Kéméndy Jenő - A szemvidító zsánertől az expresszív díszletig

Magyarok Münchenben III.

Kovács Ágnes

Kéméndy Jenő1 a müncheni magyar művészek egyik legkülönösebb, legérdekesebb egyénisége volt. Lyka Károly a festő virtuóz technikáját, amelyet a miniatűr méretű képek gyártásakor alkalmazott, nem becsülte túl sokra, és ebben talán igaza is volt. Ám nagyot tévedett, amikor „ezermesterkedéseit", „piktori ötleteit", amelyeket az Operaház és a Nemzeti Színház szcenikai felügyelőjeként valósított meg, a rá jellemző szeretetteljes legyintéssel „leszólta", mert Kéméndy Jenő éppen e tulajdonságaival került be a magyar színháztörténet nagyjai közé.
 

Kéméndy müncheni műterme 1889/90, Bildarchiv Marburg (MI/121/675)
 
Különös és a maga korában ritka jelenség volt az, hogy Kéméndy milyen világosan látta kora fontos művészeti tendenciáit, és hogy azok fényében saját festői teljesítményéről önámítás nélkül, szinte már önmegvető őszinteséggel nyilatkozott. 1892-ben, Münchenből való hazatérése után, amikor már túl volt századik képe eladásán — amivel egy kisebb vagyont szerzett — így írt: „Ne higgye, szerkesztő úr, hogy e siker valami nagyon elhízottá tett volna. Úgy vagyok vele, mint aki csal a kártyán: eleinte vigyázva teszi, később látva a sikert megszokja, mint a legtermészetesebb dolgot a világon, és teszi gyakran, emelt  fővel, biztosan. Ezt a biztosságot szereztem meg én. Eleinte szégyelltem kollégáim előtt, kik nálamnál sokkal többet tudnak, mégis nyomorral küzdenek. Féltem, hogy valaki szememre találja lobbantani, hogy haszontalan, nem művészi munkámmal csalom a világot és rabolom a sikert olyanoktól, akik azt inkább megérdemlik. Most már megszoktam. Gyártom a képet egyre-másra, és nem törődöm vele, vajon azt hiszik-e, hogy nagy művésznek tartom-e magam, vagy nem. Én eltaláltam azt a cikket, amely divatba jött és kelendő. Miután pedig azt a művészet terén el nem érem soha, amire tanuló koromban törekedtem, fölhagytam az ambícióval és festek, kenyérkeresetből."2
 
Kéméndy önvallomását akkor értékelhetjük leginkább, ha tekintetbe vesszük, hogy a müncheni kiállításokon, amelyekre mellesleg ő is beküldte munkáit, már jelen voltak plein air, sőt impresszionista művek is, amelyekről persze a sajtóban éles viták folytak. A kilencvenes évek elején már mindenki előtt világossá vált, hogy „a történeti osztály kiállításán a temetők nyugalma uralkodik", és Friedrich Pecht kifejezésével élve „az impresszionizmus, mint a kolera, elterjedt az egész világon".
 
A természet és a valóság hű ábrázolása, az „érdek nélküli festés, minden körítés nélkül, szándék és tekintet nélkül a közönségre, amelynek az ember tetszeni akarna" — ez volt a törekvése az új generációnak, amely mellett természetesen elöntötték a kiállításokat azok a „cikkek" is, amelyekről Kéméndy beszélt. Ez a cikk, műfaját tekintve az a „szemvidító" zsáner volt, amely témáját többnyire a ponyvaregényekből merítette, és amelynek hol a rokokó, hol az empire, hol az ónémet miliő szolgált hátteréül.
 
KÉMÉNDY JENŐ: A festőbot, papír, akvarell, fedőfehér 24,5x31 cm
 
A képeken feltűnő volt a kosztümök és az enteriőrök anyagszerű, színgazdag ábrázolása. A tárgyi világ gyakran önállósult, szinte csendéletszerűvé vált, és ez a vonás volt az, amiben legerőteljesebben érvényesült az úgynevezett „pilotyzmus" hatása. 
 
Kéméndy tizennyolc évesen, egy év budapesti tanulás után került Münchenbe, 1879-ben. A Mintarajziskolában még nem ért el sikereket, csak próbafélévre vették fel, mert Székely Bertalan gyengének találta figurális rajzban. A müncheni akadémián azonban, miután néhány hónap után „pirulva" elhagyta a Benczúr-osztályt, kétszer is kitüntetést kapott a dekoratívabb irányt követő Rudolf Seitz osztályában. Az akadémiai tanulmányok mellett már a második év végétől otthon is komponált, jobban mondva humoros jeleneteket festegetett. Elcsábulásának történetét a következőképpen mesélte el: „Egyszer egy iskolai tanulmányomat, valami tubákoló papot lemásoltam kicsibe, és pénzszűkében lévén, elvittem a Fleischmann-féle műkereskedésbe. Mondhatom, hogy lopni emeltebb fővel mentem volna, mint a képemet felkínálni. Csodák csodája, a képet megvették, és alku nélkül fizettek érte mesés kincset, tizenöt birodalmi márkát. Sokszor említem ezt az esetet mostanában, mikor négy-ötezret fizetnek egy képért. Nagy meglepetésemre az év végén, ugyanezen tubákos papra az akadémiától ezüstérmet kaptam, úgyszintén a »Tivornyára«, melyet később gróf Károlyi Tibor vett meg. Ekkor felhagytam az akadémiával és kezdtem képeket festeni. Először rittereket a 16. századból, tivornyázva, részegen, verekedve. Aztán rablóhistóriákat, sőt egy pár Ostade-féle németalföldi képet is. Ekkor megpróbálkoztam az empire-korral. Ekkor festettem a szerencsétlen házaspárt az anyóssal, a képzelt beteget stb., és elég jól ment a dolgom."
 
A Képzelt beteg megfestése idején (1885) — amelyet ő maga is annyira gyengének talált, hogy még pesti kiállítását is elkerülte — Peske Gézával közösködött a Theresienstrasse 148. alatti műtermen. A műteremről — „amely nemcsak felül és oldalvilágítással bír, de a keleti oldalon egy üvegerkéllyel is el van látva, úgyhogy ebben a modell egészen úgy hat, mint a szabadban" — Carl Teufel két felvételt is készített, amelyek ugyanannak az „ülésnek" változatai. Teufel „műteremportréján", mint az megszokott, Kéméndy háttal a nézőnek, munka közben látható, hiszen nem az ő személyisége, hanem a környezete volt fontos. A fotókon egy viszonylag szegényes műterembelső tárul elénk, amelynek berendezését láthatólag úgy válogatták össze, hogy gyorsan és komplikáció nélkül lehessen a festményekhez szolgáló kulisszákat összeállítani, így a képi anekdota tartalmának változása szinte csak a színészként pózoló, korhű kosztümökbe öltöztetett modelleken múlott. 
 
KÉMÉNDY JENŐ: Mezei csokor (München) olaj, vászon, 69x56 cm
A mű szerepelt a Kieselbach Galéria téli aukcióján 2001-ben (34. tétel)
 
Feltűnő, hogy a festő nem festőállvány előtt dolgozik, hanem egy asztalon. Ez Kéméndy esetében természetes, hiszen képei elkészítéséhez egy üvegtetővel ellátott szivarosdobozt használt, és jól látható azoknak a saját készítésű ecseteknek egyike is, amelyek gyakran csak néhány szőrből álltak. Kéméndyt korai képeinek sikerei (Tivornya, Obsitos, Pipázó katona, Tántorgó vitéz stb.) nem elégítették ki, és már 1885-ben így írt: „amennyi kosztümöm és bútorom volt, mind odaadtam egy izraelita zsibárusnak, hogy a májusi »Dult«-on kótyavetyélje el. Nem festek több kosztümös képet, annyira »gründlich«, annyira megutáltam, hogy ha csak rá gondolok is, rosszul leszek." Átmenetileg magyaros témákkal próbálkozott (Szomorú búcsú, Vidám viszontlátás, Fonó lányok, Hazafelé). „.. .ekkor rábeszéltek, hogy magyar és oláh képeket fessek. Hiába, a hazafiság az első, kultiválni kell a hazai tárgyakat is, duhaj parasztot, részeges betyárt. Stb. Nota bene! Én a paraszt iránt nem érzek valami nagy rokonszenvet, és nem látok benne sok költőit vagy festőit, de megtettem. Két álló esztendeig festettem őket, és hogy az alatt sem meg nem bolondultam, sem éhen nem vesztem, máig is bámulom."3 Kéméndy ebben az időben már azon is gondolkodott, hogy Amerikába megy „iparlovagnak", hiszen találmányaival, nyelvtudásával úgy hitte, ott is érvényesülhet.
 
„Végső desperációban kölcsön pénzen festettem meg első miniatűrömet, egy hosszú incryablet, aki egy ágaskodó leány által sehogy sem akarja magát megcsókoltatni. Elküldtem a Kunstvereinbe, kértem érte négyszáz márkát, úgy se veszik, legalább legyen respectus. Bizony megvették azt, az első nap alku nélkül, és megvettek minden következőt, azonban nedvesen, és szerencsém azóta el nem hagyott mind mai napig."4
 
1887-ben párizsi tanulmányutat tett, és a történelmi stílusokat tanulmányozta, leginkább Messionier, Franz van Mieris képei ragadták meg a képzeletét, a directoir kora, a selyemnadrágos, harisnyás ficsúrok, rövid derekú ruhákban illegő kisasszonyok, gáláns kalandorok. Az 1888-as nemzetközi müncheni kiállításra már ilyen témájú képeket nyújtott be: A fűben, Szeszélyes nők, Házastársi vita, Szerelmi civódás, amelyekben az volt a különös, hogy szinte valamennyi olyan volt, mintha egy színházi jelenetről készült fotográfia után készültek volna. (Kéméndy jól értett a fényképezéshez, és ezt a tudását nemcsak a festésnél, hanem később, a színházi munkája során is felhasználta.)
 
Münchenben Kéméndy nemcsak festéssel foglalkozott, a bajor főváros gründoló légkörében előtört belőle a mindig is megvolt technika iránti érdeklődés. Imádta az akkor divatba jött, de még tökéletesítésre váró kerékpárt, amellyel mellesleg bejárta Skóciát és Angliát is. A kilencvenes évek elején abbahagyta a festést, és egy olyan eljáráson dolgozott, amellyel könnyebbé lehetett tenni a kerékpár gumiabroncsát, valamint sok „kaucsukanyagot takarított meg". Az eljárást „System Wespennst" néven szabadalmaztatta, és egy üzemet is létrehozott gyártására. Közben azonban egy német gyár kialakított egy modernebb eljárást, így Kéméndy tönkrement. Szerencsére, mert ennek következtében régi támogatója, Nopcsa Elek meghívására hazajött, és elkezdődött munkásságának az a szakasza, amikor vége magára talált.
 
Mefisztó, jelmezterv Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti részleg (KE 541)
 
Kéméndyt 1898-ban kinevezték a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház Szcenikai Főfelügyelőjének. Ebben a minőségében nemcsak a díszlettervezés, hanem a színpadi látvány minden eleme, beleértve a világítást, a gépi technikát és az ezzel járó adminisztrációs teendők is a feladatai közé tartoztak. Kéméndy hatalmas energiával vetette magát a munkába. Új rendszert dolgozott ki a költségek csökkentésére, maga tervezte a kosztümöket is.5 Ami színpadi elképzeléseit illeti, kezdetben minden bizonnyal azokra a színházi és operaelőadásokra (Wagner, Verdi) támaszkodott, amelyeket Münchenben látott. Ekkoriban már két évtized óta uralta a „meiningenizmus" a német színpadokat, amely a német kultúrtörténet egyik legérdekesebb jelensége volt. Összhangban a mindent átszövő és meghatározó retrospektív szemlélettel, a színház is létrehozta a maga historizmusát. II. György, Sachsen-Meiningen hercege 1874-ben saját udvari színházat alapított (Die Meiningen), amellyel belföldi és külföldi vendégszereplésekre jártak. Előadásaikon az élethűségre, „a történelmi hitelességre" törekedtek, ezért a herceg a díszletek, a jelmezek, a kellékek megalkotásakor gondos viselettörténeti, művelődéstörténeti 
tanulmányokat folytatott. A teljes korhűség igényével a színpadon nemes anyagokat, eredeti bútorokat és műtárgyakat, fegyvereket, páncélokat vagy ezek hű másolatait használták, és a színpad összképére is nagy hatást gyakoroltak a híres kortárs történelmi tablók, Makart, Piloty és mások festményei, amelyek ugyanerre a korhűségre törekedtek. A meiningeni herceg azonban új, addig nem ismert effektusokat is alkalmazott a színjátszásban, például a tömegjeleneteket, amelynek hatása volt később magának a színpadnak az átalakulására is. 
 
A színpadtechnikai problémák megoldásában Kéméndy kiélhette a technika és a mechanika iránti vonzódását és tudását. A nézőket ámulatba ejtő színpadi trükkök mellett, mint a Siegfried nyolcméteres, mozgó, tüzet okádó sárkánya vagy a Rajna kincséhez készített repítő szerkezete, amelyet a vízben úszkáló sellők mozgatására gondolt ki, alapvetően megreformálta a színpadi teret is. Az addig szokásos forgószínpad helyett tolószínpadot és sávokra felosztott süllyesztőrendszert alkalmazott, valamint az úgynevezett szuffiták és rivaldafény helyett a felső hidakról, illetve a nézőtérről irányított reflektorokat használt.
 
Rajna kincse, sellők mozgatásának terve - repítőgép - Színháztörténeti Intézet
(52.44.2.1.III.d) A repítőgép két huzal segítségével szinte korlátlan mozgást volt képes biztosítani a levegőben, ezt a megoldást Európa számos operaháza átvette. Kéméndy magát a díszletet diorámaszerűen építette fel. Az elől plasztikusan megformált és berendezett játéktér fokozatosan olvadt bele a körhorizontra festett háttérbe.
 
„Ahhoz, hogy a színpad is a huszadik századhoz méltóvá váljék, gyökeres átalakulására van szükség. A színpad konstrukciójának kell megváltoznia, hogy a kulisszakényszertől megszabadulva, a rendező szabadon követhesse a természetesség és a művészi képhatás parancsait" — írta A huszadik század színpadja című tanulmányában, amely minden elképzelhető problémára, a díszletek mozgatásától a tűzbiztonságig és a raktározásig kiterjedt.6 Színházi reformjavaslatait még az „új" Nemzeti Színház megépítése előtt tette közzé, akkor, amikor még nem tudott elszakadni a „természetesség" és a „festőiség" elvétől. A színpadi térépítés jelentőségének felismerése később mutatkozott meg terveiben, amikor 1912-től együttműködött Bánffy Miklóssal és Hevesi Sándorral. 1912-ben ideális színpadként már korábbi elképzeléseinek egy egyszerűbb változatát taglalta, és eltávolodott a meiningenizmustól. Ebben szerepet játszottak a külföldi színtársulatok vendégszereplései, felléptek például Reinhardt, Gyagilev és Sztanyiszlavszkij társulatai is, amelyek színpadi díszleteikben újfajta szemléletet hoztak magukkal, amely leginkább a vonalak egyszerűsödésében, a nagyobb összefüggő homogén felületek megjelenésében, a stilizálásban jelent meg.
 
Az 1910-es években jöttek létre azok a szecessziós stílusú, legendás előadások (Hoffman meséi, A varázsfuvola, 1913, Szöktetés a szerájból, Oberon), amelyekben Kéméndy jelmeztervezőként működött közre. De az ő nevéhez fűződik Bartók két színpadi műve, A fából faragott királyfi (1917) és A kékszakállú herceg vára (1918) jelmezeinek megalkotása is. Ebben az évben Bánffy Miklós, aki addig az Operaház intendánsa és „kifinomult ízlésű" díszlet- és jelmeztervezője volt, lemondott, és Kéméndy egyedül dolgozott a gondjaira bízott Operaház, Nemzeti Színház és a bérbe vett Városi Színház számára. 
 
1921-ben került Kéméndy mellé a fiatal Oláh Gusztáv, aki két évvel később már a Hevesi-féle Az ember tragédiája rendezésének díszleteit tervezte. 1921-ben Mályvácska című mesebalettjében, amelyhez Máder Rezső szerezte a zenét, minden tudását felvonultatta a látványteremtés és jelmeztervezés terén. Szerepelt benne tűzokádó sárkány, lepkék vontatta légi kocsi virágokból, igazi kacsalábon forgó gyémántpalota és sok különleges tánc a jelmezek kedvéért. Ez a darabja másik alkotásához, a She-hez hasonlóan sikeres volt, hatvankétszer adták elő. Élete utolsó évtizedében a festéshez már nem volt elég ideje, és talán kedve sem. Utoljára 1920-ban volt látható néhány festménye az Ernst Múzeum aukcióján, díszlet-és jelmezterveinek viszont hamisítója is akadt. Kéméndy tehát a színpadon találta meg önmagát és ott „Legfőbb érdeme az volt, hogy utat nyitott az új, alkotó szcenikai elképzeléseknek" — írta róla Bartha Andrea kitűnő tanulmányában.7
 
 
1 Kéméndy Jenő 1860. április 8., Déva-1925. június 25., Budapest
2 Magyar Szalon, 1892. XVI., 155. o.
Kéméndy Jenő levele, MNG 2291/1928
Uo.
5 Magyarországon ekkor írták ki először a jelmez- és díszlettervező nevét a színházi plakátokra.
6 Művészet, 1907. 1. 106-118. o.
7 Bartha Andrea: Ki volt Kéméndy Jenő? (3. rész) Színháztechnikai Fórum, 1988. június, 35. o.