Cilinder, kukorica, fokosch - Baditz Ottó

Magyarok Münchenben I.

Kovács Ágnes

 
Lyka Károlynak hálásak lehettek a kortársak Nemcsak a „Bohém Társaság", a nagybányaiak első nemzedéke, hanem a többi müncheni is. Ha másért nem, hát azért, mert jó szívvel emlékezett meg róluk. Baditz Ottó különösen szerencsés volt a müncheni „többiek" között: Lyka 1913-ban egy nagy, tanulmánynak is beillő cikket szentelt neki a Művészet hasábjain. Ebben a cikkében Lyka, a maga máig élvezetes, csapongó módján szinte újra felfedezte az akkor már kissé divatjamúlt mestert. Felfedezte, sőt beajánlotta a budapesti közönségnek Baditzot és vele kollégáit: Kacziányt, Tölgyessit, Spányit, Peskét, és sorolhatnánk még a München szellemét idéző neveket. 
 

A müncheni Akadémia a századvégen
 
Persze Lykát ebben az esetben nem annyira személyes ízlése és meggyőződése vezette, mint híres A nagybányaiak küldetése című írásában, hanem sokkal inkább bizonyos művészettörténeti szempontok: egy letűnőben lévő generáció teljesítményének értékelése. Másfelől Lyka szerette Münchent (még ha hatását néha károsnak érezte is, a közönség és annak ízlését kiszolgáló festők tekintetében). Ez Réti Istvánnal folytatott levelezésének abból a részletéből érezhető ki leginkább, amelyben nyitrai magányában felidézi a Münchenben eltöltött éveket. „Ön, bár röviden, de velősen nekem rontott amiatt, hogy nem jövök Münchenbe. Édes Teremtőm. Hiszen úgy repülnék ki, csak lehetne..." - írja 1892 nyarán, amikor úgy tűnt, hogy még sokáig kell Tótországban maradnia.1
 
Baditz és társai, az úgynevezett második müncheni hullám jelenléte a cikk megírásakor még nagyon is érezhető volt a magyar kulturális életben, mégis az, amit képviseltek már a múlthoz tartozott. „Azok a képek... amelyek megalapozták a festő jellemet [már ez a kifejezés is elgondolkodtató], amelyek a legtalálóbbak Baditz Ottóra, mint művészre: a mai generációval nincsenek közvetlen ismeretségben" - írja Lyka, majd sokáig mereng azon, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hogy milyen távol vannak már azok a szép müncheni évek, hogy mennyire más volt a régi, Sugár úti Műcsarnok mint az új városligeti Műcsarnok embereinek ízlése és divatja.2
 
De nagyon más volt ekkor már a müncheni művészeti élet is, kevésbé volt patriarchális; késői ragyogásában utolérte a modernitás összes áldása és átka. Olyasmi volt a levegőben, amelyet az ekkor már hatvannégy éves Baditz Ottó nem tudott, és valószínűleg nem is akart volna követni. Az ő aranykora húsz évvel korábban, az 1880-as években volt, amikor műteremlakást bérelt a Müncheni Királyi Akadémia környékén, a Theresienstraße 148. szám alatt, és dicsérő kritikák jelentek meg róla a jelentős német művészeti lapokban.
 
BADITZ OTTÓ: Párizsi szalonban olaj, fa
42,5 x 26,5 cm
 
Lyka Károly (Pest, 1869. jan. 4. - Bp., 1965. ápr. 30.): művészettörténész, a művészettörténeti tudományokdoktora (1952), Kossuth-díjas (1952,1964). Festőnek készült, Münchenben, Rómában tanult, de abbahagyta festészeti tanulmányait és a művészeti kritikusi pályát választotta. 1914-től a Képzőművészeti Főiskola tanára, 1920-ban igazgatója. Réti Istvánnal együtt szervezte át a magyar művészképzést. Mint a Pesti Napló és a Budapesti Napló művészeti kritikusa éveken át harcolt a nagybányai festők, a magyar ímpreszszionista festészet elismertetéséért és érvényesüléséért. A legnagyobb hatást azonban népszerűsítő munkáival érte el. 1902-ben megalapította és 1918-ig szerkesztette a Művészet című folyóiratot.
 
A Marburgi Fotóarchívumban több felvételt őriznek magyar festők, többek között Baditz egykori műterméről is.3 Az egyik felvételen a Theresienstrassén épült műteremház második emeletén lévő, akkor még újnak számító műteremtípus látható. A ház csak egy volt azok közül az akadémia környékén gombamód elszaporodott műteremházak közül, amelyek új és izgalmas építészeti feladatot jelentettek az építészeknek és az építési vállalkozóknak. A különböző alaprajzok, a változatos belső terek tanulmányozása sok mindent elárul a korabeli művészek munka- és életfeltételeiről. Egy átlagos „atelier" egy nagyobb fő térből állt, ahonnan egy folyosó, vagy egy tolóajtó vezetett egy kisebb térbe, amely lehetővé tette a modell „diszkrétebb állásait" is. A nagyobbik műterem öt-hat méter széles és négy-négy és fél méter magas volt, tehát a képek elhelyezését elég nagy falfelületen lehetett megoldani. Ezeket a 80 négyzetméter alatti kisebb műtermeket a táj- és a zsánerfestők bérelték, akik túlnyomó többségben voltak a müncheni műkereskedelmi piacon. Voltak ennél nagyobb műtermek is, de azokat a híresebb „Historien malerek" vagy portréfestők bérelték. A műtermek berendezése a polgári szalonok berendezését követte, a fényviszonyok viszont a festői munka szükségleteihez igazodtak. A „szokásos" munkához egész nap egyenletes fényre, „Mallichtre" volt szükség, amelyet a műtermek északi tájolása tett lehetővé, távol tartva a zavaró reflexfényeket. A műtermek falán ezért széles, magas ablakokat nyitottak, és ez a megvilágítás elegendő volt a kis és középnagyságú képek számára. Az árnyékoláshoz különböző trükköket alkalmaztak, oszlopokat, profilokat, íves oromzatokat és hasonló árnyékvető tagolásokat. Ellentétben az egyforma nappali, és visszatükröződésmentes fénnyel, a modellekkel való munkához különböző fajtájú megvilágítást kellett alkalmazni: reflex, felső, oldal- és hátsófényt, hogy a modell úgy legyen megvilágítva, „ahogyan annak a képen látszania kell". Minél több variáció állt a műteremben rendelkezésre ezekből, annál attraktívabb fényviszonyokat tudott a festő a modell körül teremteni. Egy kisebb ablak például délre vagy nyugatra nyílóan adta az úgynevezett „Spiellichtet", amelyet tetőmegvilágítással is el lehetett érni, de ez a megoldás luxusnak számított.
 
Carl Teufel fotója Baditz Ottó műterméről
 
Ellentétben sok magyar festőkollégájával (Peske Géza, Déry Kálmán stb.) Baditz nem kényelmetlen padlásműteremben dolgozott, hanem a fényképen látható műteremből ítélve megengedhette magának, ha nem is a luxust, de a jó körülményeket. A műterem kényelmes, ízléses bútorokkal van berendezve, perzsaszőnyegek a padlón és a falon, az asztalon cilinder, a polcok egyikén egy kis görög szobor, talán Hermész szobra látható. A műterem ablakán beáradó fényben egy női modell pózol, kicsit úgy, mint a festőállványra helyezett képen. Baditz tehát élő modell után dolgozott, ellentétben Peske Gézával*, aki bájos gyermekjeleneteihez egy szegényes gúnyába öltöztetett bábut használt modellnek. Peske műtermében ott vannak a szokásos műtermi „rekvizitumok": szűrők, fokosok, kalapok, kancsók, széna, szalma és az elmaradhatatlan kukorica. Baditz műterméből hiányzik ez az installált képkulissza, így valószínű, hogy sokat dolgozott skicckönyvéből és emlékezetből is.
 
* A sorozat következő része fog róla szólni
 
Azt gondolhatnánk, hogy Baditz Ottó számára a képen látható művek bemutatása a felvétel pillanatában fontosabb volt, minthogy őt a művészi munkafolyamat közben „ábrázolják". A festő a műterem középpontjában ül palettával a kezében, kedvenc kalapjában, háttal a nézőnek, a modellre tekintve, aminek így nincsen semmi értelme, mert egy kész kép előtt ül, mégpedig az Aratás után című festménye előtt, amely az egyik legsikerültebb műve. A beáradó fény jól megvilágítja a többi, díjat nyert és a korabeli újságokban gyakran reprodukált képét is: a Madonnát, a Hazafelét, a Rózsák közöttet, a Kihallgatást, mely utóbbi egy év múlva, 1890-ben megkapta a Képzőművészeti Társulat 500 forintos díját. A festőasztalkának támasztva látható egy kisebb méretű tájkép is, ezt a műfajt is szívesen művelte, és a hátsó falon kivehető egy félaktot ábrázoló kép is, amely talán a korábbi, akadémiai évekből származik. Ezt a műteremfotót tekinthetnénk akár a festő részéről tudatosan kigondolt reklámfogásnak is, hiszen minden rajta van, ami Baditz müncheni éveit, az itt eltöltött tizennégy évet jelentették, és amelyek sikert hoztak számára.
 
Ez azonban csak látszat. Baditz talán egyetértett a „szcenárióval", de Teufelnek, a fotográfusnak egyáltalán nem ez volt a célja. Carl Teufel, aki különböző kiadóknak és újságoknak dolgozott, 1889 és 1890 között egy fotósorozatot készített, amely 237 Münchenben elő művész műtermét ábrázolta. Ezek között csak öt készült szobrászműhelyben, aminek az volt oka, hogy azok nem voltak eléggé „szalonképesek", vagyis alkalmasak zsánerfotók megkomponálására. Teufel tudatosan készített szinte kizárólag csak enteriőrfelvételeket, egyrészt, mert a portréfotó piaca már telített volt, másrészt a sikeres művészek műterméről készült képeket jól el tudta adni a különböző újságoknak. Ezek a fotók nemcsak a „madarat, hanem a madárfészket" is be kívánták mutatni a közönségnek, vagyis Teufel legtöbb felvételén széles optikával készült belső tereket látni, a berendezéssel a modellekkel vagy anélkül, de mindenképpen azt a jellegzetes miliőt, ahol a festő a képeit létrehozta. A művész a hivatására jellemző pózban, palettával és ecsettel a kezében látható ugyan, amelynek sok variánsa van, de a festő arcképszerű, individuális ábrázolása kevésbé volt Teufel számára fontos, ezért nem látható Baditz arca a fotón, mint ahogy Peske is háttal ül a nézőnek.
 
BADITZ OTTÓ: Dűlőút
Magyar Nemzeti Galéria
 
Nem tudunk róla, hogy Baditz műtermét bemutatták volna német, francia, vagy angol újságban. Viszont attól az évtől kezdve, hogy Bécsből átment Münchenbe, karrierje a különböző német újságokban nyomon követhető. Először 1876-ban, Münchenbe érkezésének évében olvashatunk róla a Kunst-Chronik augusztusi számában, amely a népszerű Zeitschrift fur Bildende Kunst mellékleteként heti rendszerességgel tájékoztatta az olvasókat a legfontosabb művészeti eseményekről. Beszámol arról, hogy a müncheni Művészegyletben (Kunstverein) Baditz kiállított egy képecskét, amelynek a Kis imádó volt a címe, „...a fiatal lány egy fának támaszkodva éppen fürdeni készül, amikor lábai előtt felbukkan a kis imádó, egy béka! Ez az esemény sokkal inkább azokhoz tartozik, amelyeket a közönség kedvel - jegyezte meg a korabeli kritikus, jelezve, hogy azért vannak fennköltebb tárgyak is ennél, amelyeket ő megfestésre javasolna. Ugyanennek az újságnak a szeptemberi számában arról értesülhetünk, hogy a művészeti zsűri díjakat osztott ki Münchenben és Carl von Piloty első díjat kapott a Semi Wallenstein holtteste előtt című képéért, II. Lajos bajor király pedig kifestette rezidenciájának második emeletét Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című operaciklusának jeleneteivel. A történelmi események, a mitológia, ezek lettek volna tehát a megfelelő témák. „Érdekes korszak volt ez - emlékezett vissza később Szinyei - ekkor kezdődött Münchenben Wagner művészetének hódítása. A zenében ki volt adva a forradalom jelszava és ez a festőket is buzdította, erősítette, hogy hadat üzenjünk a hagyományoknak. A festők maguk is Wagner rajongói lettek. A kollégákkal együtt sűrűn jártunk azokra a »Mustervorstellung«-okra, amelyeken Wagner műveit a lehető tökéletességgel interpretálták. Kávéházban, sörházban, ahol csak művészek összejöttek, kipirult arczzal reformokat hangoztattak."4
 
A festészetben a forradalom természetesen nem az akadémián zajlott, hanem az akadémián kívül. Az 1869-es első nemzetközi világkiállítás Courbet és Millet műveinek bemutatásával elindította Münchenben a realisztikus irányt. A korabeli kritikus szerint „Courbet a szociális kérdést olyan zseniálisan írta rá a vászonra, hogy a Kőtörő széles kapukat nyitott ennek a témának". Courbet valóban személyesen is hatással volt a müncheni fiatal festőkre, akik kilépve az akadémiáról Wilhelm Leibl vezetésével, a franciás irányt követték - persze megvolt ennek is a maga müncheni „stichje". Érdekes, hogy a magyarokra milyen hatást gyakorolt egykor ez a kiállítás. Kacziány Ödön visszaemlékezéseiben olvasható, hogy többen is látták a Glaspalastbeli kiállítást és megvitatták a képeket a Probst kávéházban. „...Egy ízben Dósával is bent voltam, s ő Courbet Kőtörőit igen méltányolta. Ugyan mi van olyan dicsérni való ezen a közönséges képen. A képet a jury éremmel tüntette ki, úgyszintén Millet egy korcsma jelenetét is. Hát ez miért kapott érmet? Kérdeztem Dósát, talán, hogy úszik a kocsmában a rossz kocsmai levegő? Éppen ezért, felelte ő, mert ez az, amit oly kevesen tudnak elérni..."
 
Az akadémiai matrikelek tanúsága szerint 1876-ban, amikor Baditz beiratkozott az akadémiára, rajta kívül még háromszázharminc új diák érkezett a bajor fővárosba. A diákok fele nem bajor volt, hanem mondhatni a világ minden tájáról érkeztek. A német városokon kívül az Osztrák-Magyar Monarchia területéről érkeztek a legtöbben, tizenkilencen Amerikából, kevesebben Oroszországból és Skandináviából, voltak olaszok, belgák, de meg egy ausztrál is. Az akadémián a legkeresettebb mester a már említett Carl von Piloty volt, három magyar tanítványa közül ketten tanítottak ekkor az akadémián: Benczúr Gyula és Wagner Sándor. A harmadik, Liezenmayer Sándor, csak Benczúr hazatérése után került az akadémiára, előtte a Stuttgarti Akadémia igazgatója volt. Piloty mellett Wilhelm Diez osztálya volt ekkor még nagyon népszerű. Diez Piloty ellenlábasának számított, mert bár ő is történelmi képeket festett (a harmincéves háború volt a kedvenc témája), stílusa kevésbé volt részletező, és nem nagyon izgatták a színes kosztümök, a fegyverek és az anekdotázás. Iskolájából később olyan diákok kerültek ki, akik eltávolodtak a novellisztikus motívumoktól, sokan közülük csatlakoztak az impresszionistákhoz, majd a Jugendsül mozgalomhoz.
 
BADITZ OTTÓ: Ráchel siralma
 
Baditz is Diez tanítványa volt. Ő sem a történelmi zsánerek festésében követte mesterét, talán azért, mert nem érzett magában tehetséget hozzá, vagy mert a saját jelene jobban érdekelte. Müncheni vázlatkönyve alapján inkább a viszonylag kevés alakot felvonultató zsanér volt az ő műfaja, amely hol humoros témát dolgozott fel, hol pedig „szomorú", a korabeli társadalmi problémákat feszegető témákat.
 
Az Angyalcsináló, az Elítélt című képeit a német és a magyar újságokban is bemutatták, mint olyan alkotásokat, amelyek méltók a közönség figyelmére. Lyka kissé ironikusan jegyzi meg Szana Tamás Baditz képeihez írt „kritikáiról", hogy azok szinte szájbarágják a képek tartalmát, a festői megoldások elemzésével nem terheli meg a közönséget. Baditz Elítélt című művével részt vett a II. Nemzetközi Művészeti Világkiállításon, amely a Königplatzon volt. A csupa üvegből és vasból épült, elegáns Glaspalast ezúttal a Művészet és rnűvészeti ipar című kiállításnak adott helyet, a Müncheni Iparművészeti Egyesület megalakulásának 25. évfordulója alkalmából. Ezt a kiállítást II. Lajos „rendkívüli és azonnali" pénzkiutalással támogatta, jelezve, hogy nagyapjával (I. Lajossal) ellentétben ő inkább a művészi kézművességet, az iparművészetet részesíti előnyben, illetve azt szorgalmazza, hogy a „művész és a kézműves, amely az utóbbi időben eltávolodott egymástól, és amely a régiek előtt ismeretlen volt, újra közeledjen egymáshoz". Tény, hogy a Wagner-rajongó, kissé túlfűtött és fiatal király, saját mesebeli kastélyainak megépítésével és fantasztikus belsőépítészeti terveivel volt leginkább elfoglalva. De nem lehet elvitatni tőle a művészeti világkiállítások, és a müncheni idegenforgalom támogatásában játszott szerepet. Az iparművészeti kiállítás egyik nagy szenzációja volt a új Királyi Képzőművészeti Akadémia építészeti terveinek bemutatása. Az 1870-1871-es porosz-francia háborúból származó hadizsákmányból még ugyanebben az évben, tehát 1876-ban elkezdték az építkezést Gottfried von Neureuther tervei alapján. 1883-ban készült el az épület és „előkelő derűsségét" még Baditz is megcsodálhatta, hiszen naponta elhaladt előtte műterme felé igyekezve.
 
München az 1870-es évek végére már világvárosi benyomást keltett, híres épületeivel a különböző művészeti látványosságokkal és kiállításokkal, ipari vásáraival, és egyre több látogatót vonzott a világ minden tájáról. Ezekben az években a félmilliót meghaladó vendég, 1,2 millió éjszakát töltött el a városban. 1886-ban több mint 65 műkereskedés értékesítette a több ezer „művészeti munkás" műtárgy-termelését, és ez még csak a kezdet volt a századforduló tömegtermeléséhez képest. Egy 1899-es kimutatás szerint 628 ezer márka értékben vittek ki műtárgyakat csak Amerikába. „München Eldorádója volt a világ mindenrészéről odasereglett ecsetforgatóknak, Lenbachon kezdve Kozics Ferencig. Nem volt kép, mit értékesíteni nem lehetett volna. A műkereskedők - többnyire amerikaiak - még a padláson is képek után kutattak. Hajórakományok szelték át az Óceánt, hogy München tömegpiktúrájával boldogítsák az Újvilágot" - írta Csók István müncheni visszaemlékezéseiben. Lyka megemlíti Baditzról írott cikkében, hogy „képei közül még a müncheni időkből, sok jutott el Amerikába", műveket nem említ, de valószínű, hogy a  Kis imádóhoz hasonló, csattanós, humoros képei, esetleg tájképei találtak amerikai vevőkre.
 
Baditz Ottó Madonna című képe
a Die Kunst für Alle 1892. február l-i számában
 
Szerencsére azonban Baditznak nemesebb ambíciói is voltak, mint Heinrich Glücksmann a Zeitschrift für Bildende Kunst kritikusa írta: „Baditz azok köze a művészek közé tartozik, akik rajta tartják kezüket koruk ütőerén, aki több képen is a modern élet égető sebeit tárja fel, és erős vádakkal illeti a társadalmat." Baditz társadalomkritikája azonban nem balzaci, még kevésbé zolai. Képei nem hasonlíthatók Munkácsy vagy Mednyánszky műveihez, inkább a Hollósy és köre által annyira tisztelt Bastien-Lepage melankolikus, megszelídített, kiállítási szalonokba és képes újságokba való „riportok". Baditz életművében nem is ezek, az akkoriban díjazott és kedvelt képek a legérdekesebbek, legalábbis utólag. A Madonna a gyermekkel - amely vallásos tárgyú képeinek első darabja - ma is érdekes, s leginkább Gabriel Max (Benczúr sógora) különös világát idézik. Ezt a felszabadult, világias, édeskésen szecessziós, szép Madonnát, a virágcsokrot tartó gyermekkel, otthon is megfestette a magyarkeresztúri templom számára, Mária névnapja címmel. Baditz másik erőssége a rajz volt, vázlatkönyveiből sokat megjelentetett a művészeti lapokban és a különböző képesújságokban, különösen a gyermekekről és fiatal nőkről készült, elegáns és kifejező rajzai nyerték meg közönségét.
 
Baditz müncheni magánéletéről viszonylag keveset tudunk, nem írta meg részletesen müncheni emlékeit, és fennmaradt levelei is inkább magyarországi életével kapcsolatosak. Leginkább mások megjegyzéseiből derül ki, hogy kiegyensúlyozott, joviális ember volt, aki kedvelte a társaságot; három évig volt a müncheni Magyar Egylet vezetője, amely ezekben az években bizonyos „diplomáciai feladatokat" is betöltött, mivel tartotta a kapcsolatot a bajor udvari körökkel, különösen a régensherceggel.
 
A Baditz kúria ma
 
Luitpold, aki rendkívül népszerű volt a művészek körében, és akit „műterempoloskának" is gúnyolt a népnyelv, meglátogatta Baditz műtermét is. Arról, hogy vett-e tőle képet vagy képeket, nincsenek adatok. A látogatás ténye viszont jó reklám volt neki, és megerősíti azt is, hogy Baditz - Csók István kifejezésével élve - a „főrendek" közé tartozott a magyar kolónia művészei között. A „főrendek" nem a „finum kis kocsmákba" jártak, mint Hollósyék, hanem az előkelő kávéházakba, az Allotriába, vagy a Luitpoldba, kugliztak a müncheni hírességekkel, biliárdoztak, tarokkoztak, vívtak, színházba jártak. Érdekes, hogy Luitpold, a művészet patrónusa, nem igazán volt kifinomult ízlésű gyűjtő, az a mintegy ötszáz kép, amely gyűjteményét alkotta, színvonalát és irányát tekintve is nagyon vegyes képet mutat. Úgy tűnik Luitpold műtermi és egyéb vásárlásait inkább „szociális küldetésnek" tartotta, amellyel segít a művészeken. Igazi szenvedélye, fiatal kora óta, a vadászat volt; számos festményen látható vadászat közben. Az egyik legjobbat Wagner Sándor készítette róla - ez ma a berchtesgadeni kastélyban látható.
 
Baditz sajnos kevés portrét festett, amiért nagy kár, mert önarcképe, vagy a barátja, Spányi Béla feleségéről készített portréja alapján ítélve, jó adottságai voltak ehhez a műfajhoz. Önarcképe három évtizeddel azután készült, hogy végleg elhagyta Münchent. Erről a kicsit távolba tekintő, „rembrandtos" képről nem a bohém művész, hanem a „művészet munkása" és a „mindig úriember" tekint ránk; sugárzik belőle, hogy Baditz a második, az itthoni csatát is megnyerte.
 
Baditz Ottó a húszas évek közepéig folyamatosan kiállított, és intenzíven részt vett a művészeti közéletben is. Idős korában, 1936-ban hunyt el Magyarkeresztúron, ahol egyébként legszebb tájképeit festette.
 
BADITZ OTTÓ (1849-1936) Önarckép
 
 
„Baditz Ottó régi magyar földbirtokos-családból származik, Tót-Keresztúrról. (Ma Magyar-Keresztúr, Sopron megye) Erre a szép, termékeny dunántúli pontra sokszor ráismerhetni képeinek során. Motívumai, virágzó fái, a rétek zöldje és tavaszi virulása visszavisszatér munkáin. A nyári munkaidőt mindig itt töltötte és tölti ma is Baditz Ottó. A művész 1849-ben (március 19.) született. A dzsentricsaládok hagyományához híven, arra a pályára szánták, ami e társadalmi rétegnek különösképen frekventált foglalkozása. A jogi pálya, a jogászkodás, amit Baditz Ottó kifogástalanul el is végzett. A pápai gimnázium után ment a pozsonyi jogakadémiára, ahol absolvalt. Ekkor, mellékesen, időtöltésből festegetett is, rajzolt, de határozottan még nem gondolhatott arra, hogy a művészi hivatást és mesterséget válassza jövendő életprogramjának. Akikkel összekerült, akik látták ebbéli munkáit, bizonyára szép hajlandóságuaknak minősítették azokat. De éppen csak tudomásul vették, mint magánpassziőt, amely Baditz Ottónál nem stílszerű kártyát és egyéb oly szórakozást jelentett, hanem festést. ...A jog után fel is utazott Bécsbe az akadémiára, ahol két évig volt, mint Wurzinger tanítványa. A magyarok közül, ugyanebben az időben a bécsi iskolát látogatták Tölgyessy, Kacziány. Bécs természetesen csak előcsarnoka volt a müncheni állomásnak, Baditz Ottó is Münchenbe igyekezett, Münchenbe ért s ott maradt egyfolytában tizenöt évig."
(Részlet Lyka Károly írásából)
 
 
JEGYZETEK
 
1 Réti István, Fiatalkori emlékek, in Lyka Károly emlékkönyv, szerk. Petrovics Elek, Új Idők Irodalmi Intézet Rt, Bp., 1944. 24.
2 Művészet, 1913, 7.sz., 257.
3 Bildarchiv, Foto Marburg, Ateliers Münchner Künstler, photographien von Carl Teufel, III, 100 Tafeln, München, 1889/90.
4. Müncheni emlékek, tollba mondta Szinyei Merse Pál, in Szinyei Merse Anna, A majális festője közelről, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989 276.