A nagy magyar gyűjteményekről olvasva nem panaszkodhatunk unalmas eseménytelenségre. A legizgalmasabb történetek általában egy-egy mű hányattatásairól szólnak, vagy a gyűjtők életének fordulatairól. Amit most tárunk olvasóink elé, az viszont inkább az abszurd felé mutat, avagy milyen nehéz volt az utolsó nagy gyűjteményt köztulajdonba adni 1945 után.

A műgyűjtés története interdiszciplináris kutatást igényel. A műgyűjtemények létrejöttével kapcsolatban nemcsak elméleti, esztétikai, művészettörténeti, szociológiai kérdések merülnek fel, hanem gazdaság-, társadalom- és jogtörténetiek is. A 2. világháború nagymérvű kárt tett a magyar műgyűjteményekben, ám az utána következő békeidőszak sem kedvezett nekik, ugyanis az egykori uralkodó osztályok ellehetetlenítése, a magántulajdon eltörlése szétzilálta a még meglévő kollekciókat is. Kevéssé kutatott, hogy a 2. világháború utáni proletárdiktatúra, a szocialista rendszer kiépítése során hozott törvények, rendeletek milyen módon hatottak műgyűjteményeink sorsára, és hogyan korlátozták a javak magánkézbe kerülését, illetve magánkézben tartását. Példaként említhetjük a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1949. évi 13. számú törvényerejű rendeletét a múzeumokról és a műemlékekről, valamint az ennek nyomán életbe léptetett végrehajtási intézkedést, amely bejelentési és egyéb más kötelezettséget rótt a magántulajdonosokra. Egy műgyűjtemény, dr. Fettick Ottó állatorvos, bakteriológus, egyetemi tanár kollekciójának történetén keresztül vázoljuk az 1948 utáni időszak néhány jellegzetességét, a politika viszonyulását a magángyűjteményekhez, a műgyűjtőhöz.

65 évvel ezelőtt hunyt el dr. Fettick Ottó, az Iparművészeti Múzeum egyik legnagyobb donátora, állat- és humánorvos1. 1875. június 1-jén született Budapesten, édesapja Fettick György fűszerkereskedő, akinek 1901-ben, életének 56. esztendejében bekövetkezett halálakor a vállalkozást özvegye, született Gumprecht Emma vitte tovább. (Ő 1925-ben halt meg.) A család váci eredetű, az ottani családi sírboltba temetkeztek később is, amikor már fűszerkereskedésük volt Pesten a Józsefvárosban, a József utca 10. szám (ma Mikszáth tér 2. sz.) alatt. A házaspár négy fiúgyermeket nevelt: közülük a legifjabb, Dezső fiatalon, 1904-ben hunyt el. Ottó másik két fivére a gazdasági, pénzügyi pálya felé orientálódott: bátyja, György bankhivatalnok lett, öccse, Emil pedig székesfővárosi adóhivatali tanácsosként vonult nyugdíjba, s 1938-ban egyenes ági örökös nélkül halt meg. Ottó az orvosi pályát választotta. 1897-ben kapta meg állatorvosi oklevelét (egyébként pedig az első volt, akit állatorvosként avattak doktorrá, 1906-ban). Az Állatorvostudományi Egyetem elődjén, a Magyar Királyi Állatorvosi Főiskolán 1897-ben belorvosi tanársegéd, 1907-től segédtanár, 1909-től magántanár, majd ugyanitt 1917-től címzetes nyilvános rendkívüli magántanári, végül 1924-ben nyilvános rendes tanári kinevezést kapott. 1907- től, a létrehozásától kezdve vezette a tejhigiénei laboratóriumot és tanszéket. Pénztárosa, majd titkára volt a Magyar Országos Állatorvos-Egyesületnek. Külföldi tanulmányútjait követően oktatói és kutatómunkát egyaránt végzett. 1902-ben a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium megbízásából végigjárta az állatorvosi főiskolákat Németországban, Dániában, Svédországban. 1905-1906-ban Dánia–Norvégia– Svédország–Hollandia–Belgium– Franciaország tanulmány-körutat tett a tejhigiénét vizsgálva, majd a kieli tej-laboratóriumban dolgozott. 1906-ban Mosonmagyaróváron tanulmányozta a hazai tejgazdasági viszonyokat. Szakterületének európai szinten elismert kutatójaként számos szakmai közleményt publikált Magyarországon és külföldön egyaránt. Tudományos tevékenységének gyakorlati eredménye volt Budapest tejellátásának egészségügyi megszervezése.

Jóval később vett részt a humánorvosi képzésben; ezt Budapesten kezdte el, de orvossá a pécsi Magyar Királyi Tudományegyetemen avatták, 1929. szeptember 25-én. 1934-ben – a tejhigiéne tanszék megszüntetésekor – nyugalomba vonult, onnantól gyermekgyógyászattal foglalkozott. Életét a szakmai elhivatottság és a műgyűjtés szenvedélye határozta meg. A legcéltudatosabb gyűjtő, a legnemesebb szívű és szándékú donátor volt, aki eleve azért gyűjtött, hogy közgyűjteményeinket gyarapítsa. Egész felnőtt életét, mintegy fél évszázadot áldozott arra, hogy hézagpótló darabokkal egészítse ki főként az Iparművészeti Múzeum, de emellett a Kelet-ázsiai2, sőt a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét. Szándéka, hogy gyűjteményei közgyűjteményeink elidegeníthetetlen és örök részét képezzék, már a 2. világháború előtt megfogalmazódott benne.

1939 tavaszán Fettick felkereste az Iparművészeti Múzeumot, hogy gyűjteményét – egyenes ági örökös híján – halála esetén az Iparművészeti Múzeumra hagyományozza. Addigi kapcsolata a múzeumi világgal néhány tárlatra szorítkozott csupán, kiállításokra adott kölcsön tárgyakat, de ennek révén inkább csak keleti gyűjteményét ismerhették meg3 (bár 1939-ben herendi tárgyakat adott az Iparművészeti Társulat Herend 100 éves című kiállítására); a kollekció nagy része ismeretlen maradt nemcsak a közönség, hanem a szakma előtt is. De már ekkor lajstromoztatni szerette volna a teljes gyűjteményt, s egy részt rögtön átadni a múzeumnak és legalább részben kiállítani4. 

A XII. (ma II. kerület) Bognár u. 3. alatt található családi villában5 elhelyezett kollekció az alábbi egységekből állt: 

Keleti szőnyegek
Hímzések, csipkék
19. sz. kerámiák
18–19. sz. üvegek
18–19. sz. bútorok (néhány)
Egyéb különféle apróságok

Az akkori igazgató, Höllrigl József melegen ajánlotta a gyűjtemény megszerzését dr. gr. Zichy Istvánnak, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) főigazgatójának – minthogy szervezeti szempontból ebben az időszakban az MNM egyik, azaz iparművészeti tára volt az Iparművészeti Múzeum. A 2. világháború azonban megakasztotta a szándék jogi formába öntését. Budapest ostromakor Fettick fivére, György és felesége is elhunyt, s minthogy családjából senki nem volt már életben, egyedül maradt a villában. Az új helyzetben szükségessé vált a gyűjtemény sorsának mielőbbi rendezése. A professzor 1945. január 7-én végrendelkezett. Megerősítette azon szándékát, hogy az iparművészeti tárgyak esetében az Iparművészeti Múzeumot, a képek esetében a Szépművészeti Múzeumot jelöli meg örökösként. A műalkotások kiválogatását az intézményekre bízta. Mindenképpen közgyűjteményi elhelyezés volt a célja, hogy e tárgyak a modern iparművészeti ízlés fejlesztésére ösztönzően hathassanak, másrészt rendelkezésre álljanak a tudományos kutatás számára. Fettick kifejezetten kérte, hogy a kiállításokon mindig tüntessék fel a nevét, s a kollekció örök időkre elidegeníthetetlenül együtt maradjon meg a két intézményben.6 Természetesen beleegyezett abba, hogy e két múzeum még az ő életében jegyzékbe vehesse az öröklésre kijelölt tárgyakat. 1946 áprilisában a Szépművészeti Múzeum lajstromozta a múzeumnak szánt képgyűjteményt,7 májusban pedig az Iparművészeti Múzeum átvette a keleti szőnyegeket.

A gyűjtő igényességére vall, hogy még a továbbiakban is, élete utolsó pillanatáig gyűjtött tárgyakat a múzeumoknak, sőt műtárgycserét is végrehajtott, hogy minél kvalitásosabb darab kerüljön múzeumi megőrzésbe. 1946. november 7-én két értéktelenebb – egy 19. századi kazak és egy szintén 19. századi beludzsisztán – szőnyeget adott oda Ferenczy Béninek, egy értékes 17. századi madaras szőnyegtöredékért cserébe. Ez utóbbi Leszner Manó műépítész gyűjteményéből származott,8 aki a Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium egyik tagja volt. 1948. január 28-án Fettick a folyó év január 10-én kelt végrendeletének hiteles másolatát elhelyezte az Iparművészeti Múzeumban, amely alapján 1948. április 16-án ajándékozási szerződést kötött a múzeummal.9 Ebben megismételte a végrendeletében megfogalmazott szándékokat. Az iparművészeti és képzőművészeti anyag, amit Fettick egész életében közgyűjteményeink gyarapítására szánt, tekintélyes nemzeti vagyont – dr. Voit Pál, a múzeum akkori vezetője 1948. február 25-én kelt becslése szerint –, akkori 1 millió Ft értéket képviselt. Az ajándékozási szerződés mielőbbi megkötését indokolta, hogy a társbérletesítés veszélye fenyegette a Bognár utcai villát, ahol Fettick Ottó a gyűjteményével együtt élt. A 2. világháború utáni lakásínséget ugyanis a „társbérletesítéssel” szándékoztak megoldani. A kormány 6000/1948. számú rendelete alapján 2 személy 1 szobára volt jogosult. Az igényjogosultság meghaladása esetén elkezdték az otthon nélküliek betelepítését, a társbérletek létrehozását. A professzor méltatlannak érezte a társbérlet létrehozását ott, ahol nemzeti érdekű műgyűjtemény van, immár az állam őrzésére bízva, az állam birtokában. Az értékes gyűjtemény biztonságát veszélyeztetettnek látta, amint ezt éppen az ajándékozási szerződés megkötése napján megírt levelében ki is fejtette. E tárgyban, a társbérlet, illetve a kiigénylés ellen azonnal lépéseket tett dr. Voit Pál, sőt leiratában a vallás- és közoktatásügyi miniszter (Ortutay Gyula) is10. A Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztosságának vezetője, dr. Fügedi Erik 1948 első felére vonatkozó feljegyzésében beszámolt róla, hogy az Iparművészeti Múzeum kérésére a Biztosság védelmet gyakorol a Bognár utca 3. alatti gyűjtemény felett, amelyet Fettick Ottó ugyan már elajándékozott a múzeumnak, de amivel haláláig együtt kíván élni11. E védelemre az addigra már a villába telepített házfelügyelő viselkedése miatt volt szükség. Az 1610/1944. ME. rendelet végrehajtásához felvett adatszolgáltatási ív alapján ekkor a háromlakásos villa alagsori kétszobás részében már ott élt özv. Vass Sándorné házmester12, akinek gondatlansága, többrendbeli botrányos viselkedése, valamint az, hogy a házat több ízben felügyelet nélkül hagyta, a tulajdonos tudta nélkül albérlőket tartott, veszélyeztette a gyűjteményt. Emiatt követelte Fügedi egy, a rá egyébként is jellemző, határozott stílusban 1948. október 11-én megírt levélben a Házfelügyelők és Segédházfelügyelők és Háztartási Alkalmazottak Szabad Szakszervezetétől, hogy felelőtlen viselkedése miatt váltsák le a házfelügyelőt13. Ez ügyben azonban semmi változás nem történt, a házfelügyelő a helyén maradt a továbbiakban is14.

1951-ben15 a XII., Bognár utca 3. I. emelet 1. sz. háromszobás lakásban egyszobás lakrészt jelöltek ki társbérletre16. A Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottsága döntését Fettick Ottó megfellebbezte, s a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) közbenjárása révén végül határozatot hoztak a lakás mentesítéséről, tekintettel a benne lévő nagy értékű műgyűjteményre. Az MMOK pedig, amely egyébként Fettick Ottó lakásügyét is intézte, 1951-ben – Dobrovits Aladár múzeumigazgató kérésére – megbízta Fettick Ottót a lakásán tárolt és az államra, jelesül az O. M. Iparművészeti Múzeumra hagyott gyűjteménye kezelésével és gondozásával. A Fettick-gyűjtemény megóvása, együtt tartása érdekében az állami bürokráciával, apparátussal szemben folyamatos lépéseket tett az Iparművészeti Múzeum vezetősége, sőt az MMOK is, amelynek elnöke 1950-től Ortutay Gyula lett. Sajnos azonban az MMOK, s az Iparművészeti Múzeum közös törekvése és a társbérleti viszony ellen a gyűjtővel összhangban indított tiltakozásaik nem vezettek eredményre. Hogy kik voltak, akik olykor a villában laktak, akár mint albérlők a házmester engedélye alapján, nem tudjuk, s a társbérlő, bizonyos Kulcsár Ede neve is csak egy 1953-as iratból derül ki. 1953. február 6-án a társbérlő megbízásából két férfi jelent meg Fetticknél, s kérték tőle, hogy írásban jelentse ki, hogy semmi igényt nem támaszt a társbérlő által lakott lakrészre.17 Az állami hatóságokkal, a bürokratikus pártapparátussal szemben tehetetlennek bizonyultak a szakintézmények és egyéb szakmai szervezetek, így Fettick Ottó lakásügyében is csak ideiglenesen sikerült a társbérleti kiigénylést elhárítani. A proletárdiktatúra erősödése, a Rákosi-rendszer diktatúrája nem tűrt semmiféle kivételt és ellentmondást. Ideig-óráig el lehetett hárítani az egyének, családok életébe történő beavatkozást, hosszabb távon azonban nem.

Minden bizonnyal a megváltozott körülmények miatt újították meg az 1948-ban megkötött ajándékozási szerződést a Rákosi-kormány alatt kétszer is, 1952-ben és 1953-ban. Jóllehet 1952-ben is felterjesztették a Közoktatásügyi Minisztériumhoz és a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjához, ekkor még nem született meg a minisztériumi jóváhagyás (talán, mert az illetékes minisztériumi tárca éppen átalakulófélben volt18). Ugyanakkor a minisztérium kérte, hogy Fettick nyilatkozzék, miszerint nincs kötelesrészre jogosult leszármazottja; ezt ő meg is tette 1953. január 16-án kelt levelében19. Az 1952. november 24-én kelt ajándékozási szerződést20 apróbb kiegészítésekkel, változtatásokkal 1953. május 4-én ismételten felterjesztették21.

Végül ezt hagyta jóvá a Népművelésügyi Minisztérium 1953. június 16-án. Fettick végrendeletéhez és az 1948-ban kelt ajándékozási szerződéshez képest az alapindokok, motivációk és célok nem változtak, ugyanakkor a politikai környezet okán a kor szólamai bekerültek a szövegbe: természetesen szóba került dolgozó népünk kulturális felemelkedése, a szocializmus építése, amit a gyűjtemény szolgálhat. A gyűjtő, Fettick Ottó célja, szándéka nem változott, csak a módszer, az eljárás, az ügymenet alakult át; a végrendelkezés helyébe az ajándékozás lépett. Nem az ajándékozást oktrojálták rá, hiszen ő ezt akarta mindvégig, hanem a bürokratikus eljárást. Meg kellett felelnie a „rendszernek”, hogy elérhesse eredeti célját. Egy polgári értékrendet képviselő műgyűjtő állt szemben a proletárdiktatúra bürokratikus gépezetével. „...A nemes szándéktól vezérelt gyűjtő végrendeletét, illetve első ajándékozását olyan időben tette, amikor a műtárgyak feletti rendelkezés tekintetében még semmiféle korlátozó rendelkezés nem történt, tehát jóhiszeműsége kétségbe nem vonható” – írta róla Dobrovits Aladár22. Minden esetben és időpontban a gyűjtemény teljes odaajándékozásáról volt szó. Az a körülmény, hogy a gyűjtő egész további életében még a tárgyai között akart lenni annak ellenére, hogy azok már múzeumi nyilvántartásba kerültek, emlékeztetett egy hasonlóan nagyszabású gyűjtemény, Procopius Béla rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter kollekciójának sorsára: ez a gyűjtő is szeretett tárgyai között élt haláláig, holott azok már múzeumi leltári számokat viseltek. Több száz, több ezer darabos műtárgyegyüttesek esetén ez praktikus eljárás volt, hiszen a beleltározás évekig tartott. Különösen Fettick Ottó esetében, aki még az ajándékozás után, hátralévő életében is még tovább gyarapította a kollekciót.

1946-ban és 1948-ban a Fettick-kollekcióból két nagy volumenű egységet vett át az Iparművészeti Múzeum: a keleti szőnyeggyűjteményt, majd a Zsolnay kerámiákat. Ezek leltározása rögvest elkezdődött. 1950-ben a múzeum nagy kerámia- és textilkiállítást szervezett, s ennek kapcsán vetődött fel, hogy a gyűjtemény további részét is átvegye a múzeum. Mindez egybevágott a gyűjtő szándékával, hiszen így folytatódhatott a nyilvántartásba vétel, sőt a kollekció egy része immár kiállításon szerepelhetett. 120 tételes kerámialistát állítottak össze, s a textilekből is átvettek további darabokat23. 1952-ben az MMOK rendeletére, amely előírta a nemzeti érdekű magángyűjtemények leltározását, a múzeumi nyilvántartásba vételt folytatták, 1952. szeptember 16-tól az Ötvösgyűjteményben, majd a Kerámiagyűjteményben és a Kelet-ázsiai Gyűjteményben. A tárgyak listázása, beleltározása Fettick Ottó közreműködésével, segítségével zajlott24. A villában azonban továbbra is jelentős műértékek maradtak, így azt az Iparművészeti Múzeum igyekezett megvédeni, a lakásra feliratot helyeztettek25, s tulajdonképpen múzeumként kezelték26. Fettick Ottó 1954. február 2-án halt meg, temetéséről az Iparművészeti Múzeum gondoskodott, gyászjelentését is az intézmény adta ki27. Halála hirtelen történt és nem egyértelmű körülmények között. A halottvizsgálati bizonyítvány tüdőgyulladást és világítógáz-mérgezést említ28, s bár minden bizonnyal ez a dokumentum tekinthető hitelesnek, az iratokban az agyvérzés is felbukkan, mint ami a halálhoz vezető rosszullétet kiváltotta. Mindenesetre Fettick a Korányi Kórház mérgezési osztályán hunyt el. Jelenlegi tudomásunk szerint a halál konkrét körülményeit, jelesül az idegenkezűséget nem vizsgálták. Fettick egészségi állapotához és szerencsétlen balesetéhez bizonyára hozzájárult a folyamatos pszichikai teher, az ajándékozás lebonyolításának elhúzódó procedúrája és a vele kapcsolatos jogi bizonytalanság, a műtárgyak sorsáért érzett felelősség és aggodalom. Nemhogy hivatalos elismerést, de még magas szinten köszönetet sem kapott nagyvonalú gesztusáért. Mindezt tetézte az állandó fenyegetettség, a házfelügyelő időnkénti túlkapásai és az áldatlan társbérleti helyzet. A helyzet szüntelenül fokozódott, hiszen a társbérlőnek bátorítást adhatott a rendszer megszilárdulása, a volt uralkodó osztály, az egykori vagyonosabb rétegek ellen meghozott intézkedések sorozata, többek között a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1952. évi 4. számú törvényerejű rendelete egyes házingatlanok állami tulajdonba vételéről. Az 1952 februárjától lezajlott államosítás fényében még mindig a kisebbik rossz volt, hogy társbérlő költözött be a Bognár utcai villába, ahelyett hogy itt is érvénybe léptették volna a törvényrendelet vonatkozó passzusát: a kifejezetten bérházakon túl ugyanis államosították a tőkések és egyéb korábbi „kizsákmányolók” házingatlanait, ami sok esetben együtt járt az ingóságok elkommunizálásával. A gyűjtő halálát követően a villa közös lépcsőházában lévő, már beleltározott műtárgyakat beszállítottak az Iparművészeti Múzeumba, a főigazgató 1954. február 2-i utasítása értelmében. Kisebb problémák viszont adódtak a házfelügyelő viselkedése miatt, aki saját fontosságát hangsúlyozandó igyekezett akadályokat gördíteni a műtárgyak elszállításának útjába: a múzeumi alkalmazottakat vegzálta a személyazonosságuk többszörös igazoltatásával, s ennek érdekében még a rendőrkapitányságra is telefonált.29

Fettick Ottó végrendelet hátrahagyása mellett hunyt el. A hagyatéki eljárást 1954. március 10. és április 7. között folytatták le. Az Iparművészeti Múzeumnak juttatott tárgyak összértékét 630 000 forintban határozták meg30. A hagyatéki végzés azonban már nem érintette az iparművészeti gyűjteményt – szemben a Szépművészeti Múzeum által hagyatékként megkapott képekkel –, mert az előbbi gyűjteményrészre az ajándékozási szerződések, míg utóbbira a végrendeleti intézkedések voltak mérvadóak. Az Iparművészeti Múzeum ajándékozási szerződések alapján történő tulajdonszerzését ugyan vitatták az örökösök és a végrendeleti végrehajtók31, de joghatályosan létrejött szerződésről volt szó. Ez ügyben 1954. május 7-én kelt a minisztériumi jogi osztály állásfoglalása, miszerint az Iparművészeti Múzeum nem hagyományozás, hanem ajándékozás útján jutott a gyűjteményhez: Fettick halálakor tehát a tárgyak már a múzeum birtokában voltak. Fettick Ottó végrendelete, valamint az ennek alapján létrejött és minisztériumi szinten is jóváhagyott ajándékozási szerződés kétfelől is biztosította, hogy gyűjteményei múzeumi őrzésbe kerüljenek. A hagyatéki végzés 1954. június 30-án kelt, míg a hagyatéki végrehajtó részéről indított per 1955. január 13-án zárult. Fettick Ottó azonban halálában sem nyugodhatott, még elhunyta után is perbe fogták32, annak gyanújával, hogy a tervszerű devizagazdálkodás érdekét veszélyeztető cselekményt követett el, az 1950/30. törvényerejű rendelet 57. paragrafusa szerint. Az említett törvényerejű rendelet 17. paragrafusa kimondta, hogy minden állampolgár, ha külföldi fizetőeszköz vagy arany kerül a tulajdonába, azt azonnal be kell jelentenie és vételre felajánlania a Magyar Nemzeti Banknak vagy az általa megbízott más pénzintézetnek. Ennek elmulasztása esetén lépett életbe az 57. paragrafus, miszerint a bűntett 5 évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható.

A hagyatéki leltár felvételekor, 1954. március 10-én az értéktárgyak között négy érmet találtak, s az 1783-as kiadású, II. József kori aranypénzen felül a többi darabot elkobozták (egy Ferenc József arany koronázási emlékérmet és két tízkoronás aranyérmet). Ismét a múzeumi szféra, a múzeumigazgató Dobrovits Aladár, továbbá a numizmatikus Huszár Lajos írta meg ezzel kapcsolatos véleményét, s kérte a bűnvádi eljárás megszüntetését és az érmek kiadását a közgyűjteménynek. Huszár Lajos kifejtette, hogy az 1800 előtti aranyérmék történeti becsű érmeknek tekintendők, sem bejelentési, sem beszolgáltatási kötelezettség alá nem esnek, másrészt az összefüggő éremgyűjtemények 1800 után kibocsátott érmei sem esnek beszolgáltatási kötelezettség alá. Dobrovits Aladár pedig egyenesen sérelmezte az eljárást: „...a felszabadulás utáni kor legnagyobb, de minden idők egyik legkiválóbb donátorának emléke nem érdemli meg, hogy halála után bűnügyet indítsanak ellene.” Ugyanis örökösei az állami múzeumok. Továbbá kifejtette, hogy „sajnálatos, hogy az ügyészség egy hivatalos ügyben súlyos tájékozatlanságot árul el és nem kíván utánanézni a napilapok hasábjain ismertetett tényeknek”33. Ugyanis Fettick iparművészeti tárgyai ajándékozás során már életében az Iparművészeti Múzeum birtokába kerültek, így tulajdonképpen az ügyészség és a bíróság tájékozatlanságuk miatt és túlbuzgalmukban állami tulajdont koboztak el. Végül megszüntették az eljárást a halott ellen, és az érmeket átadták „közgyűjteményi megőrzésre”. A múzeumok már akkor tisztában voltak vele, hogy mit jelent Fettick Ottó gyűjteménye, s 1954. április elsején a tervezett Fettick-emlékkiállítás kapcsán maga az igazgató, dr. Dobrovits Aladár beszélt a Múzeumi Barátok Körében a magángyűjtők adományairól, s azok jelentőségéről34.

Lássuk tehát, hogy mit veszítettünk volna dr. Fettick Ottó nagylelkű, felbecsülhetetlen adománya nélkül. Fettick főiskolás korától, mintegy fél évszázadon át folytatott kitartó, szorgos munkájának eredményeként hatalmas tárgymennyiséget mondhatott magáénak; több mint ötezer darabos műgyűjteménye az utolsó monumentális kollekció volt. Külföldi útjai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy gyűjteménye tetemes legyen, noha idehaza is vásárolt műveket35. Kitűnő ízlése, csalhatatlan értékítélete, odafigyelése garantálta a gyűjtemény kvalitását. Fettick több magángyűjtőhöz hasonlóan nem csupán gyűjtő, hanem szakavatott iparművészeti műértő is volt, ismerte a technikákat, a szakirodalmi kifejezéseket. A szenvedéllyel gyűjtött kollekcióban főként a kerámia-, üveg- és a textilanyag jelentős. A rendkívül tudatos, teljességre törekvő gyűjtési koncepció lényege az volt, hogy a szerzeményezés a hazai múzeumainkból hiányzó, főként korabeli iparművészetre koncentráljon. Ennek köszönhetően gyarapodott aztán a múzeum hézagpótló műtárgyakkal: francia kerámia-, skandináv üveg- és kerámiatárgyak, herendi porcelánok és Zsolnay falicsempék, Zsolnay kerámia díszedények csoportjaival. Ezek nélkül, a ma már beszerezhetetlen produktumok nélkül a múzeum kiállításai ma sokkal szegényebb lennének. Fettick sokrétű, rendkívüli adományában mintegy félezer üvegtárgy volt, a századforduló, századelő francia üvegművészetét képviselői Gallé-, Daum-, Lalique-művekkel, Tiffany-munkák, Lobmeyr-pohárkészletek, továbbá értékes magyar üvegek. A gyűjteményben lévő szecessziós műtárgyak kitűnően egészítették ki az Iparművészeti Múzeum 19–20. század fordulóján megalapozott gyűjteményét: így vált e múzeumi kollekció méltán elismertté Európában, akár csak ha a Tiffany- vagy Gallé-üvegekre gondolunk. Fettick kol- lekciójában a fentieken túl csipkék, keleti szőnyegek, fali kárpitok, legyezők, régi ezüstök, valamint távol-keleti műértékek is voltak. Utóbbiak sorából japán kerámiáit, lakktárgyait és kínai textiljeit emelhetjük ki36. Fettick professzor kollekciójának legszebb szecessziós tárgyai jelenleg A mi szecessziónk című kiállításon az Iparművészeti Múzeum egyik filiájában, a Ráth György-villában (Városligeti fasor 12.) tekinthetők meg.

^{| 1 Életéről, további irodalommal lásd: Horváth Hilda: Iparművészeti kincsek Magyarországon, Budapest, 2000, 42–43.; Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig. Budapest, 2012. 157.; Dénes Mirjam doktori disszertációt ír a Fettick-gyűjteményről, különös tekintettel annak keleti vonatkozásaira. | 2 Keleti tárgyairól lásd: Fajcsák Györgyi: Kínai műgyűjtés Magyarországon a 19. század elejétől 1945-ig. Bibliotheca Hungarica Artis Asiaticae, Budapest, 2009. 150. | 3 Kölcsönzések korabeli iparművészeti kiállításokra: Japán kiállítás, 1911; Erdélyi szőnyegek kiállítása, 1914 (a kölcsönzött darabot végül nem mutatták be); Keleti szőnyeg kiállítás, 1924; Keleti művészet kiállítás, 1929; Kisázsiai szőnyegek kiállítása, 1935; Herend 100 éves kiállítás, 1939.) | 4 IM Adattár 1939/58 | 5 1938-ban Fettick Emil halálakor a budapesti I., Bognár u. 3. számot tüntették fel címként. Vélhetően a virágzó fűszerkereskedés, valamint a fivérek biztos jövedelmei tették lehetővé az ingatlan megvásárlását. | 6 IM Adattár 1945/56. Minthogy egyedül élt villájában, aggályosnak látszott, hogy a hagyatéki rendelkezést csupán a lakásában elhelyezett végrendeletével biztosítsák, ezért Fettick 1945. július 11-én dr. Cholnoky Imre közjegyzőnél (IV., Petőfi S. u. 3.) helyezte el végrendeletét. Lásd még: IM Adattár 1948/16 | 7 IM Adattár 1946/53 | 8 IM Adattár 1946/84, 1947/177; A szőnyegtöredék leltári száma az Iparművészeti Múzeumban: 19983. Továbbá lásd: Batári Ferenc: Oszmán–török szőnyegek. Budapest–Keszthely, 1994. 42. A műtárgycserét Fettick később is szorgalmazta, pár kevésbé értékes tárgyát 1953-ban 1780 körüli Wedgwood díszű vázára cserélték egy Artex szemlén. | 9 IM Adattár 1948/16 | 10 IM Adattár 1948/16: Fettick a Budapest Székesfőváros Lakásügyi Döntőbizottságának írt levelet 1948. április 16-án. Kérte, hogy a gyűjtemény tárolására kialakított, szekrényekkel beépített manzárdszobáját mentesítsék a társbérleti beköltöztetés, a kiigénylés alól. Ennek érdekében vetette sorait papírra Voit Pál is 1948. február 25-én, majd 1948. május 10-én, s utóbbiból az is kiviláglik, hogy hasonló lépéseket már a vallás- és közoktatásügyi miniszter is tett, egy korábbi leiratában. Közben kiderült, hogy a kiigénylés hamisítvány volt, így a hamisító ellen végül feljelentést tett Fettick Ottó. Voit Pál levelét dr. Fettick gyűjteményének mentessége ügyében lásd még: MNL OL XIX-I-13 1948/503. | 11 MNL OL XIX-I-13 1948/527 | 12 BFL IV.1420.r XII. kerület, Bognár utca 3. | 13 MNL OL XIX-I-13 1948/580 | 14 Ő volt az is, aki évekkel később, Fettick Ottó halálát követően akadályozta a műtárgyak elszállítását is. Lásd: IM Adattár 1954/863-07-04. Lásd még: 27. jegyzet | 15 IM Adattár 1951/572 | 16 A Budapest XII. kerület (ma II. kerület), Bognár utca 3. sz. alatti, 1935 előtt épült egyemeletes villában három lakás volt. Az alagsorban kétszobás házmesteri lakás, a földszinten négyszobás lakás, amely Fettick György és felesége tulajdonában volt, valamint az emeleten egy háromszobás lakás, ebben lakott dr. Fettick Ottó. | 17 IM Adattár 1953/863-07-6 | 18 Közoktatásügyi Minisztériumtól 1952 végén leválasztották a Felsőoktatási Minisztériumot, majd 1953 második felében további átalakítások is történtek. Megalakult a Népművelési Minisztérium, s kebelén belül létrejött a Múzeumi Főosztály. | 19 IM Adattár 1953/539 (863-07-6) | 20 IM 1952/863-07-96 | 21 IM Adattár 1953/539 | 22 IM Adattár 1953/539: Dobrovits Aladár levele a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztályához, 1953. május 4. Az ajándékozási szerződés jóváhagyását kéri és a professzor kitüntetését (79 éves) javasolja. | 23 IM 1950/568, 1950/794 | 24 IM Adattár 1952/863-07-45,50,62,90 | 25 IM Adattár 1953/540 (863-07-33) | 26 IM Adattár 1954/863-04-39. Fettick Ottó Emlékmúzeum törzskönyve | 27 IM Adattár 1954/863-07-6 | 28 IM Adattár 1954/863-07-11 | 29 IM Adattár 1954/863-07-04 | 30 Műtárgyak értéke, 1954-es becslés, lásd: IM Adattár 1954/863-01-68 Kerámia, üveg: 500 000 Ft, keleti: 56 000 Ft, ötvös: 6 000 Ft, bútor: 20 000 Ft, textil: 46 500 Ft, utólag: 380 Ft, össz.: 628 880 Ft | 31 IM Adattár 1954/863-01-68. II. kerületi Áll. Közjegyző 1954. április 19. OMIM igazgatóságának hagyaték tételenkénti felbecslése tárgyában, végrendelet végrehajtók 1%-os tiszteletdíjuk iránti igényüket akarták behajtatni, az Iparművészeti Múzeummal szemben érvényesíttetni, azon tárgyak esetében, amelyek örökhagyó életében nem kerültek a múzeumba; ugyancsak érintett az örökhagyó előcsarnokából 1954. február 2-án beszállított anyag is. | 32 A perrel kapcsolatos iratok: IM Adattár 1954/863-01-68; 1954/863-07-35; BFL XXV. 4.a. 1954-1126. | 33 Dobrovits Aladár levele Budapest Főváros Ügyészségének, 1954. július 12. BFL XXV. 4.a. 1954-1126.: 1954/863-07-35 | 34 IM Adattár 1954/863-065 | 35 Például szívélyesen ajánlott fel számára Zsolnay tárgyat Enyingi Wertheim Pál (Székesfehérvár); levele 1931-ből, IM Személyi dosszié. | 36 Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Főszerk.: Bodó Sándor, Viga Gyula. Budapest, 2002. 274.}