezekben az években egy egész magyar filmes diaszpóra volt kialakulóban a német fővárosban, így Berény kapcsolati hálója is jóval szélesebb lehetett, mint ahogy azt a forrásokból sejteni lehet. Vajdával való ismeretsége, úgy tűnik, több volt puszta munkakapcsolatnál, hiszen lánya, Vera, amikor meglátogatta apját Berlinben, Vajdáéknál került elszállásolásra. Persze ott voltak Tihanyi cimborái, a Korda fivérek is, de velük való komolyabb kapcsolatáról nincs forrásunk. A regényben sok szó esik az abszolút film, a nonfiguratív filmezés úttörőiről, elsősorban Viking Eggelingről, akivel viszont a sorok tanúsága szerint kapcsolatban állt Berény is, ahogy a másik avantgárd filmessel, a már említett Hans Richterrel is. Úgy tűnik azonban, hogy Berény nem vett részt ezekben az avantgárd kísérletezésekben, hanem a hagyományos filmgyártás körül tevékenykedett. Remélhetőleg a jövőben többet meg lehet majd tudni a konkrét filmdíszletekről is, s talán arra is fény derül, hogy a Bärbchen által összeállított fotóalbumok egyikébe beragasztott díszletek vajon Berényhez köthetők-e. Más, szintén az albumban látható fotók alapján arra következtethetünk, hogy maga Bärbchen is a filmezés közelébe került (szereplőként vagy statisztaként is), s megeshet, hogy éppen Berény segítségével vagy az ő ismeretségei révén.

Berény másik fontos tevékenysége berlini éveiben a zenélés, a zeneszerzés volt. Bärbchennel szintén közös volt e vonzalma, hiszen a lány flötén és fuvolán is játszott, de Bella menthetetlenül botfülű volt. A regényben szó esik Berény magyar zenészkapcsolatairól, olyanokról is, akikről korábban nem tudtunk. Az amúgy meglehetősen férfifalónak tűnő írónő felvillantja egy, a flörtön már jócskán túlmenő afférját Berény egyik magyar zenészbarátjával, a később Amerikában magának komoly hírnevet szerző hegedűssel, Feri Rothtal. Berény persze megorrolt az affér miatt, ám ennél sokkal nehezebben viselte Bella zenei analfabetizmusát. Egy alkalommal például, amikor Berény és magyar zenésztársai a Grunewaldban adtak koncertet, ő hangosan horkolt az előadás alatt – nem volt kicsi a blamázs. Bellát mégis a tenyerén hordozta, elhalmozta ajándékokkal, a legjobb éttermekben etette-itatta, ám aztán mégis kiábrándult belőle, távolságtartását pedig egyre botrányosabb kitörésekkel viszonozta a lengyel szerető. Egyik ilyen kínos kirohanása után, jelentéktelennek tűnő epizódként felbukkan a regényben Marlene Dietrich is, aki civakodásuk helyszínén, a műteremhez közeli bárban énekel kuplékat; de a szöveg nem hozza összefüggésbe Marlenét Berénnyel. Más forrásokból azonban kiderült, hogy a festő és a kezdő német színésznő között ekkoriban rövid románc szövődött, de hogy erről tudott-e Bella, vagy tudatosan hallgatott róla, s csupán felvillantotta könyvében a fiatal díva alakját, azt egyelőre csak találgatni lehet. Nagyobb rejtély számomra, hogy vajon Berény későbbi felesége, Eta mennyit tudott ezekről a számunkra csak most megismert berlini szerelmi afférokról. Az hétszentség, hogy Berény és Eta 1921-ben már ismerték egymást, hiszen Tihanyi, Berény műteremszomszédja meg is festette a fiatal lányt ebben az évben, sőt állítólag udvarolt is neki. Etának Belláról, aki egy évvel később lépett a színre, tehát tudnia kellett. Bärbchen a regényben szintén név szerint szerepel, ő fotóalbumába is beragasztotta a lengyel írónő arcképét, evidens, hogy közeli volt a kapcsolat. Kicsit bizarrnak tűnt, ahogy Berény első és második felesége, valamint Bella és a zöldfülű kis Bärbchen fotói egymást követően sorakoznak az albumban...

Bellával való kapcsolata a regényben hirtelen megszakad, a nő először Párizsba rohan, majd visszautazik Varsóba, ám nem sokkal Berény halála előtt Budapesten is újra találkoztak, s felelevenítették egykori berlini emlékeiket. Vajon erről Eta, aki ekkor már évtizedek óta felesége volt, tudhatott-e? A Berény-leszármazottak birtokában természetesen nincs egyetlen Bellára utaló dokumentum sem, de abban nagyon reménykedem, hogy Izabela Czajka Stachowitz dokumentumai között rejtezhet még néhány Berénnyel kapcsolatos meglepetés. Talán őt is megfestette, ha már ennyire összemelegedtek. Nemrégiben Szeredi Merse Pál kollégám egy korábban ismeretlen Berény-kép fotóját küldte el Párizsból. (10) A Corbusier-archívumban kutatva, a Kállai Ernőre vonatkozó dossziéban lelt a fotóra, amelynek hátoldalán az 1921-es évszám szerepelt, így a stíluskritikai megérzés mellett ez a konkrét adat is rendelkezésre állt. A női portrét látva természetesen felmerült bennem, hogy esetleg valamelyik berlini szeretőről készült. Dietrich kisasszonyt kizártam, sőt azt az orosz álhercegnőt is, akiről már egy korábbi írásomban (11) lerántottam a leplet, hiszen a róluk készült fényképek nem mutatnak hasonlóságot. Igazság szerint leginkább Bellára gyanakodtam, de ezt a hipotézist is hamar el kellett hessegetnem, hiszen amennyiben az 1921-es datálás stimmel, nem jöhet szóba az egy évvel később Berlinbe érkező lengyel nő. Amúgy sem egyértelmű a hasonlóság, sőt! Nem mellesleg maga az írónő is említést tesz egy női portréról, amely a leírás alapján nagyon hasonlít a Kállai-dossziéból előkerült képhez. Amennyiben valóban erről a képről írt a regényben, akkor végképp nem lehet Bella portréja, hiszen azt éppen megismerésük napjával kapcsolatban említi, mikor is a portré már a műteremben, az íróasztal felett lógott. A portréalany kiléte tehát egyelőre homályban marad, de számomra leginkább mégis az kérdéses, Kállai vajon miért hagyta ki e mű reprodukcióját összefoglaló kötetéből. A festmény Berény ismert berlini munkái közül a legprogresszívebb, kvalitásában is nemzetközi rangú műnek tekinthető. Talán éppen ezért nem felelt meg Kállai koncepciójának, hiszen a kötetben Berényt korábbi avantgárd lendületét elvesztett festőként mutatja be. A regényben Berény környezetében azonban felbukkannak jól azonosítható ismerős alakok, még ha nevük pontatlanul szerepel is, így Tihanyi szintén említésre kerül, sőt Pór Bertalan is, akivel még Berény halálát követően is találkozott Budapesten az írónő. Érdekes, szintén a regényből származó adalék továbbá, hogy Bauer Ervinnel, az akkor Göttingenben tevékenykedő orvos-biológussal is szoros kapcsolatban állt a festő. Talán még a Nyolcak korszakából, mint Kaffka Margit férjét ismerhette, de az sem kizárt, hogy Balázs Béla, Bauer testvére volt az összekötő kapocs, akit természetesen már szintén hazulról ismerhetett, hiszen 1917-ben Balázs egyik könyvének illusztrátora volt. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy csak Berlinben, éppen a közös filmes érdeklődés hozta őket össze, mindenesetre a szövevényes szálak kibogozása is további kutatásokért kiált. A walesi fotómappákban is felbukkan még jó néhány magyar név a fényképek alatt, általában csak keresztnevek, Gyuri, István, Zsuzsa, Rózsi stb., akik azonosítása még várat magára, de ahogy most is a helyére került néhány darab a Berény-kirakósban, úgy biztos vagyok benne, hogy hamarosan mindenre fény derül, és a lassan összeálló kép egyre áttekinthetőbbé, érthetőbbé és színesebbé válik.
   

(1) Ezúton is hálásan köszönöm Krasznai Rékának, hogy a Nemzeti Galériába érkezett e-mailt továbbította nekem. Itt jegyzem meg, hogy azoknak viszont nem tartozom köszönettel, akiknél a walesi e-mail-író korábban kitartóan érdeklődött irántam, s dacára, hogy ismerik elérhetőségeimet, mégsem segítették a kapcsolatfelvételt. Ugyanakkor mérhetetlen hálával tartozom Philip Olivernek és feleségének, Lynne-nek, amiért megosztották velem dokumentumaikat és néhány napra otthonukat is. Ezúton kérek elnézést a fotóim minősége miatt az olvasóktól.
(2) A témáról éppen e lap hasábjain számoltam be első alkalommal részletesen (Artmagazin, 2009/3), de bőséges adat áll rendelkezésre az interneten is.
(3) Interjú Berény Verával, London, 1984. augusztus 9. Készítette: Majoros Valéria Vanília. Magnószalag átirata. Ezúton is köszönöm Valinak, hogy e forrást rendelkezésemre bocsátotta.
(4) Tihanyi Lajos autográf oeuvre-jegyzéke. MNG Adattára, Ltsz.: 18803/73-7-16.
(5) Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Monument-Art, 2002, 38. kép
(6) Kállai Ernő: Új magyar piktúra (Bp., 1925); Neue Malerei in Ungarn (Lipcse, 1925)
(7) Izabela Czajka Stachowicz: Nigdy nie wyjdę za mąż. 1966
(8) Tihanyi Lajos levele Bölöni Györgyhöz és feleségéhez, 1924. július 18. körül (közli: Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos írásai és dokumentumok. Monument-Art, 2002, 207–209. o.). Berény egymondatos kinyilatkoztatása a lapban: „Da die neue Kunst alle Formen der Neurose durchgemacht hat ist zu hoffen, daß wie einige Zeit von neuen «Ismen» verschont bleiben” In: G. (Zeitschrift zur elementaren Gestaltung), 1924, 3. 51. o.
(9) Berény kinematographjának hosszas szabadalmi eljárása csak 1928-ban ért véget, de a kísérletezés már a berlini periódusban elkezdődött, s mielőtt elhagyta Berlint, be is adta a helyi szabadalmi hivatalba. A szabadalom applikációs száma: GB19270020515 19270803. Berény már 1923-ban is szabadalmaztatott egy, a grafikai művek fényképezéséhez használható szerkezetet (dr. Erich Steignerrel közös fejlesztés), mely esetleg összefüggésbe hozható a Viking Eggelinggel való megismerkedésével, illetve saját későbbi animációs kísérleteivel is.
(10) Szeredi Merse Pálnak ezúton is hálásan köszönöm, hogy megosztotta velem kutatási eredményét.
(11) A Virág Judit Galéria 2014. téliaukció-katalógusának melléklete: Berény Róbert: Alvó nő fekete vázával.