A múzeum jövője
Interjú Szántó Andrással
Nemrég jelent meg egy interjúkötet a világ 28 jelentős múzeumának igazgatóival arról, milyen jövőt látnak és terveznek a szeretett intézménynek. Szántó András 2020-ban, a tavaszi leálláskor kezdett velük beszélgetni, és bár ezek nem portrék, engem kifejezetten érdekelt az is, van-e a megkérdezetteknek közös személyiségvonása, ha mindannyian teljes hittel, szenvedéllyel és tudással dolgoznak azon, hogy legyen kedvünk bemenni hozzájuk.
Artmagazin: Hogy választottad ki a 28-akat?
Szántó András: Csak később tűnt fel, hogy valójában mindenki az ismerősöm, jó néhányan nem is évek, de évtizedek óta. Munkából kifolyólag találkoztunk, de sokukkal baráti a viszonyom. De nem ez volt a válogatás lényegi szempontja. A kiadónak volt egy korábbi kötete, ahol a „nagy öregekkel” készítettek interjúkat a múzeumokról, s ez lehetővé tette, hogy mi inkább előre tekintsünk és arról gondolkodjunk, mi lesz a múzeummal mint intézménnyel a jövőben. Interjúalanyaink is a fiatalabb generációt képviselik, a megkérdezett múzeumigazgatók átlagéletkora 49 év. A múzeum jövőjét illetően fontos szempont, hogy ez globális szakma lett az elmúlt évtizedekben, és érzékeltetni akartuk, hogy a világ más tájain is vannak jelentős múzeumok, sőt sok esetben épp onnan érkeznek az új nézőpontok, innovációk. Ugyan vannak olyan országok (például az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia), melyeket több múzeumigazgató képvisel, de arra törekedtünk, hogy széles körű nemzetközi válogatást állítsunk össze. Lényeges szempont volt az is, hogy kiemeljük a nők szerepét a történetben, mert ez még ma is döntően férfiak uralta szakma. Mindenképpen pozitívum, hogy látszik már az elmozdulás, a mi összeállításunkban is a megkérdezettek fele nő.
Tapasztalataid alapján van bennük valami közös? Ami választ ad arra, hogy kiből lesz múzeumigazgató?
Volt egy 12 napos program a Metben, a Global Museum Leaders Colloquium (múzeumvezetők nemzetközi konferenciája), amire évente egyszer a világ minden tájáról elhívtunk múzeumi vezetőket, hogy beszélgessenek, osszuk meg a tapasztalatokat. Ezt összesen négy alkalommal szerveztük meg a járványt megelőző években. Érezhető volt, hogy az újfajta múzeum közösségi programok színhelyeként működik mint demokratikus platform, ötletcserére alkalmas közeg, ami a társadalom napi problémáival is foglalkozik. Különösen a fejlődő országokból érkezett igazgatók számára voltak ezek nagyon izgalmas felvetések, mert náluk a múzeumok a civil társadalom legfontosabb intézményeinek számítanak. Aki követi a szakmát, az tudja, hogy létezik egy innovatív muzeológia, ami új területek felé nyitja meg a hagyományos múzeum fogalmát. Nagyon érdekelt az is, hogy a különféle társadalmi berendezkedésű, földrajzi és klimatikus adottságokkal rendelkező országokban ki milyen múzeumot csinál. Az elején a célom az volt, hogy gyorsan, még a pandémia időszaka alatt összehozzam az embereket és megvitassuk, hogy a múzeumi területen mit hoz a jövő. Nem tudtam előre, hogy milyen következtetésekre jutunk, de a hosszú beszélgetések vége felé kezdett konzisztens kép kialakulni – érezhetővé vált, hogy létezik egy generációs szemlélet. Ez a könyv nem manifesztum, nincs központi tézise, amit kifejt és alátámaszt. Inkább körkép, ami rávilágít arra, hogy mik azok a témák, amik jelenleg a leginkább foglalkoztatják a múzeumi szakembereket, különösen a pandémia nyomán kialakult helyzettel összefüggésben. Kirajzolódott az is, hogy ennek a generációnak mi a legfontosabb, milyen zónákba próbálja bemozgatni a múzeumot. A nemzetközi múzeumi szervezet, az ICOM még a pandémiát megelőzően beindított egy folyamatot, megkísérelték újradefiniálni a múzeum fogalmát. Ezt az új definíciót nem fogadták el egyhangúan, sok vita folyt róla. A múzeum hagyományos feladatai mellé, ami a gyűjteményezés, a kutatás, a tárgyak bemutatása, beépül egy sokkal aktívabb társadalmi ambíció, amely a múzeumot a közösségbe ágyazva, társadalmi igazságtalanságokkal, politikai kérdésekkel foglalkozó intézményként határozza meg. Mint a Szaturnusz és gyűrűje. A hagyományos feladatok a kemény mag, ezt veszi körbe, erre reflektál az új feladatkör. A múzeum valójában már régóta több annál, minthogy az ember csendben nézegeti a vitrinben kiállított tárgyakat és mereng azon, hogy a muzeológusok, művészettörténészek és régészek hogyan dolgozták fel ezt vagy azt a korszakot. Inkább sokoldalúan használható tér, ahol a látogató részt vehet egy remek koncerten, elfogyaszthat egy jó kávét, könyvet is olvashat vagy hallgathatja a saját zenéjét. Ezek valójában nem annyira új dolgok, de az interjúkban visszatérő, hangsúlyos elemek.
Szép a Szaturnusz-hasonlat. Ezek szerint abban konszenzus volt, hogy mit nevezünk a múzeum eredeti, világos alapprofiljának, és aköré épül az új.
Igen, és van egy másik intézmény, ami úgy tűnik, mindenkit inspirál a múzeumi szakmában. Sikeres, modellértékű kulturális intézmény, aminek hasonlóan nagy átalakuláson kellett keresztülmennie. Egy olyan oktatási, közösségi intézményre gondolj, ami minden városban megtalálható: és ez a könyvtár. Igazi sikertörténet az átalakulása. Hagyományos tudástárfunkciója persze meggyengült, amióta a neten szinte minden adat fellelhető, amit korábban csak lexikonokban, szakkönyvekben találhattunk meg. A könyvtárak ügyesen átmentették magukat azzal, hogy közösségi centrumokká alakultak. Mindenki számára nyitottak, sokféle igényt szolgálnak ki. Meglepő módon még olyan funkciókat is átvettek más intézményektől, amikre nem is gondolnál. Én például a brooklyni könyvtárban intézem az útlevelem meghosszabbítását is. Mindenféle ember jár oda, a legkülönfélébb igényekkel. A könyvtárak tehát nyitottak, míg a múzeumok sokáig nagyon zártak voltak. Falak óvták a műkincseket, a múzeum épületéhez hagyományosan lépcsősorok vezettek, külsejük a templomokét idézte. Elitista, szent helyeknek tűntek. A könyvtár ezzel szemben átlagos, barátságos épület, ami úgy tűnik, mindig nyitva van. Bárki beléphet, nem kerül semmibe, és nem mondják meg, mit hogyan csinálj benne.
Ha a múzeum is ezt az utat választja, nem fog a kulturális kínálat valamiképp homogenizálódni? Minden kicsit közösségi házzá alakul, annak funkcióival és hangulatával, és mindenki egy kicsit mindent fog csinálni.
Szerintem ez a veszély nem fenyeget. A beszélgetések során minden igazgatót megkérdeztem arról, hogyan definiálja a múzeum fogalmát. Ilyen szavak merülnek fel, hogy „otthon” vagy „a mi helyünk”. De azért az elég messze van még, hogy egy átlagpolgár szemében a múzeum otthonos, befogadó, barátságos közegnek tűnjön. A társadalom igen jelentős része, 70–80 százaléka szinte soha nem jár múzeumba. A múzeumok szeretnének a társadalom központi pillérei lenni, de sajnos a statisztikák azt mutatják, hogy a társadalom erről nem vesz tudomást. Lehet persze az oktatási rendszert hibáztatni, hogy a kultúra sosem kap kiemelt támogatást, de alapvetően a múzeumok feladata lenne, hogy megnyissák kapuikat. Ez összefügg magával a múzeumépítészettel, azzal, hogy egy kiállítás hogy szólal meg és hogyan szólítja meg az embereket, tehát a dizájnnal és a marketinggel is. Például azzal, hogy milyen felületeken és mit kommunikál a fiatalabb generációk felé. Volt egy svájci múzeum kiváló gyűjteménnyel, kutatószakemberekkel, vagyis minden olyan adottsággal, amitől sikeres lehetett volna, mégis nagyon alacsony volt a látogatószáma. Felkért tanácsadóként azt javasoltam, hogy kérdezzük meg közvetlenül a fiatalabb generáció képviselőit, mit várnak ők el a múzeumtól. Milyennek kéne lennie ahhoz, hogy ők odajárjanak. Egy kötetlen, pizzázással egybekötött beszélgetésen, amihez a múzeum igazgatója kezdetben nagyon szkeptikusan viszonyult, hamar kiderült, hogy egy diák csak akkor megy be a múzeumba, ha van olcsó büfé, ahol ücsöröghet anélkül, hogy viselkednie kéne, és természetesen van jó minőségű, ingyen wifi. Csak ilyen körülmények között nem érzi kényszernek az ottlétet, vagyis érzi otthon magát. Különben inkább a plázákban ücsörög. Ezek hétköznapi dolgok, de széles réteget zárunk ki, és főként az utánpótlás lehetőségét vágjuk el, ha ezeket az egyszerű igényeket figyelmen kívül hagyjuk, és nem nevelünk ki egy új múzeumba járó réteget. Amerikában a megújulási igény (kényszer) összefonódik más társadalmi rétegződéssel, a származás kérdésével is. Az interjúkészítés első szakaszában robbant be a Black Lives Matter mozgalom, júniusban, George Floyd meggyilkolása után. Alapvető kérdéssé vált az amerikai múzeumok számára: miként érhetik el, hogy a fekete amerikaiak otthonosan érezzék magukat a múzeumban. Látnak-e olyan műtárgyakat, amikben magukat, a történelmi hátterüket felismerik. Számukra elfogadható-e a múzeumban bemutatott anyag interpretációja. Alapvetően azon a hierarchikus viszonyon kell változtatni, amit még a 19. századból örököltünk. A magas- és a populáris kultúra viszonyán. Már a szó is, hogy magaskultúra is hihetetlen, nem? Fent van valahol elérhetetlen magasságban, hát hogyan lehetne közös élménnyé tenni? Nem gondolom, hogy fel kellene hígítani vagy le kellene butítani a múzeumot, de azon a hozzáálláson mindenképpen változtatni kell, hogy a tudós szakemberek csak saját szakmai közegük számára érthető módon kommunikáljanak.
A múzeum intézménye létfontosságú az olyan országokban, ahol tulajdonképpen ez az egyetlen közösségi tér, ahol más típusú emberekkel is találkozhatsz, amikor nem vallásos alapon szerveződő közösségben vagy fogyasztói közegben vagy. Szeretnék egyszer könyvet írni The Mall, the Museum and the Mosque, azaz A pláza, a múzeum és a mecset címmel. Sok helyen ez a három közösségi alternatíva létezik. Nagyon fontos tényező, hogy a múzeum olyan hely tud lenni, ahol nem kell hívőnek lenned és nem kényszerülsz fogyasztásra.
Mit gondolsz és mit gondolnak az általad kérdezettek, mi az, amit csak a múzeum tud nyújtani azoknak, például a fiataloknak, akiket bevonzani igyekeznek?
A múzeummenedzsment egyik első leckéje, hogy szegmentáltan kell kezelni a múzeumlátogató fogalmát. A betérő embereknek a legkülönfélébb motivációi lehetnek a múzeumba járásra. A hagyományos elképzelés az, hogy művelődni, okosodni járunk a múzeumba, ahol tisztelettudóan szemléljük a műveket, elolvassuk a magyarázó feliratokat, esetleg veszünk egy katalógust is. Ez a látogatóknak csak kb. 10 százalékára igaz. Annyi más ok létezik. Randevúzunk a múzeumban, osztálykiránduláson vagy múzeumpedagógiai foglalkozáson veszünk részt, felkészülünk egy utazásra, vagy csak egyedül szeretnénk lenni. Ott vannak például az agyonhajszolt anyák és dolgozó nők, akik spirituális zarándokként, kifejezetten azért mennek a múzeumba, hogy egyedül lehessenek, helyreálljon a lelki egyensúlyuk. Kell tehát pihenőpad, babakocsitároló és még számtalan praktikus kiszolgáló eszköz. A nagyobb állami múzeumokat hétköznap délelőtt legnagyobb számban egyébként a gyerekek látogatják az osztálykirándulás kötelező programjaként, és ebben az amerikai és a magyar múzeumok nem különböznek egymástól. Az egyik interjúban fel is merült a kérdés, hogy ha a látogatók csaknem a fele csupán kb. másfél méter magas, akkor miért lógnak olyan magasan a képek. Hiszen mint bármely más szolgáltatásnál, ezt is az igényekhez kellene igazítani. Kommerciális helyzetben óriási pénzeket költenek a vállalatok piackutatásra, hogy tökéletesíthessék a szolgáltatásaikat. A múzeumi közönség sem homogén, itt is sokkal több mindenre fel kellene készülni.
Ha valakit úgy jellemzel, „klasszikus tanárember”, akkor mindketten körülbelül ugyanarra gondolunk. Tudjuk, mi hajt egy tanárt ideális esetben. Szerinted mi az, ami a múzeumi embereket hajtja, mi az a belső drive?
Például hisznek abban, hogy különösen a mai digitalizált világban egy valódi műtárggyal való találkozás, aminek Walter Benjamin-i aurája van, mélyről fakadó és egyre erősödő emberi igény. Más dolog, ha otthon nézed meg ugyanazt a filmet, mint ha moziban látod. Több interjúban szóba kerül, hogy maga a múzeumi környezet – ami lehet drámai hatású vagy steril white cube tér –, tehát az építészet, a fények, az akusztika vagy a bejárás koreográfiája szintén befolyásolja a műélvezetet. A múzeum ilyen értelemben véve Gesamtkunstwerk, totális élményt ad. Van egy olyan x-faktor, ami csak itt érezhető, egy virtuális kiállítás nem tudja megadni. A harmadik elem, hogy a múzeumban együtt vagy más emberekkel, úgy, mint a színházban: közösségi élménybe ágyazott esztétikai élményben lesz részed. Ez akkor is jó, ha olyanokkal vagy, akikhez érzelmileg is kötődsz, de akkor is, ha ismeretlenekkel. A közös élményben mindenképpen van valami mágikus vonzerő, és ez, úgy látszik, kortól, nemtől, lakóhelytől függetlenül mindenkinek számít.
Egyszer megkérdeztem az Instagramon a követőimtől, hogy miért szeretnek múzeumba menni. Szupereket mondtak, az egyikük válasza az volt, hogy a hangot szereti nagyon, ahogy a cipősarka kopog, amikor végigmegy a termeken. Ez egy érzéki élmény, amiben benne van az is, amiről beszéltél, a térélmény.
Ez is egy kulturálisan kialakított séma, és óvatosan kell vele bánni, mert közel visz ahhoz a képlethez, hogy a múzeum szakrális tér, olyan, mint egy templom, amiben a műtárgyak az ereklyék. Ez egy 19. századi romantikus idea, de úgy látszik, a velem egykorúakba még nagyon beleivódott, miközben nyilvánvaló, hogy a következő generáció számára a múzeum más értékeket jelenít majd meg. Itt vannak például a kertek. Meglepő, hogy mennyi múzeum foglalkozik manapság azzal, hogy hogyan szervezi át, nyitja meg a múzeum terét a külvilág felé. Tetőkertek, parkok, szoborkertek lettek meghatározó elemei a múzeumi élménynek. Óvatosan kell tehát bánni ezzel a romantikus metaforával, talán nem is kellene ennyire misztifikálni. Ugyanakkor egy múzeumi tér nagyon összetett. Az is elképzelhető, hogy van egy szentélyszerűen kialakított része, de ez beágyazódik a hétköznapi élet terébe, mert mindeközben van játszóháza, kávézója, boltja.
Szerinted most van először a múzeumok több mint száz éves történetében, hogy a közönség aktívan részt akar venni a történésekben?
Ez az ambíció mindig is megvolt a múzeumok egy részében. Mi most inkább a művészeti múzeumok típusáról beszélünk. Példának a Victoria és Albert Múzeumot hozom, ami a kezdetektől fogva törekedett arra, hogy szélesebb közönségréteget vonzzon be, ingyenes kulturális lehetőséget biztosítson az átlagember számára.
A Met amerikai részlege arról szólt, hogy a világ minden tájáról érkező bevándorlók megtanulják, mit jelent amerikainak lenni. Az európai nagy múzeumok egy egész nemzetet próbálnak képviselni, egy egész nemzet identitásának próbálnak az ékességei lenni függetlenül attól, hogy sikeresen teszik ezt vagy sem. A múzeumi szakma azonban a hetvenes évek óta nagyon tudatosan dolgozik azon, hogy az addigra kialakult elitista, tudományelvű múzeumot, ahová a kiművelt felsőbb osztályok jártak, megnyissa szélesebb rétegek felé. Ebben az időben tették ki az első homlokzati molinókat, zászlókat, és ekkor készültek az első blockbuster kiállítások.
A látogatószámot is akkor kezdték figyelni. A gondolkodásmód tehát jelen volt már akkor is a szakmában, de mára ezek a kérdések, problémafelvetések állnak a középpontban.
Az interjúk során mi volt az alapbenyomásod? Csupa optimista, energikus ember dolgozik azon, hogy minél több embert bevonzzanak a múzeumba?
Sokáig dolgoztam a Metropolitan Múzeumban, és egészen elképesztett a tudományos osztály, a restaurátor-műhelyek világa, az a technológia és szaktudás, ami ott felhalmozódott/felhalmozódik. Végeredményben a múzeum egy gyár, ahol nagyon sok szakma dolgozik együtt, mindenki kell a sikerhez. A múzeumi szakemberek nagyon is tudatában vannak annak, hogy a világ gyorsan változik. Azok a módszerek, ahogy eddig a kultúrát a közönség elé tártuk, megkérdőjeleződnek, és meg is kell kérdőjeleznünk őket. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a beszélgetőpartnereim milyen nyitottak és innovatívak. Egyik kérdésem arra irányult, hogy honnan merítenek ötleteket, merrefele nézelődnek. Egyikük például a Pixar animációs stúdiót tartja izgalmasnak, mert úgy rendezték be a tereket, hogy az ott dolgozók kreativitását inspirálják. Mások a Netflixet tanulmányozzák, hogy mi a jó sorozatok titka. Hogyan lehet olyan tartalmat gyártani, hogy hétről hétre alig várd a folytatást. Más területeket figyelnek, a többi múzeumot nem annyira. Persze a Pompidou más tészta, az a nyitása idején radikálisan új dolgot képviselt építészeti megoldásaival, kiállításaival. A mai múzeumigazgató-generáció akkor volt húsz-harminc közötti pályakezdő, ezért a Pompidou máig etalon számukra. Kérdésedre visszatérve azt mondhatom, hogy alapvetően olyan embereket válogattam, akik eleve progresszív álláspontot képviselnek, így nem volt nehéz optimista képet sugallni...
Képzettségüket tekintve mindannyian művészettörténészek, vagy ez már rég nem így van?
Többségük igen, de vannak rendhagyóbb életutak. Például van, aki szovjet rakétamérnökként kezdte, vagy van hivatásos bohóc, aki a színházi világon, majd fesztiválokon keresztül jutott múzeumi pozícióba, és olyan is van, aki fiatalon gördeszkabajnokként híresült el. Vannak, akik korábban a műkereskedelemben dolgoztak, például aukciós házban, sőt befektetési bankárként. Nincs tiszta kvalifikáció a múzeumigazgatói szerepre, ki kell tanulni a gyakorlatban. Hibrid szerep, mert egy múzeumigazgatónak kell, hogy legyen szakmai tudása és fontos, hogy legyen hitele a múzeumi közegben, miközben menedzseri képességeket kell felmutatnia. Az egyik kedvenc interjúalanyomnak, a benini múzeumigazgatónőnek, Marie-Cécile Zinsounak nincs ilyen típusú szakvégzettsége, és mégis már a harmadik múzeumot hozza össze. A világ egyik legszegényebb országában, fiatal tanítónőként az volt az álma, hogy a gyerekeket megismertesse a saját hagyományaikkal. Létrehozta első művészeti központját, ahol kiállításokat rendeztek nagyon eredeti módon. Úgy csalogatták be a közönséget, hogy a leghíresebb popzenészeket kérték fel, írjanak az akcióhoz számokat, amiket a rádióban játszottak, és a módszer nagyon hatásosnak bizonyult. Ezután már olyan múzeumot akart létrehozni, ami megfelel a nemzetközi szabványoknak, klímával meg egyebekkel felszerelve. Ebbe az épületbe a francia állami gyűjteményből hoztak kiállítást, a francia elnök személyesen nyitotta meg. Közben kiderült, hogy a klimatizált terek fenntartása óriási összegbe kerül, miközben alapdolgokra nem jut pénz, úgyhogy most azon dolgozik, hogy a harmadik múzeuma más legyen. Nem lesz benne légkondi, az is lehet, hogy szabadtéri lesz – tehát alkalmazkodni próbál az adott körülményekhez, a változásokhoz, a fenntarthatóság kihívásaihoz. Egyszóval nem mindig a felsőoktatásban vagy a muzeológus szakmában megszerezhető ismeretek a legfontosabbak: a kreatív gondolkodás, az ambíció is ugyanolyan súllyal esik latba. A könyvnek talán a legfontosabb üzenete, hogy nem kell a múzeumoknak nagyon hasonlítaniuk egymáshoz. Az a nyitás és pluralizmus, ami a képzőművészetben a hatvanas évek óta létezik, a múzeumi szakmában eddig nem volt jellemző, de most már érzékelhető egy ilyen típusú áttörés. Már nemcsak az európai és észak-amerikai múzeumokat másolják a többiek, hanem egészen eredeti, saját hagyományaikra építő és saját adottságaikból táplálkozó kreatív múzeumalakítás megy végbe világszerte.
Lerakva mindazt a tudást, intellektust, amivel fel vagy vértezve, meg tudnád mondani, mi az a fizikai, testi érzet, amit megélsz a múzeumban, ami izgat benne?
Nem tudom a saját érzéseimet jól leírni, de ami elsőre feljön bennem, az az, hogy otthon érzem magam a múzeumban. Egyik interjúalanyom azt mondta, olyan múzeumot akar, ami olyan, mint egy barát. Ez alatt azt értette, hogy nem lenéz rád, hanem kézen fog és segít, hogy felfedezd saját magad vagy egy másik kultúrát. A múzeum nem a fenséges homlokzat, az impozáns lépcsősorok és kongó csarnokok, hanem a barátság terepe. A kulisszák mögött emberek vannak, akik azért dolgoznak, hogy megérintsenek embereket. Ez a lehetőség minden múzeumban megvan. A legjobb múzeumi élményeim mind ilyenek. Megérkezem és otthon vagyok. A múzeum a barátom.
A könyvben Szántó András New Yorkban élő, magyar származású művészeti tanácsadó, akinek cikkei és a vele készült interjúk már többször szerepeltek az Artmagazinban is, a világ 14 országából származó 28 múzeumi szakemberrel, köztük kurátorokkal, múzeumigazgatókkal, alapító vezérigazgatókkal beszélgetett. A megkérdezettekről – az interjúk sorrendjében – az alábbi információkat érdemes tudnunk, mielőtt kezünkbe vesszük az egyelőre még csak angolul létező kiadványt. (Jó hír, hogy a tervek szerint a könyv 2021 nyarán magyarul is megjelenik a Szépművészeti Múzeum kiadásában.)
Suhanya Raffel a Hongkongban 2014 óta épülő és – úgy tűnik – 2021-ben meg is nyíló, a kortárs vizuális kultúrára fókuszáló M+ Museum ügyvezető igazgatója. Az intézmény egyik célkitűzése a vizuális kultúra különböző területeiről – akár a hagyományos képzőművészeti formákon kívülről is – származó tárgyak széles spektrumának bemutatása.
Victoria Noorthoorn a Museo de Arte Moderno de Buenos Aires igazgatója, amely a város legnagyobb, modern és kortárs művészetnek szentelt közintézménye. Dolgozott a MoMA nemzetközi programjában mint projektkoordinátor, valamint volt a New York-i The Drawing Center kortárs kiállításainak kurátor asszisztense is.
Franklin Sirmans művészetkritikus, szerkesztő, író és kurátor 2015 óta a Pérez Art Museum Miami igazgatója. 2010 és 2015 között a LACMA kortárs művészeti osztályának vezetője és kurátora volt.
Marie-Cécile Zinsou művészettörténész és vállalkozó a Benini Köztársaságban tevékenykedő Fondation Zinsou / Musée de la Fondation Zinsou elnöke. A Fondation Zinsou célja az afrikai kortárs művészet népszerűsítése és kulturális, oktatási, valamint az ottani társadalmi kezdeményezések életben tartása. Az alapítványhoz kapcsolódó és 2014-ben megnyitott Musée de la Fondation Zinsou az első kortárs művészeti múzeum Beninben.
Anne Pasternak kurátor és a Brooklyn Museum progresszivitásáról híres igazgatója 2015 óta. Mielőtt a nagy múlttal rendelkező múzeum vezetője lett, a Creative Time igazgatójaként dolgozott, ahol a politikai és környezeti kihívásokra reagálni kívánó művészek számára kezdeményezett projekteket.
Adriano Pedrosa 2014 óta a Museu de Arte de São Paulo Assis Chateaubriand művészeti vezetője, a nemzetközi művészeti élet talán legismertebb brazil kurátora. Mielőtt múzeumigazgató lett, számos kiállítást és kiadványt szervezett és állított össze Brazíliában és külföldön.
Tania Coen-Uzzielli a Tel Aviv Museum of Art igazgatója. Korábban a jeruzsálemi Israel Museum kurátori osztályának vezetője volt. 2018-ban társkurátorként dolgozott a 16. Velencei Építészeti Biennálé izraeli pavilonján.
Eugene Tan két intézményt is vezet – 2013 óta a National Gallery Singapore, 2019 óta pedig a Singapore Art Museum igazgatója. 2005-ben dolgozott az akkori Velencei Képzőművészeti Biennálé szingapúri pavilonjának kurátoraként, 2006-ban pedig a Singapore Biennale társkurátora volt.
Koyo Kouoh 2019 óta egy személyben ügyvezető igazgatója és vezető kurátora a fokvárosi Zeits Museum of Contemporary Art Africa intézményének. 2017-ben tagja volt annak a kutatási bizottságnak, amely Adam Szymczyk lengyel kurátort választotta a documenta 14 művészeti vezetőjévé.
María Mercedes González a kolumbiai Museo de Arte Moderno de Medellín vezérigazgatója, aki a múzeum 2015-ös kibővítését is levezényelte.
Philip Tinari író, kritikus, kurátor és a kínai kortárs művészet szakértője, a pekingi UCCA Center for Contemporary Art igazgatója. Korábban az Art Basel kínai képviselőjeként dolgozott, valamint művészetkritikai előadásokat tartott a China Central Academy of Fine Artson. Az Artforum közreműködő szerkesztője, 2008-ban az ő közbenjárásával indult el az Artforum kínai nyelvű kiadása, az artforum.com.cn.
Rhana Devenport kurátor és művészeti szakember az Adelaide-ben működő Art Gallery of South igazgatója. Korábban az Auckland Art Gallery vezetőjeként tevékenykedett. 2017-ben ő kurálta a Lisa Reihana munkáit bemutató új-zélandi pavilont a Velencei Képzőművészeti Biennálén.
Thomas P. Campbell 2018 óta a Fine Arts Museums of San Francisco igazgatója. 2009 és 2017 között a Metropolitan Museum of Art igazgatója és vezérigazgatója volt. 2017. június 30-án visszalépett a Met igazgatói posztjairól, és az ösztöndíj történetében másodikként elfogadta a Getty Alapítvány Rothschild kutatói ösztöndíját.
Meriem Berrada a marrákesi Museum of Contemporary African Art Al Maaden művészeti vezetője és társötletgazdája. Az intézmény elkötelezett az afrikai kortárs művészet népszerűsítése iránt, célja a marokkói és a szomszédos országok vezető művészeinek folyamatos támogatása és munkáik nyilvános bemutatása.
Anton Belov a moszkvai Garage Museum of Contemporary Art igazgatója. A Dasha Zhukova és Roman Abramovich által 2008-ban alapított Garage Museum az első olyan kulturális intézmény Oroszországban, amely átfogó nyilvánosságot igyekszik megteremteni a kortárs orosz művészet számára.
Marion Ackermann 2016 óta a drezdai Staatliche Kunstsammlungen Dresden igazgatója. A huszadik századi és kortárs művészet szakértője, korábban dolgozott a stuttgarti Kunstmuseum igazgatójaként, a müncheni Lenbachhaus kurátoraként, és számos egyetem professzora volt.
Hans Ulrich Obrist sztárkurátor, művészeti szakíró, a londoni Serpentine Galleries művészeti vezetője. Többek között kortárs képzőművészekkel folytatott beszélgetéseit megörökítő, a The Interview Project részeként megjelent interjúköteteiről híres. Obrist munkája magában foglalja a művészeti intézmények és a kurátorok gyakorlatának folyamatos feltárását és magyarázatát – ezt a tevékenységet többek között a The Brief History of Curating című könyvében összegezte.
Sonia Lawson a Togóban működő Palais de Lomé – a kontinens első, államilag finanszírozott művészeti múzeuma – alapító igazgatója. Lawson korábban a L'Oréal és az LVMH luxuscikk-ügyvezetőjeként tevékenykedett, húga, Cina pedig 2013 óta postaügyi és digitális gazdasági miniszter Togóban. A múzeumot átfogó állami finanszírozási modellje különbözteti meg a kontinens hasonló intézményeitől.
Max Hollein osztrák művészettörténész, 2018 óta a Metropolitan Museum of Art igazgatója. 2016 nyarától 2018-ig igazgatója és ügyvezető igazgatója volt a Fine Arts Museums of San Franciscónak. Ő a Met tizedik igazgatója. A döntést több újság – a The Guardian, a New York Times és a The Observer – is kritizálta, hiszen eddig mind a tíz igazgató fehér bőrű volt.
Cecilia Alemani a New York-i High Line Art igazgatója és vezető kurátora – valamint ő a 2022-re csúsztatott 59. Velencei Biennálé művészeti vezetője és főkurátora.
Brian Kennedy 2019 óta a Salemben működő Peabody Essex Museum igazgatója. Korábban a Toledo Museum of Art elnöke és igazgatója volt. Hat könyve jelent meg, többek között korábbi címlapsztárunk, Sean Scully és Frank Stella művészetéről.
Sandra Jackson-Dumont 2020 eleje óta a Los Angelesben frissen megnyílt Lucas Museum of Narrative Art igazgatója. 2014 óta a Metropolitan Museum oktatási és közéleti programjainak elnöke volt.
Daniel Birnbaum kurátor és művészetkritikus, 2019 óta a londoni Acute Art igazgatója és kurátora. 2016 óta több Hilma af Klint életművét feldolgozó kiállítás vezető kurátora volt, 2010 és 2018 között pedig a stockholmi Moderna Museet igazgatójaként tevékenykedett.
Katrina Sedgwick a melbourni Australian Centre for the Moving Image igazgatója. Ő az Adelaide Film Festival alapítója, a 2010-es évek első felét tv-programok gyártásával, megrendelésével töltötte, évekig volt az ausztrál távközlési vállalat feje.
Axel Rüger 2018 óta a londoni Royal Academy of Arts titkára és vezérigazgatója. Korábban, 2006-tól az amszterdami Van Gogh Museum igazgatója volt.
Adam Levine 2020 tavasza óta az ohiói Toledo Museum of Art tizedik elnöke és vezérigazgatója, aki egy hosszabb kihagyás – Cummer Museum of Art & Gardens, Florida – után visszatérő munkatársként kezdi meg a múzeum vezetését.
Mami Kataoka kurátor és művészeti szakíró, 2003 óta a tokiói kortárs művészeti profilú Mori Art Museum igazgatója. Korábban a Tokyo Opera City Art Gallery vezető kurátoraként tevékenykedett.
Marc-Olivier Wahler svájci kurátor, művészettörténész és művészkritikus, a genfi Musée d'Art et d'Histoire új igazgatója. Korábban a párizsi Palais de Tokyo igazgatójaként, valamint az amszterdami De Appel Arts Center és a török Contemporary Istanbul művészeti tanácsadójaként dolgozott.
(Szilágyi Róza Tekla összeállítása)
Az a baj, hogy a múzeumok mindig a többi múzeumot követik. Amikor az irodáinkat terveztük, én a Pixart tartottam szem előtt. (Anton Belov, Garage Museum of Contemporary Art, Moszkva)
A művészet prekoncepciókat elmozdító, szétcincáló képessége remélhetően alapja lesz egy újfajta intézményi dinamikának. (Victoria Noorthoorn, Museo de Arte Moderno, Buenos Aires)
A múzeum menedék – hely, ahol lelassulhatunk, reagálhatunk, ahol kihívások és örömök érnek. Civilként feladatunk, hogy ezt a fontos és kincset érő teret biztosítsuk, kiálljunk mellette és védelmezzük. (Suhanya Raffel, M+ Museum, Hongkong)
Rájöttem, hogy ahelyett, hogy azon görcsölnék, hogyan tudnánk mindent pontosan ugyanúgy megmutatni, mint mások, a saját modellünket kell felépítenünk. (Marie-Cécile Zinsou, Musée de la Fondation Zinsou Cotonou & Ouidah, Benin)
Van egy Art Detectives (Művészeti nyomozók) elnevezésű programunk, mely a művészet segítségével épít hidat különböző csoportok közé, és párbeszédet katalizál közöttük. Miami-Dade-i rendőröket hoz össze az egészségügyi rendszerből kiesett közösségek gyerekeivel. Szó szerint a művészetről tanulnak. „Mit látsz? Hogy lehet, hogy ugyanazon dolog előtt állva egészen mást látunk?” Az egész a hidak építéséről szól. (Franklin Sirmans, Pérez Art Museum Miami, Florida)
Szántó András: The Future of the Museum. 28 Dialogues, 2020, Hatje Cantz Verlag, Berlin, 320 oldal, 19,9 euró