„Érdemen felül dicsőítették, azután reprezentatívját látták benne annak a művésztípusnak, aki nem a művészetért, csak a közönség kegyeiért harcolt.” (1)

Vidéki úri házak szalonjaiban, borbélyműhelyek, orvosok és patikusok vizitszobáinak falain, fiatal házasok hálószobáinak rejtekében még a húszas évek elején is ott függtek az Első beteg, az Oltár előtt, a Mézeshetek vagy az Ellenállhatatlan című képek olajnyomatai egy akkor már végleg letűnt kor utolsó relikviáiként. 

Krúdy Gyula talán Szindbád egyik alteregóját látta Margitay Tihamérban, a kor „legszebb férfijában”, amikor érzékletes stílusban nyomába eredt annak a rejtélynek, hogy mi volt az oka Margitay Munkácsyt is meghaladó népszerűségének. „Sohase láttam még ilyen festőművészt, aki mindig olyanforma volt, mintha a saját vásznáról lépett volna ki. De hát nemcsak a festő, a Margitay képek mintájára volt formálva akkor egész Magyarország… Évtizedeken át Magyarország szebbik neme Margitay Tihamér ecsetjétől tanult mosolyogni, az eladólány tőle leste el a vőlegényváró mosolyt, a bakfisch – akitől udvarlója thuják közt csókot rabolt, tőle tanulta meg az árnyalatos nevetéssel enyhített durcás arckifejezését. Nem a műértő gourmanok piktora volt, hanem a modellje, a középosztályé, akik szívesen látták a maguk korát és életét a napfényben, a derűs koloritban, mint egy eszményítő tükörben.” (2) 

Rózsa Miklós is, aki a Nemzeti Szalon titkáraként közvetlen kapcsolatban volt a művésszel, Margitay példátlan népszerűségét emeli ki, és azt, „hogy a szó szoros értelmében ő volt az akkori leányálom”. (3) 

Rózsa szerint Margitay epikus tehetség volt, aki kifogyhatatlan leleményességgel ontotta változatos meséjű képeit, amelyeken a magyar társasági élet örömeit, bánatait ecsetelte vonzó előadásban, rendkívül finom, Bastien Lepage-ra emlékeztető naturalista stílusban. A leleplező iróniát, amellyel tükröt tartott osztálya elé, megbocsátották neki, sőt. Sok aranyéremmel és társulati díjjal jutalmazták, és ha a népszínmű (amely gyakran a „festett egekbe kancsalított”) koronázatlan királynője Blaha Lujza volt, akkor a kiállítások közönségének hercege és legfőbb szórakoztatója pedig Margitay. Olyannyira, hogy egy idő után már nem lehetett tudni, a képein ábrázolt jelenetek a műterméből kerültek-e a színpadokra, vagy épp fordítva: a színpadokról az ő vásznaira. Korabeli színpadokról ismert komikus szüzsé jelenik meg ugyanis a Szeret Ön engemet? című festményén, amelyen egy „szalon úrnője”, aki túl van már első virágzásán, festői pongyolában évődik egy ifjú piperkőccel, aki vasalt nadrágban, csíkos zokniban, lakkcipőben és csokornyakkendőben indult el élete első hódítására. A szalon berendezése is a legújabb divat szerinti: virágos madaras tapéta, kínai cseresznyefa szekrény aranyszínű pagodás mintákkal és színpompás szőnyeg, amelynek vidámságát a nő kezében tartott japáni legyező még jobban fokozza. „Margitay mindig szerencsével festi a nagyvárosi élet dandyjának szerepléseit” – írta a Vasárnapi Újság 1893-ban. 

Margitay Tihamér, bár szülei jogásznak szánták, inkább a Mintarajz Iskolába iratkozott be. Művészi törekvéseiben nagybátyja, Margitay Dezső támogatta, aki jó nevű íróként tevékenykedett a fővárosban. A Mintarajz Iskolában Székely Bertalan tanítványa lett, ahol rajztehetségének csodájára jártak. Székely hatására történeti festő akart lenni, ezért 1879 novemberében beiratkozott a Müncheni Akadémiára. A róla keringő egyik anekdota szerint Piloty ugyan nem vette fel az osztályába, de amikor rajzait megnézte, megjósolta, hogy „Önből nagy művész, híres ember lesz”, majd elküldte Otto Seitz festészet-technikai osztályába. A fiatal növendék Seitz elismerését is kivívta, és két első díjat is nyert az akadémián „konkurencia munkáival”, amelyek természetesen komoly történelmi tárgyat dolgoztak fel. De hogy a humor már ekkor is jelen volt látásmódjában, arról egy, a Nemzeti Galériában őrzött rajza tanúskodik, amelyen iskolatársait örökítette meg. Ezen Peske Géza, Vágó Pál, Gyárfás Jenő, Kémédy Jenő karikatúrái láthatók, valamint Kardos Gyula, amint revolverrel egy képre céloz. (Erről a társaságról írta később Lyka sommásan, hogy ők a „művészet turistái, akik ahelyett, hogy a csúcsokra irányítanák igyekezetüket, az első száz méter megmászása után találnak egy kedélyes vendégfogadót, s abból többé ki sem mozdulnak”.) Pontosan nem lehet tudni, hogy meddig maradt a Müncheni Akadémián, de a nyolcvanas évek első felében már Olaszországban folytatott tanulmányokat, amelynek Velence, Firenze és Róma voltak az állomásai. Hazatérve a Műcsarnokban mutatta be Dekameron című festményét. Először ekkor tűnt fel a közönségnek „szeretetreméltó humorával”, és mivel ezután mindenki hasonlóan könnyed hangulatú képeket várt tőle, végül is felhagyott a történelmi festészettel. A siker 1886-ban, a Műcsarnokban kiállított Ellenállhatatlan című festménye után szegődött a nyomába. Ezt azután, mint egy úton-útfélen eldalolt zenedarabot ismételgették, mutogatták a különböző fővárosi lapokban és a pesti kirakatokban. A vásznon zajló jelenet egy cvikkert viselő, felettébb elegáns és sármos városi ficsúr hódítási kísérletét mutatja be, amelyet a vidám és jól öltözött gyermeklányok nevelőnője szemérmesen, ám örömteli beleegyezéssel fogad. „Az egész képet áthatja a humor kedves hangulata, melynek hatása alól a kép egyetlen nézője sem vonhatja ki magát. A legmorózusabb recensek szigorú vonásai is vidám mosolyra változtak és ennek hatása alatt ünneplő dicsérettel írtak a képről” – írta Szana Tamás, majd így folytatja: „…teljes tapintatával érezte, hogy a régi tematika örök variálása végül fárasztja a közönséget, és hogy a művészet birodalmában nem csak a tűzről pattant rövid szoknyás parasztlányok és keskeny karimájú kalapban lévő, fehér és fekete bőszáru nadrágot hordó legényeknek van hely. A betyárvilág glorifikációja, melytől életútja kezdetén maga Munkácsy Mihály sem idegenkedett, a már születésétől nemesebb, finomabb körökben mozgó fiatal művészt idegenkedéssel töltötte el. Ősi magyar nemesi család sarjaként gondos neveltetésben részesült, melynek szigorú morális alapja lehetett az oka, hogy a korszakunkhoz egyáltalán nem illő magyaros banditizmus romantikája taszította.” (4) 

Szana ez utóbbi megjegyzése jelzi, hogy míg a népi életképek (beleértve ebbe a betyáros romantikát is) a hatvanas-hetvenes években még a Henszlmann Imre által is támogatott „nemzeti jellemzetes”-t fejezték ki, az egyre inkább polgárosodó, városokban élő közönség szemében elvesztették vonzerejüket. Ezért a romantikus, szabadságot megtestesítő „puszták fiából” munkakerülő, borissza, pénzéhes rabló lesz a korabeli, egyre inkább „polgárbarát” újságok hasábjain is. (5) 

Az 1880-as évek végén többen is arról írtak, hogy a „korcsma”, a duhajkodás helyett, amely egy ideig az életképek „savanyú kovásza” volt, az ember jellemzése, természete lépett előtérbe, amelyet hol az idill, hol a dráma, hol a komikum köntösébe bújtatva igyekeznek bemutatni a művészek. Az 1887-es Őszi Tárlat kapcsán a Vasárnapi Újság kritikusa sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a művészek elfordultak a történeti festészettől és „egész erejöket” az életképekre gyűjtötték össze. Ennek magyarázatát abban látta, hogy a történelmi alkotáshoz komolyabb tanulás, több műgond, plasztikusabb előadás kell, és a siker a legtöbb esetben csak erkölcsi marad, míg egy zsáner könnyebben van hatással a nézőre. (6) Ez persze részigazság volt, amelynek cáfolatául elég csak azt megemlíteni, hogy számos olyan festő is a zsáner műfaja mellett kötött ki, aki korábban már bizonyította képességét történelmi tárgyú kompozíciók megfestésére is, és bármikor visszatért azokhoz, elég a millenniumi pályázatokra gondolni. 

A történelmi képek népszerűtlensége, korszerűtlensége az 1888-as müncheni nemzetközi kiállításon vált nyilvánvalóvá, amelyre feltűnően kevés történelmi képet küldtek, és azok is többnyire korábban keletkeztek. Ezek hiányát a kritikusok jó része Münchenben is a szellemi elsivárosodás jelének tekintette, míg a progresszív beállítottságú Richard Muther inkább a jelen történéseire koncentráló történelmi festészetet követelt. „Nem akarunk többé egy olyan nagy masinériát, amely a történeti festészet büszke zászlaja alatt csak puszta illusztrációja a világtörténelem vezérfonalának, és a művészetet, mint pedagógiai segédtudományt, a történelmi oktatás szolgálatába állítja. Egy olyan történelmi festészetet követelünk, ami nemzeti hőseinket dicsőíti, és korunk eseményeit közvetíti az utókor felé.” (7) A történelmi festészetről szóló valódi diskurzusok azonban igazából másodlagos szerepet töltöttek be akkoriban. Az igazi vita a naturalizmus, a plein air, sőt már az impresszionizmus mibenléte körül forgott, tehát nem annyira a kép tárgya és műfaja, mint inkább a kép megfestésének „hogyanja” körül. Max Liebermannt, akit az előző kiállításon még „a csúnyaság apostolaként” emlegettek, ezen a kiállításon már az új irányzat képviselőjeként üdvözölték, és szép sikereket értek el Fritz von Uhde extrém realizmussal ábrázolt, proletár környezetbe helyezett evangéliumi történetei is. A kiállított képek nagy részére viszont egyfajta görcsös „témavadászat” volt jellemző, valami újszerű, egy addig sohasem látott tárgy kigondolásának görcse, amely gyakran olyan bizarr képek megszületéséhez vezetett, mint például Josef Weiser falméretű festménye, amelyen egy gazdagon díszített barokk templom oltártere látható, amint egy fiatal nőt éppen idősödő úrhoz kényszerítene rokonsága, amikor is a házassági ceremóniát megzavarja a régi kedves megjelenése. A hirtelen boldogságukban összeölelkező párra a hoppon maradt vőlegény, valamint a násznép döbbent pillantásai szegeződnek. A pikáns téma szenzációs sikert aratott a közönség körében, „és nem volt olyan hölgy, akinek a szívét meg ne dobogtatta volna”. 

Margitay ezen a kiállításon az Ellenállhatatlan és az Első próba című képével szerepelt, amelyek témájukat tekintve a fenti kategóriába voltak sorolhatók, ám a humor és az ironikus idézőjel megóvta őket Weiser garasos regényekre emlékeztető szentimentalizmusától. Friedrich Pecht konzervatív kritikus ugyan megdicsérte Margitayt, mint aki a „képzett pesti világot” ábrázolja, azonban a kritikust, ahogy a német közönség nagy részét is, inkább azok a képek bűvölték el (pl. Bihari Sándor: A falu bírája, Hollósy Simon: Tószt a csárdában, Böhm Pál: Cigánycsalád), amelyek „a magyarok nyers humorát jelenítik meg a vidéki embereken keresztül, mivel sem az idealizmus, sem a melankolikus vonások ezt a festészetet nem zavarják.” (8) Margitay Tihamért azonban kárpótolták az itthoni és párizsi elismerések. (9) 1887-ben megfestette Jó parti című képét, amelynek köszönhetően a pesti közönségből újra kitörhetett a nevetés. A vígjátékra emlékeztető vásznon egy lecsúszott dzsentri család szalonja látható, amelyben a családtagok vegyes érzelmekkel fogadják az utálatos, de jó partinak ígérkező kérőt. Az öregek behízelgően kezelik, a fiatal lányok alig tudják nevetésüket visszafojtani, mialatt jövendőbelije megütközve áll előtte. Ezzel rokon témát dolgozott fel az 1888-ban, a Műcsarnokban bemutatott és nagydíjjal jutalmazott A kosár című kép, valamint a hálás témát újra feldolgozó Kikosarazott kérő 1890-ből. A kilencvenes évek termései, az Utolsó szerelem, A féltékeny, Az első báli ruha, Az első szerelem, A vesztett játszma, majd Az utolsó próba és az Oltár előtt, amely Angliába került. Szabadi Judit, aki megpróbálta rendszerezni az úgynevezett „társasági festészet” különböző témáit és alfajait, nem hallgatva el e műfaj „kommerciális és konformista” jellege iránti megvetését, Margitay egyik-másik képe kapcsán kivételt tesz, és egészen belefeledkezik nézésükbe. „A féltékeny” kapcsán így ír: „A jelenetnek az erkölcsi illemkódex által szentesített pikantériája, amely a gigerli szélhámoskodó udvarlásában, ostromlottjának magát kellető szemérmetes kacérságában és a mellőzött harmadik szereplő, a parki sétányon egy kissé távolabb ülő ifjú lány durcásságában ölt alakot, jól beilleszthető volt az úri középosztály magánéleti normarendszerébe és valamiféle szalonképes sikamlósság iránti esetlen vágyába. De a mondanivaló banális közérthetősége mellett, amely a képet oly elfogadhatóvá tette, nem vonható kétségbe a kompozíciónak és a megfestés módjának bizonyos eleganciája sem. Margitaynak igen invenciózusan sikerült itt a müncheni realizmus kamatoztatása, amely nemcsak a sima ecsetkezelés anyagszerűséget érzékeltető csiszoltságában, hanem a festmény koloritjában is érvényesült.” (10) 

A kilencvenes évek közepétől, egyesek szerint a nagybányai művészek előretörése miatt, a művész csillaga hanyatlani kezdett, ezért visszatért szűkebb hazájába, Ungvárra. Ebben az intelligens „magyaros, zsidós, tótos” csendes városkában dolgozgatott, ahol Krúdy szerint csak különös szabású kabátjával keltett feltűnést, amikor megjelent az Özvegyi-féle cukrászdában. Itt festette a műkereskedők legnagyobb örömére a csintalan huszárok és kacér szépasszonyok (Marietták, Fiffik, Dusik, Georginák) flörtjeit, amelyekhez tipikus Margitay-szépségű felesége ült modellt. A kisvárosi életet azonban hamar elunta és visszatért a fővárosba. Visszatérését 1903-ban egy, a Nemzeti Szalonban (amelynek tíz évvel korábban egyik alapítója és néhány évig alelnöke volt) rendezett kiállítással ünnepelte meg. Itt szerepelt először Virradat című képe, amellyel meg akarta mutatni, hogy sokkal több, mint anekdotázó mesterember. Mint Rózsa írja „Egy nagy politikai és szociális forradalom közeledtét hirdető képnek tervei kavarogtak a fejében, melynek eszmei mélysége, bátor kompozíciója, virtuóz technikája meg fogja hódítani a világot.” Ezt a meglehetősen furcsa alkotást meg is vette a magyar állam 15 ezer koronáért, és nyilván Margitaynak az a kívánsága is teljesült még ez egyszer, hogy a közönség minden eladható képére vevőnek mutatkozott. Az anyagi jólét, amelyben élt, jól nyomon követhető azokból a felvételekről, amelyeket az újságok időről időre közöltek műterméről, amely képei enteriőrjeinek is modelljéül szolgált. Margitay szerette a pompát, Baross utcai műterméről a szintén Münchenben tanult Kacziány Ödön írt riportot a Vasárnapi Újságba. Keleti szőnyegek, medve- és tigrisbőrök, kitömött páva, japán bútorok, majolika és sevrès-i porcelánok, velencei tükör, gobelinkép, rózsafa garnitúra, ónémet és reneszánsz szekrények, török szablyák és lőfegyverek, és állvány állvány mellett a művész friss képeivel. (11) Azokkal a képekkel, amelyeken egy ideig még a magyar dzsentri-társadalom élete jelenik meg. Aztán jött a háború, a világgazdasági válság, és Margitay osztályát széttaposta a történelem, modelljei elnyűtték ruháikat és életüket. 

„Mint valami werklin agyonkoptatott nóta hallik minduntalan: pusztul a gentry... No, én meg azt mondom, hogy nem pusztul, és nem is fog elpusztulni” (12) – írta Mikszáth, aki legalábbis ebben a kérdésben tévedett, mert a „gentry” végül mégiscsak elpusztult, hiába vette elő a belső fiókból „ az Istentől nyert donáczióit”. 

Mikszáth, aki Szinyei Merse Pálról szólva a festőben nemcsak a dzsentrit tartotta nagyra, hanem a művészt is, akiben, mint írta, megvolt mind a három legfontosabb tulajdonság, amely egy jó művésznek kell: a szem, a kéz és a lélek. Szinyeihez a „Dicsőség” élete alkonyán kopogtatott be, nem úgy Margitay Tihamérhoz. Vajon melyik hiányzott Margitayból? A szem vagy a lélek? Mindenesetre, mint Lyka írta „a sors utóbb megbüntette azért, hogy így gazdálkodott tehetségével, élete utolsó harmadában teljesen elfelejtették az egykor dédelgetett kedvencet.” (13) 

Egy józsefvárosi bérkaszárnyában egy ország, egy korszak büszkesége főbe lőtte magát, adta hírül a Világ 1922. február 24-i száma. Margitay hetvenhárom éves volt, és ekkorra már olyan nyomorba jutott, hogy mindössze egy korona ötven krajcárt találtak a háztartásában. 

(1) Rózsa Miklós: Margitay Tihamér élete és művészete. Bp., 1903
(2) Krúdy Gyula: A XIX. század vizitkártyái. Magyarság. 1928. február 22. 9. o.
(3) Rózsa Miklós visszaemlékezései. Magyar Nemzeti Galéria. Adattár 14045/60/23
(4) Gróf Szana Tamás: Gróf Margitay Tihamér. Kunst für Alle. V. évf. 18. füzet. 273. o. 1890. június. Fordította Wehner Viola.
(5) Erről a témáról Révész Emese írt kitűnő tanulmányt: A népéletkép szerepe a nemzeti jellem kidolgozásában. Az 1850–1870 közötti hazai sajtóillusztráció példáján. Ars Hungarica, 2004/2. 275–319. o.
(6) Vasárnapi Újság, 1887. nov. 27. 34/38. 792. o.
(7) Richard Muther: Die internationale Kunstausstellung in München. I. Zeitschrift für Bildende Kunst, Jg. 23. Leipzig, 1888. 284. S.
(8) Friedrich Pecht: Die internationale Kunstausstellung in München. Weitere Nationen. II. Ungarn. Die Kunst für Alle, 1888. II. 341. o.
(9) A Mézeshetek című képe érmet nyert Párizsban, Budapesten megkapta a Ráth György-díjat, és Ferenc József megvásárolta magángalériája számára.
(10) Szabadi Judit: A társasági festészet. In: A historizmus művészete Magyarországon. MTA. Művészettörténeti Kutatóintézet. Budapest, 1993. 184. o.
(11) Kacziány Ödön: Margitay Tihamér műtermében. Vasárnapi Újság, 49. szám. 1893. 40. évfolyam. 825. o.
(12) Mikszáth Kálmán: Szinyei Merse Pál. In: Emlékezések, tanulmányok. Budapest, Franklin Társulat, 1914. 87. o.
(13) Lyka Károly: Magyar Művészélet Münchenben. Művelt Nép Kiadó, 1951. 51. o.