Magyarok Münchenben 2. – Az édeskés híg derű – Peske Géza

Kovács Ágnes

Kovács Ágnes

Gárdonyi Géza, aki minden regényéhez komoly kutatásokat végzett, különös művében, az Ida regényében bepillantást enged az olvasónak a müncheni magyar festőművészek műtermeibe és a müncheni magyar kolónia életébe. A regény főhőse, akinek karakterét és művészi ambícióit valószínűleg több kortárs festő személyiségéből gyúrta össze az író, a tépelődő, a kereső, a művészet értelmét kutató alkotók közé tartozik. A Gárdonyi által megalkotott művésztípusnak szüksége van az eksztázisra, a „gondolat szépségére”, a „szép rezgésének” érzetére ahhoz, hogy alkotni tudjon. Úgy gondolja, hogy „az igazi művész mindig hoz magával valami újat, ami előtte nem volt”. Pedig tanácsolták neki, hogy a sok töprengés helyett inkább fessen le egy kisgyermeket, három-négy éveset, akinek a játékon a figyelme: „Mondjuk, egy kis macskával enyeleg.”

Peske Géza műterme Münchenben, Carl Teufel fotója


Gárdonyi, mint Lyka Károly a cikkeiben, igyekezett a feleket, a közönséget és a művészt is megóvni attól, hogy egy ilyen „cicás” összekacsintásban elárulják az akkoriban még „szentnek” tartott művészetet. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a főhős, Csaba könnyen áll ellen a csábításnak, mert a valószerűtlenül romantikus házassággal szerzett vagyon kiszabadítja a hétköznapi kenyérkereset rabigájából, és lehetővé teszi számára a gondtalan alkotást. Az ilyen regénybeli esetek persze meglehetősen ritkák voltak, és a valóságos Münchent inkább a „művészet turistái” népesítették be, azok, akik bár képesek lettek volna rá, mégsem a művészet csúcsaira irányították tekintetüket.
A Nyitra megyéből származó Peske Géza alig tizenhét évesen, 1877 áprilisában iratkozott be a müncheni akadémiára. Az antik osztályba került, ahol megtanulta az alapokat és ahol honfitársa, Benczúr Gyula tanítványa volt. Később a híres tanár, Ludwig von Löfftz osztályában képezte magát öt éven át…

full_003593.jpg
Magyarok Münchenben 1. – Cilinder, kukorica, fokosch – Baditz Ottó

Lyka Károlynak hálásak lehettek a kortársak Nemcsak a „Bohém Társaság", a nagybányaiak első nemzedéke, hanem a többi müncheni is. Ha másért nem, hát azért, mert jó szívvel emlékezett meg róluk. Baditz Ottó különösen szerencsés volt a müncheni „többiek" között: Lyka 1913-ban egy nagy, tanulmánynak is beillő cikket szentelt neki a Művészet hasábjain. Ebben a cikkében Lyka, a maga máig élvezetes, csapongó módján szinte újra felfedezte az akkor már kissé divatjamúlt mestert. Felfedezte, sőt beajánlotta a budapesti közönségnek Baditzot és vele kollégáit: Kacziányt, Tölgyessit, Spányit, Peskét, és sorolhatnánk még a München szellemét idéző neveket.

full_003628.jpg
Magyarok Münchenben 3. – A szemvidító zsánertől az expresszív díszletig – Kéméndy Jenő

Kéméndy Jenő (1) a müncheni magyar művészek egyik legkülönösebb, legérdekesebb egyénisége volt. Lyka Károly a festő virtuóz technikáját, amelyet a miniatűr méretű képek gyártásakor alkalmazott, nem becsülte túl sokra, és ebben talán igaza is volt. Ám nagyot tévedett, amikor „ezermesterkedéseit", „piktori ötleteit", amelyeket az Operaház és a Nemzeti Színház szcenikai felügyelőjeként valósított meg, a rá jellemző szeretetteljes legyintéssel „leszólta", mert Kéméndy Jenő éppen e tulajdonságaival került be a magyar színháztörténet nagyjai közé.

full_000229.jpg
Magyarok Münchenben 4. – „A csodás Kelet” festője – Eisenhut Ferenc

„Már holnap utaznék Cairo felé, mennék én direkt a szép világnak.”

full_000180.jpg
Magyarok Münchenben 5. – Spányi Béla – „Emberi nyomoktól mentes vadonok, csöndes és elhagyott tájak költője”

Amikor az 1888-as Nemzetközi Művészeti Kiállításon a fiatal, de itthon már közkedvelt Spányi Béla A magány, Az utolsó gólya és az Esti hangulat című képeit kiállította, mai kifejezéssel élve, paradigmaváltás következett be a müncheni művészeti életben.

full_000412.jpg
Magyarok Münchenben 6. – A táncoló gésa – Adalékok Tornai Gyula japán tárgyú képeihez.

Táncoló gésákkal, a rododenron tánccal, Kiotó romantikus hidakkal átszelt templomkertjeinek virágzó glicíniáival és lilaakácaival, az óriás Buddha, a Daibutsu szobrával, ara ősi templomaival, szent lanternákkal, kolduló szamurájokkal, a tokiói Yoshiwara negyed örömlányaival, a császári kert őszi színekben pompázó jávorfáival és még sok japán csodával Tornai Gyula vásznain találkozhatott először a pesti kiállításlátogató, 1909 októberében.

full_000444.jpg
Magyarok Münchenben 7. – Egy idegenné vált magyar – 170 éve született Wagner Sándor

Elek Artúr, aki Lyka Károly „doppelgengere” volt a magyar művészetkritikában és akinek kitűnő ízlését főként a Nyugatban megjelent írásaiból ismerhetjük, Wagner Sándor születésének századik évfordulójára írott cikkében mélyen elcsodálkozott a nemzet feledékenysége láttán. Nem értette, miért mellőzték Wagnert, aki Székely és Lotz kortársa, Munkácsy, Szinyei és még nagyon sok magyar művész tanára, sőt karrierjének elősegítője volt. „Mert hiszen Wagner – írja 1938-ban –, ha Münchenben élt is, holtáig megmaradt lelkes magyarnak, s pörge kalapban, magyarosan megsodort bajusszal járt a bajor fővárosban, még akkor is, amikor ez a viselet már rég divatját múlta.”[1]

full_000476.jpg
Magyarok Münchenben 8. – Gróf Margitay Tihamér – Aki a magyarok szalonjait festette

„érdemen felül dicsőítették, azután reprezentatívját látták benne annak a művésztípusnak, aki nem a művészetért, csak a közönség kegyeiért harcolt.” (1)