A művészettörténet-kutatás, bár tudományos tevékenység, gyakran mégis a bűnügyi regények világára emlékeztet. Nyomozásaink kiindulópontjául rendszerint maguk a műalkotások szolgálnak, s ilyenkor ¬ mint a krimikben általában ¬ a „tettes” kilétét kell felderítenünk. Most induló cikksorozatunkban éppen fordított a helyzet. Olyan műalkotások reprodukcióit igyekszünk bemutatni, amelyekről már meglehetősen sokat tudunk. Ismerjük az alkotót, gyakran a mű keletkezésének évszáma, mérete, technikája és egyéb adatai is rendelkezésünkre állnak, nem ritka, hogy az egykori tulajdonosok kiléte is ismert, csupán egyetlen, ám a legfontosabb láncszem hiányzik: MAGA A MŰ „KERESTETIK”.

A cikksorozat ötlete pozitív tapasztalatok és naiv vágyak szülötte: az utóbbi években egyre több lappangó festmény került elő, amelyek megismerése árnyaltabbá, teljesebbé tette a modern magyar festészetről kialakult képet. Néha váratlanul - ilyenkor általában a műkereskedelem „felhajtó erejének” köszönhetően - bukkannak elő ezek a művek, de számos alkotás hosszú kutatómunka eredményeképpen került újra a nyilvánosság elé. Vágyaink szerint ezt a művészettörténeti kutatómunkát segítheti cikksorozatunk is, meggyőződésünk ugyanis, hogy a bemutatásra kerülő alkotások zöme nem semmisülhetett meg, csupán lappang valahol, s várja, hogy ismét kiállításokra, monográfiák színes oldalaira kerüljön. Nem remélhetjük, hogy minden eddig elő nem került műalkotás most varázsütésre felbukkan, de bízunk abban, hogy hamarosan sorra bemutathatjuk őket. Optimizmusunkat csupán néhány személyes példa táplálja, de a tendencia biztatónak tűnik.

Példáim ezúttal négy különböző, de sok szállal összekapcsolódó kutatási területről származnak.

A 2005 őszén nyíló Matisse és a magyar Vadak című, Magyar Nemzeti Galériában megrendezésre kerülő kiállítás évek óta folyó háttérkutatásai során már számos lappangó mű felbukkanásának örülhettünk, de akad még festmény, amelyet csupán fekete-fehér reprodukciókról ismerünk. Néhány, eddig kellőképpen fel nem dolgozott életművel kapcsolatban szintén igen hiányosak az ismereteink, ami legfőképpen abból adódik, hogy az adott művésztől nagyon csekély számú fellelhető alkotással rendelkezünk. Alig szürkülő fehér foltnak számít a nagybányai tanultságú, neós nemzedékhez tartozó Bálint Rezső életműve is, akinek néhány korai festménye biztosan szerepelni fog a kiállításon, de teljes képet még az általunk vizsgált rövid időszakáról (1905–1912) sem nyújthatunk, hiszen nagyon kevés ekkoriban született képét ismerjük. A Párizst megjárt, egykor Modiglianival közös műtermen osztozó művész ma még lappangó alkotásai közül ezúttal három korszakunkba tartozó festmény reprodukcióját mutatjuk be:
Fürdőző fiúk című képét (1. kép) 1909-ben a KÉVE budapesti, majd egy évvel később, bécsi kiállításán is bemutatták. A tárlatokról több enteriőr-fotó készült, s a felvételeken tárgyalt művünk is felfedezhető, így a festmény méreteit legalább hozzávetőlegesen ismerjük. 1907-ben festett Anyám című vászna (2. kép) szintén szerepelt a KÉVE említett budapesti kiállításán, majd egy évtizeddel később, a Tanácsköztársaság időszakában, a Művészeti és Múzeumi Direktórium vásárlásai révén a Szépművészeti Múzeumba került. Később a festő másik két műve ellenében visszacserélte édesanyja arcképét, de a mű jelenlegi holléte ismeretlen.

A KÉVE 1911-es kiállításán is szép számmal szerepeltek Bálint Rezső festményei, köztük két portré, amelyek közül az egyik önarckép volt. Más önarcképeivel és néhány róla készült fényképfelvétellel összevetve, feltételezhető, hogy a kiállítás katalógusában és A HÁZ című „modern művészeti folyóirat”-ban ennek az önarcképnek a reprodukciója jelent meg (3. kép).
Körmendy-Frim Ervin neve szintén a „fauve-os kutatások” során merült fel. Korai pályafutásáról még Bálint Rezsővel összevetve is jóval kevesebbet tudunk. A főképp Czóbel Béla és neós társai körében felbukkanó Körmendy már Párizsban is kiállította festményeit, legkorábbi műveit azonban még reprodukciókról sem ismerjük. Czóbel több portrét készített a fiatal festőről 1906 és 1908 táján, de Körmendy-Frim azonos időszakban született alkotásai eddig még nem bukkantak elő. Most bemutatott Hegedűművész-portréja (4. kép) már kissé később, 1910–1911 körül készülhetett, s a Művészház VI. csoportos kiállításán szerepelt, 1912 februárjában.
Iványi Grünwald Béla esete némileg szerencsésebbnek mondható: fauve-os korszakából származó néhány jelentős műve az utóbbi években került elő, amelyek közül az 1909 táján festett Papagájos csendélet a Mű-Terem Galéria „Rejtőzködő remekművek” kiállításán volt látható, párdarabja a Papagájos akt pedig a Kieselbach Tamás szerkesztette Modern magyar festészet című album második kötetében került reprodukálásra. E két mű stílusával rokonítható, tehát feltételezhetően szintén 1909 körül készült keresett művünk, a Mosónők című kompozíció (5. kép), amelynek reprodukciója Telepy Katalin Iványi-monográfiájában is megjelent.

Kernstok Károly Nyergesújfalun festett fauve-os képei minden bizonnyal kiemelt helyen kerülnek majd bemutatásra a Nemzeti Galéria „Magyar Vadak” kiállításán, de néhány Nyergesen készült művéről sajnos le kell mondanunk. Alig reménykedhetünk abban, hogy egyszer még előkerülnek azok az 1907 nyarán festett vásznak, amelyeket Czóbel azonos évben született képeivel egyetemben Kernstok nyergesi kertjének szőlősében ástak el, ellenben több esély van arra, hogy megtaláljunk néhány 1909-es évszámot viselő Kernstok-művet, amelyek már egy újabb kiállítás keretein belül kerülnének bemutatásra. A már tervbe vett, nagyszabású „Nyolcak rekonstrukciós-kiállítás” kivételes látványossága lehetne a csoport első, úgynevezett „Új képek” tárlatán bemutatott Ifjú című, egykor Komor Marcell birtokában lévő fiúakt (6. kép). Erről a lappangó festményről nem áll rendelkezésünkre színes reprodukció, de egy másik, egykor Szondi Lipót gyűjteményében lévő, 1909-es fiúaktról már készült színes felvétel. A fotó, amely Dévényi Iván birtokában volt, a festményhez hasonlóan lappang, de ismerjük a mű eredeti állapotáról készült fekete–fehér reprodukciót (7. kép), és a későbbi átfestés eredményeképp Keresztelő Szent Jánossá alakított verzió (8. kép) is számos alkalommal reprodukálásra került.
A „faragatlan fauve”, Czóbel Béla korai alkotásai közül ezúttal három keresett mű reprodukcióját mutatjuk be. A háromból kettő a Czóbellel foglalkozó monográfiákban sem szerepel. A Modern művészet című lap 1906-os évfolyamában megjelent Arczkép (Dobai Székely Andor festőművész portréja) (9. kép) mellett a fauve-os kutatás szempontjából talán érdekesebbnek számító, most első ízben reprodukálásra kerülő Kislányportré (10. kép) hívja fel magára a figyelmet.

Utóbbi műről készült felvételt az MNG Festészeti Osztályának fotóarchívumában találtuk. A Kislányportré a kutatócsoportunk által szintén keresett, 1906-os Férfiportréval (11. kép) egy időben készülhetett, amelynek reprodukcióját leginkább Passuth Krisztina Nyolcak festészetét feldolgozó monográfiájából ismerjük. Az ülő férfit ábrázoló portré utoljára 1949 tavaszán szerepelt kiállításon, Párizsban, a Musée National d’Art Modern magyar művészetet bemutató tárlatán, de a kép reprodukcióját is tartalmazó katalógus sajnos nem közli a tulajdonos nevét. Kratochwill Mimi 2001-ben kiadott Czóbel-monográfiájában a FNAC-ot tüntették fel tulajdonosként. Lapzártakor kaptuk a hírt a szerzőtől, hogy a művet jelenleg feltehetően La Rochelle-ben őrzik. Felkutatása érdekében mindent megteszünk, hiszen nem csupán a „fauve kiállítás” fényét emelné e férfiportré, de közelebbi tanulmányozhatósága révén talán néhány Czóbelt érintő tisztázatlan kérdésre is választ kaphatnánk.
Nem sokkal azután, hogy a Mű-Terem Galéria 2003 tavaszán rendezett aukcióján felbukkant Czóbel 1905-ben készült Párizsi utca című festménye, előkerült Mikola András egyik csendélete, melynek hátlapján a Czóbel által több ízben megfestett térnek egy szűkebb kivágatú látképe látható. Mikola

1905 és 1907 táján a tér sarkán álló Bon Coin szállodában lakott, s ekkoriban Czóbellel igen közeli kapcsolatban állt. Minden bizonnyal hatott is rá a fauve-okkal együtt kiállító honfitárs, de ekkoriban készült művei közül alig ismerünk néhányat. Szintén az MNG Festészeti Osztályának fotóarchívumából származik annak a keresett festménynek a reprodukciója, amelyet Mikola a Hotel du Bon Coin modelljéről, Cocóról festett 1906-ban (12. kép).
Párizsi helyszín jelenik meg Tihanyi Lajos két lappangó festményén is. Mindkét mű a Pont St. Michelt ábrázolja, de eddig csupán a Robert Desnos-féle monográfiában reprodukált, 1910-es dátummal ellátott változatot ismertük, azt is csupán reprodukcióról (13. kép). Ezúttal a korábbi, 1908-as évszámot viselő Szajna-parti látképről készült fotót (14. kép) is bemutathatjuk, remélve, hogy még a kiállítás előtt felbukkan a festmény, amely feltételezhetően megegyezik azzal az eladásra felkínált művel, amelyről Tihanyi egy 1909 májusában kelt, Bölöni Györgyhöz írt levelében tesz említést.
A Nyolcak „Új képek” tárlatán a polgárpukkasztás nemes feladatát Tihanyi Birkózók című kompozíciója végezte el (15. kép). Az egykor Rippl-Rónai Ödön gyűjteményét erősítő, s minden bizonnyal nagyméretű festmény - felbukkanása esetén - egyik legizgalmasabb meglepetése lehetne a már említett, „Nyolcak-kiállítás”-nak.

Monumentális vászon lehet(ett) Berény Róbert Sziluettes kompozíciója is (16. kép), amely még meg sem nyílt a Nyolcak következő, 1911-es kiállítása, máris botrányt okozott. Néhány héttel a vernisszázs előtt Bölöni György Berényt méltató cikkét illusztrálta a festmény reprodukciója az Aurora című művészeti lap hasábjain, amire válaszul hamarosan sajtóháború indult a fiatal Berény festészete és a kép ellen. A maradi kritikusok támadásai ellenére feltehetően már a kiállítás időtartama alatt elkelt a festmény, ám jelenlegi tulajdonosa ismeretlen. (Felbukkanása esetén jó eséllyel indulhatna egy képzeletbeli” Berény-monográfia címlapversenyen”!!!) 1911 tavaszán Berény Kisfiú című festményét (17. kép) szintén pellengérre állította a konzervatív sajtó 1911 tavaszán, ha ma felbukkanna, minden bizonnyal kiállítási szenzáció lenne s 20. századi főműveink sorában ünnepelhetnénk.
Berény Róbert más korai alkotásával is mostohán bánt a sors, és bár az utóbbi években számos - legfőképpen még a párizsi időszakában született - műve került elő, több tucatnyi olyan alkotásáról tudunk, amelyeknek az Egyesült Államokban veszett nyoma. Az 1915-ös, San Franciscóban rendezett világkiállításon (Panama Pacific International Exhibition) Magyarország kivételesen reprezentatív módon mutatta be modern törekvéseit. Berény Róbert főművei közül többet is kiállítottak, amelyek azóta sem kerültek vissza, Magyarországra.

Csak miután a kiállítás norvég származású rendezője, bizonyos Laurvik úr 1953-ban elhalálozott, került elő néhány általa eltulajdonított Berény-mű, amelyeket azonnal elárvereztek. A híres 1913-as Bartók-portrét ekkor Bátor Viktor vásárolta meg, majd később Bartók Péter tulajdonába került, de egy másik, szintén Bátor Viktor által megvásárolt festmény, a Nyolcak harmadik tárlatán bemutatott Golgotha (Jelenet V.) jelenleg ismeretlen helyen várja, hogy újra hazai közönség elé kerüljön (18. kép).
A Panama Pacific kiállítás bezárása után több magyar festő hiába várta haza műveit, de egyelőre nem tudjuk pontosan, hány magyar festmény, grafika, szobor és egyéb műtárgy esett áldozatul Laurvik mohóságának. Galimberti Sándor lappangó festményei közül néhányat legalább reprodukciókról ismerünk. Úgy tudjuk, hogy a ma magántulajdonban lévő St. Raphael című óriási vászon, talán még nagyobb méretű párdarabjának (19. kép) szintén az 1915-ös világkiállítás után veszett nyoma. Legalább ekkora veszteség Rippl-Rónai kukoricás korszakában festett Vedres Márk-portréja (20. kép), amelynek reprodukcióját csupán a kiállítás kétkötetes, luxuskivitelű katalógusából ismerjük. A Rippl-Rónai-kutatókra vár annak felderítése, hogy még hány lappangó Rippl-mű eltűnése köthető az egyik legelső, „nagy”, magyar festészetért rajongó, külföldi „gyűjtő”, Laurvik úr tevékenységéhez.
A most bemutatott, hirtelenjében összeszedett példák csupán apró töredékei annak a hatalmas lappangó műtárgytömegnek, amelynek felderítése művészettörténet-kutatásunk elemi feladata. Remélem, hogy a lap kínálta lehetőséggel több kollégám is élni fog, s a most útjára indított rovatban reprodukálásra kerülő, lappangó művek publicitása egyre több „rejtőzködő remekmű” előkerülését segíti majd elő.

2005/1. 48-51. o.