Az Artmagazin már harmadszor hirdette meg cikkíró versenyét, legutóbb a Frida Kahlo-kiállítás kapcsán, amelynek három nyertes írása az Artmagazin Online-on olvasható. A pályázat jeligés volt, de a zöldginkgo jelige mögött egy korábbi kedves szerzőnket sejtettük. Amely érzet be is igazolódott, így az ő írását itt közöljük, az orvostörténeti utalásokat külön is értékelve.

Frida Kahlo kisajátítása a szemünk előtt zajlik. Számos művészeti mozgalom, ideológia és divatirányzat érzi magáénak az életművet, a szürrealizmustól a feminizmuson és a filmiparon át a popkultúráig, a tetoválóművészektől a kacatgyártókig, olyannyira, hogy e jelenségnek már külön neve is van: Fridolatry (Luiselli, 2018). Kahlo művészete azonban mindenféle eszmei háttér, kontextus vagy ideológia nélkül is működik, zsigeri szinten, mégpedig a festményeken megjelenített testi, fizikai fájdalom miatt.

Frida, a művész léte a szenvedő Frida létezésének köszönhető. Kahlo önéletrajzi ihletésű életműve javarészt önarcképekből áll, identitás-jelző vagy elbeszélésbe ágyazott önarcképekből, amelyek forrása mindig a művész saját, igen gazdag élettörténete. Kézenfekvő volt tehát a kurátori döntés, amely a kiállítás rendezőelvének az életmű és az élettörténet korrelanciáját választotta. A Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo: Remekművek a Mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból tárlatán a fájdalom megjelenítésével külön szekció (A fájdalom poézise) foglalkozik. Mindennek alaposabb megértéséhez érdemes néhány életrajzi elemet felelevenítenünk.

Kahlo betegéletútja kivételesen szerencsétlen: születési rendellenességgel, nyitott gerinccel (spina bifida) jött a világra, hatévesen polio-vírus fertőzte meg (poliomyelitis), ennek következtében deformálódott a jobb lába. 18 évesen buszbalesetet szenvedett, ekkor sérült meg medencecsontja és gerince, csigolyái elmozdultak. Mindez később további komplikációkat okozott: neuropátiás fájdalmai lettek, illetve a fájdalom állandósult, komplex regionális fájdalom-szindrómaként (CRPS). Kahlo sorozatos műtéteken esett át, hónapokra ágyba került, majd kerekesszékbe kényszerült, illetve évtizedekkel később amputálták is az egyik lábát (Budrys, 2006). Kahlo a balesetet követő lábadozási időszakban kezdett festeni. A fizikai fájdalom így az életmű elindítója és egyik fő mozgatórugója volt; a festés terápiává vált, irányt és értelmet adott az életének és kitöltötte az időt.

A művészet történetében a festők pusztán fizikai betegségeinek soha nem volt olyan aurája vagy mítosza, mint a mentális betegségeknek. Míg Van Gogh bipoláris zavara vagy Francisco Goya depressziója a romantikus hagyományba illeszkedve a kiválasztottságot, a zsenialitást, az őrült művész sztereotípiáját erősítette, addig a fizikai fájdalom okozta ágyhoz kötöttség hétköznapisága nem hordozott ilyen jelentést, ezért e történeteket alig ismerjük. Henri Matisse vékonybélrák-műtétet követően kényszerült tolószékbe, ekkortól az ecsetet az olló, a festést a papírkivágás, mint technika váltotta fel. A rheumatoid arthritis Pierre-Auguste Renoir kezét, könyökét és vállát támadta meg, egy idő után ő is csak kerekesszékkel tudott közlekedni. A betegség megváltoztatta festési technikáját, de a diagnózist követően még több mint két évtizedig alkotott. Caspar David Friedrich a stroke után felhagyott az olajfestéssel. Otto Dix stílusán is nyomot hagyott a stroke, ez a változás látványosan nyomon követhető önarcképein. Lovis Corinth festészetének karakterét is befolyásolta az elszenvedett stroke, Otto Dixhez hasonlóan ekkortól ő is erőteljesebb torzításokkal élt a képein. Paul Klee mai szóhasználattal szisztémás sclerosisban szenvedett, de szerencsére továbbra is tudta használni a kezét; rajzain naplószerűen rögzítette egyre romló állapotát. Willem de Kooning az Alzheimer-kórral küzdve is alkotott (Bogousslavsky, 2005, 2007, 2010). A betegség kirobbanása gyakran meghatározott pillanathoz köthető: Kahlo életében ez az 1925-ös buszbaleset volt, Chuck Close egy hasonló, 1988-ban történt emlékezetes pillanatra csak úgy hivatkozik, mint az Esemény, ami után életkörülményei végérvényesen megváltoztak – ő is kerekesszékbe kényszerült.

Az említett festők művészetükben nem saját beteg testükkel foglalkoztak, Frida Kahlo azonban igen, és ez a kiállításon szereplő műveken keresztül is jól végigkövethető. A fájdalom ábrázolására Kahlo sajátosan rá jellemző szimbolikus képnyelvet alakított ki. Az életmű egyik legerősebb műve egy feltárulkozó önarckép, A törött oszlop (1944), amelyben a felnyitott mezítelen női test láttatni engedi a gerinc helyén álló töredezett ión oszlopot. A testiség és fájdalom együttes megjelenítése, a gyakran felkínálkozásként értelmezett szembenézés és a klasszikus architektúra szétzúzása miatt a művet többen is a női szerepek és a patriarchális társadalom ütközőzónájának tekintették (Lindauer, 1999). A rá következő évben festett Reményt vesztve (1945) című művön az ágyba kényszerült művész látható a fotókról már ismert festőállvánnyal, a nyomasztó érzések egy kiokádott szürrealista bőségszaru látomásában rajzolódnak ki. A jóval korábbi Henry Ford kórház (1932) a kórházi ágyán fekvő Frida figurájával a privát tragédiát kietlen, embertelen tájba helyezve próbálja meg elidegeníteni, a történet elszenvedője és az epizódokat jelző tárgyi elemek között vérerekhez hasonlatos vörös zsinór teremt kapcsolatot.

Kahlo festészetének értelmezésekor nem elégedhetünk meg az élettörténet eseményeinek ismeretével és művekhez társításával. A fájdalom nyelve ugyanis egyetemes. A fájdalomra (beleértve a mások által átélt fájdalmat is) adott válaszaink nagyrészt biológiailag meghatározottak, melyekhez a kulcs a megfigyelésen és utánzáson alapuló tanulás és az empátia jelenségében rejtőzik. Agyunkban léteznek olyan idegsejtek, az úgynevezett tükörneuronok, amelyek meglepő módon nemcsak akkor aktiválódnak, amikor fizikai fájdalmat élünk át, hanem akkor is, ha mások szenvedését érzékeljük; minden empatikus reakciónk közül a fájdalomra adott válaszaink a legerősebbek. A tükörneuronok akkor is működésbe lépnek, ha képeken vagy filmen látjuk mások szenvedését, és ez magyarázza a fizikai és érzelmi szinten is involválódó nézői reakciókat. Gondoljunk csak Caravaggio vagy Artemisia Gentileschi a Holofernészt lefejező Juditot ábrázoló festményeire, a betlehemi gyermekgyilkosságot bemutató alkotásokra vagy a horrorfilmek okozta ijedelmekre.

David Freedberg volt az első művészettörténész, aki a tükrözéses mechanizmusok műalkotások befogadására gyakorolt szerepét vizsgálta.

Szerinte a testi szinten is nyomon követhető empatikus reakció az esztétikai élmény során egyetemes jelentőséggel bír, amelyet még az absztrakt festői formák látványa, például Hans Hartung hasításai is képesek kiváltani (Freedberg és Gallese, 2007). A Kahlo képein ábrázolt fizikai fájdalomra adott válaszaink tehát automatikus reakciók, amelyek bizonyos szinten mindenkinél jelen vannak.

Mindez nem jelenti azt, hogy társadalmi, történeti tényezők ne játszanának szerepet az ábrázolt fájdalom befogadásában. Frida Kahlo a hagyományokra hivatkozással ezeket a referenciákat bőven kiaknázta. Képi nyelvének, ábrázolási stílusának gyökere többrétű: a formális képzés híján alkotó naiv művészek esetében gyakran megfigyelhető a szó szerinti hivatkozás, erre jó példát mutatnak a Henry Ford kórház utalásai. Kahlo a mexikói helyi tradícióból is sokat merített, különösen a népi vallásosság tárgyanyagából, például az ex voto (fogadalmi) képek nyelvezetéből (Castro-Sethness, 2004). Kivételes szerepet kapnak életművében a keresztény művészet ikonográfiai megoldásai: a testébe fúródó szögek A törött oszlopon a krisztusi analógiát erősítik és saját áldozat-jellegét emelik ki. Művészetének legközelebbi kontextusa a kortárs mexikói festészet, ahol éppen az 1930–40-es években erősödtek fel azok a hangok, amelyek a fizikai és lelki fájdalmat, kiváltképp a női létezéshez kötődő, korábban tabunak számító traumatikus fájdalmat ábrázolták. Kahlo mellett María Izquierdo, Aurora Reyes és Isabel Villaseñor művészete révén alakult e téma önálló ikonográfiai programmá (Comisarenco Mirkin, 2008).

A fájdalom egyetemességének megjelenítése a Kahlo-oeuvre sajátossága. Mindamellett az életmű értékelésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a kivételes bátorságot, amellyel felvállalta saját fájdalmait, és a tehetséget, amely a mindennapi küzdelmen túl képes volt az életöröm felmutatására is. 

Caspar David Friedrich 1935-ös infarktusát követően váltott léptéket és hagyott fel a kisebb méretű olajfestmények készítésével. Hasonlóképpen megváltozott Pierre-August Renoir festési technikája is a karját megtámadó reuma következtében. Paul Klee szisztémás sclerosisa után hagyott fel az aprólékosabb vonalrajzokkal, motívumai a betegség következtében bizonytalanabbá váló keze miatt lettek nagyobbak. Matisse 1941 után került tolószékbe. Ikonikus kései papírkivágásait köszönhetjük annak, hogy kerekesszékbe kényszerülve már nem tudott úgy festeni, ahogy addig.

IRODALOMJEGYZÉK: Bogousslavsky, Julien (szerk.): Neurological Disorders in Famous Artists, I–III. kötet, Frontiers of Neurology and Neuroscience, 19, 22, 27. o. Bázel, Karger AG, 2005, 2007, 2010. Budrys, Valmantas: Neurological Deficits in the Life and Works of Frida Kahlo. European Neurology, 2006, Vol. 55, 4–10. o. Castro-Sethness, María A.: Frida Kahlo’s Spiritual World: The Influence of Mexican Retablo and Ex-voto Paintings on Her Art. Woman’s Art Journal, Vol. 25, No. 2, 2004–2005, 21–24. o. Comisarenco Mirkin, Dina: To Paint the Unspeakable: Mexican Female Artists’ Iconography of the 1930s and Early 1940s. Woman’s Art Journal, Vol. 29, No. 1, 2008, 21–32. o. Freedberg, David és Gallese, Vittorio: Motion, Emotion and Empathy in Esthetic Experience. Trends in Cognitive Sciences, Vol. 11, No. 5, 2007, 197–203. o. Lindauer, Margaret A.: Devouring Frida: The Art History and Popular Celebrity of Frida Kahlo. Hanover, Wesleyan University Press, 1999. Luiselli, Valeria: Frida Kahlo and the Birth of Fridolatry. 2018. 06. 11. https://www.theguardian.com/ar...

A cikk megszületését a B.Braun támogatta