Birkás Ákos-emléktáblát avattak a Képző és Iparművészeti Szakgimnáziumban

Birkás Ákos nevét viseli 2021. december elsejétől a Kisképző (Képző és Iparművészeti Szakgimnázium) 24-es terme, ahol a művész 1966 és 1984 között tanított. Az emléktáblát a diákok és tanárok részvételével Szűcs Tibor igazgató és Gál András festőművész avatták fel.

Gál András festőművész avatáson elmondott beszéde:

„Kizártuk mindazt, amit tudni lehet, hogy helyet csináljuk annak, amit nem lehet tudni.” Erdély Miklós mindig arról beszélt, milyen sok munka van abban, hogy megtanuljunk rajzolni, de még több munka lesz elfelejteni. Ákos sokat írt, valószínűtlenül sokat, kis füzetekben a világ számos pontján, kávézókban, galériákban, múzeumokban és itt a rajzteremben 1982–84 között is. Az első rajz kiértékelésre rózsaszínre festett tornacipőben jött és táncolt a rajzok között valami Beatles-dalt dúdolva. A haját akkor már rövidre vágta, nem volt ilyen göndör, mint a képeken. Mindig jött hozzá valaki: Zuzu, Zsiga, Ősz Gábor. Mi meg hallgatóztunk miről beszélnek – valami Nina Hagen-koncert Nyugat-Berlinben –, hogyan kell formázott vásznat feszíteni. Izgalmas dolgok történtek. Amikor Nyugat-Berlinről érdeklődtünk, Ákos kijelentette: gyerekek az egy olyan hely, ahol mindenki külön perszonális vallást képvisel. A Flash Artok tornyosultak az asztalán, talán egy előadásra készült a Rabinextben vagy a Fészekben. Akkor kezdődött az új hullám a festészetben, és ő ennek a legjelentősebb motorja volt. Gondoljunk arra, 84-ben az Ernst Múzeumban megnyílt a Frissen festve, 86-ban az Ákos már a Velencei Biennálén állított ki. Bejöttünk másodikban és láttuk a színes palettáját, itt festette a nyáron hatalmas kirobbanó színes párképeit. És írt, rendületlenül, karácsonyra tollat vettünk neki, sorvezetővel írt, ma már senki sem tudja mi az. Amikor később a grazi festőhetekre ajánlott, a pedánsan rendezett műtermébe hívott, hogy ajánlást írjon németül a Wilfried Skreinernek, megint csak sorvezetővel. Fóliával letakart falakon álltak a vastagon festett absztrakt fejek, a palettán kupacokba rendezve az olajfesték, toronyban a tubusos festékes dobozok. A profi. Mintha mindig örök fiatal ösztöndíjas lett volna, a Knoll Galériában a megnyitója előtt leveshez répát pucolt. Kulturális nomád volt – á la in situ. Később a 90-es évek végén a „Kis Itáliába” hívott minket, kérdezgetett, mit gondolunk a helyzetről. Aktuális akart maradni. Nekünk ő volt a par excellence festő, művész és entellektüel. 1982-ben a Velencei Biennáléról hazatérve Szadán a Kisképző művésztelepén írta: „Most már mindegy. Béke van. Próbáljunk boldogok lenni: vízbe merülni, repülni, tűzbe bámulni és végigfeküdni a földön… Egyébként azt hiszem, a festészetet, az igazit, a földelem hiányának konfliktusa hozza létre, hogy úgy mondjam: teszi lehetővé, ezért minden látszat ellenére a földre irányul, mint egy titokra, amit nem szabad megnevezni. A jó művészetben legfeljebb az anyaga árulkodik néha erről. Innen Velencéből legalábbis erre kell gondolnom, mint valami másra. Ez a konfliktus újjászületik, és ha egy mélyebb áram valóban a hit világa felé sodorja az embereket és festészet is hit kérdése lesz, akkor mégis megszülethet egy új festészet. Nem a legjobb, de a lehető legjobb.” Utoljára, amikor beszéltem vele telefonon, távolinak tűnt a hangja, de a mosolya felvillant, mint az Amerikai anzix végén.


261842045 1973920449444360 7184152575341656137 N Jpeg
261734495 1973920382777700 2121255267477586137 N Jpeg
263138813 1973920636111008 786867934468708150 N Jpeg
262501458 1973920649444340 3236281236365928359 N Jpeg
262010116 1973920686111003 506248923684934770 N Jpeg
full_001081.png
„A meghalás anyagilag megmentett” - Birkás Ákos festő

A magyar művészeti élet mostanra tudta feldolgozni Birkás Ákos 2000-ben
bekövetkezett stílusváltásának sokkját. Mára talán már nem keltenek megdöbbenést az újságok etnikai konfliktusokkal, politikai zavargásokkal foglalkozó oldalairól ismerős képei, amelyek a robbanással fenyegető témákat finom vonalakkal, vékony rétegben felvitt élénk színekkel, egyszerű kompozícióba
adaptálják. Noha Birkás Ákos – az Arte tvcsatorna portréfilmjének tanúsága szerint – a kollektív feszültségek mögött is a személyes élet megoldatlanságait, a gyerekkorban, a neveltetésben gyökerező belső életproblémákat kutatja, sajátjaiból nem sokat árul el.

full_006279.png
Festő voltam, szerettem a festészetet

„Festő voltam, szerettem a festészetet, tulajdonképpen ragaszkodtam is hozzá, de nem lehetett. A festészet a hatalom diskurzusához tartozó nyelvezet volt, ez volt a baj. Akármit mondott is az ember a festészet nyelvén, az valahogy az akkori politika-értelmiségi párbeszéd része lett, egyszerűen azért, mert a kultúrpolitika akceptálta a festészetet, mint nyelvet.”

full_004189.jpg
A festő és a vászon

„Nem ismerek olyan kortárs magyar festőt, aki annyira ragaszkodna egyetlen témához, mint Birkás Ákos. Ráadásul ezt olyan következetesen és kitartóan teszi, annyira nem látni nyomát sem annak, hogy egy pillanatra is »félrenézne«, olyannyira nem utal semmi arra, hogy a fej témáján kívül néha esetleg valami másba is próbálna kapaszkodni a tekintete, hogy elegendő néhány percig időzni a festményei között, s még a »téma« szó is elveszti létjogosultságát.”

106_Melyi1.jpg
A távolságról

Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.

full_004425.jpg
Demonstrál a határon

Birkás Ákos stílusváltása a magyar művészettörténész-szakma máig ki nem hevert traumája. Újabb, figuratív képeiről nem születtek igazán számottevő tanulmányok (talán egy kivételtől eltekintve), a katalógusokban, folyóiratokban leginkább vele készült interjúk olvashatók, magángyűjtemények reprezentatív kiállításain régebbi, nonfiguratív művei szerepelnek. Nemrégiben a MODEM-ben azonban olyan provokatív címmel – A festő dolga – mutatta be az új módszer szerint felépített és az új technikával festett képeit, hogy ez már tényleg nem maradhatott szó nélkül. És rendben, ha művészettörténész nem akar a kimondatlan szakmai verdikttel szembemenni, akkor beszéljen Birkás Ákos műveiről egy író. Végül is figuratív képek, nézzük, kibontakozik-e rajtuk bármilyen történet, kirajzolódik-e általuk az új világ.