Birkás Ákos nevét viseli 2021. december elsejétől a Kisképző (Képző és Iparművészeti Szakgimnázium) 24-es terme, ahol a művész 1966 és 1984 között tanított. Az emléktáblát a diákok és tanárok részvételével Szűcs Tibor igazgató és Gál András festőművész avatták fel.

Gál András festőművész avatáson elmondott beszéde:

„Kizártuk mindazt, amit tudni lehet, hogy helyet csináljuk annak, amit nem lehet tudni.” Erdély Miklós mindig arról beszélt, milyen sok munka van abban, hogy megtanuljunk rajzolni, de még több munka lesz elfelejteni. Ákos sokat írt, valószínűtlenül sokat, kis füzetekben a világ számos pontján, kávézókban, galériákban, múzeumokban és itt a rajzteremben 1982–84 között is. Az első rajz kiértékelésre rózsaszínre festett tornacipőben jött és táncolt a rajzok között valami Beatles-dalt dúdolva. A haját akkor már rövidre vágta, nem volt ilyen göndör, mint a képeken. Mindig jött hozzá valaki: Zuzu, Zsiga, Ősz Gábor. Mi meg hallgatóztunk miről beszélnek – valami Nina Hagen-koncert Nyugat-Berlinben –, hogyan kell formázott vásznat feszíteni. Izgalmas dolgok történtek. Amikor Nyugat-Berlinről érdeklődtünk, Ákos kijelentette: gyerekek az egy olyan hely, ahol mindenki külön perszonális vallást képvisel. A Flash Artok tornyosultak az asztalán, talán egy előadásra készült a Rabinextben vagy a Fészekben. Akkor kezdődött az új hullám a festészetben, és ő ennek a legjelentősebb motorja volt. Gondoljunk arra, 84-ben az Ernst Múzeumban megnyílt a Frissen festve, 86-ban az Ákos már a Velencei Biennálén állított ki. Bejöttünk másodikban és láttuk a színes palettáját, itt festette a nyáron hatalmas kirobbanó színes párképeit. És írt, rendületlenül, karácsonyra tollat vettünk neki, sorvezetővel írt, ma már senki sem tudja mi az. Amikor később a grazi festőhetekre ajánlott, a pedánsan rendezett műtermébe hívott, hogy ajánlást írjon németül a Wilfried Skreinernek, megint csak sorvezetővel. Fóliával letakart falakon álltak a vastagon festett absztrakt fejek, a palettán kupacokba rendezve az olajfesték, toronyban a tubusos festékes dobozok. A profi. Mintha mindig örök fiatal ösztöndíjas lett volna, a Knoll Galériában a megnyitója előtt leveshez répát pucolt. Kulturális nomád volt – á la in situ. Később a 90-es évek végén a „Kis Itáliába” hívott minket, kérdezgetett, mit gondolunk a helyzetről. Aktuális akart maradni. Nekünk ő volt a par excellence festő, művész és entellektüel. 1982-ben a Velencei Biennáléról hazatérve Szadán a Kisképző művésztelepén írta: „Most már mindegy. Béke van. Próbáljunk boldogok lenni: vízbe merülni, repülni, tűzbe bámulni és végigfeküdni a földön… Egyébként azt hiszem, a festészetet, az igazit, a földelem hiányának konfliktusa hozza létre, hogy úgy mondjam: teszi lehetővé, ezért minden látszat ellenére a földre irányul, mint egy titokra, amit nem szabad megnevezni. A jó művészetben legfeljebb az anyaga árulkodik néha erről. Innen Velencéből legalábbis erre kell gondolnom, mint valami másra. Ez a konfliktus újjászületik, és ha egy mélyebb áram valóban a hit világa felé sodorja az embereket és festészet is hit kérdése lesz, akkor mégis megszülethet egy új festészet. Nem a legjobb, de a lehető legjobb.” Utoljára, amikor beszéltem vele telefonon, távolinak tűnt a hangja, de a mosolya felvillant, mint az Amerikai anzix végén.