Kiemelés

Nyári utóízként az Artmagazin tematikus merítése – ha úgy tetszik kiemelése – következik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé seregszemléjéből.

Világok találkozása

Idén Palermóban van a Manifesta. A kétévente, mindig más európai városban megrendezett kiállítás The Planetary Garden. Cultivating Coexistence címmel a globális együttélés lehetőségeit és kihívásait vizsgálja. 

A levegő mumifikálása

Az angol szobrász, Rachel Whiteread (1963) turnézó mobil életműkiállítása tavaly nyitott a Tate Britainben, és jövőre Saint Louisban fejezi be világkörüli útját, de július végéig még elérhető közelségben lesz hozzánk. 

A beton illata

Az osztrák építészeti színtér legjelentősebb kiállítóhelyén Bécsben, az Architekturzentrum Wien-ben augusztus elejéig látható a háború utáni legizgalmasabb irányzatot, a brutalizmust bemutató kiállítás.

Királynők, csillagközi utazók és neodadaista kalandjáték a Kolorádón

Biztosan másnak is feltűnt, hogy a Kolorádónak idén elég jó művészeti programot sikerült összeraknia. A kisebb nyári fesztiválokon megszokhattuk, hogy az összes belvárosi alter hely – a Lumentől a Gólyáig – kitelepül, a civil szervezetek mindenféle beszélgetést tartanak, és általában fiatal művészek, akiket egyébként már a Fekete kutyából jól ismerünk, létrehoznak egy játékos installációt vagy bemutatják valamelyik munkájuk egyszerűsített verzióját, ami mintegy kiegészíti a fesztivál látogatók élményeit. Ezzel mindenki jól jár: a nézőnek nem kell feszengve kulturálódnia, a programok emelik a fesztivál színvonalát, az alkotók pedig amellett, hogy karszalagot és csekély honort kapnak, kísérletezhetnek és közelebb kerülhetnek a közönséghez. Idén viszont több olyan, (a még mindig elég meghitt hangulatú fesztivál méreteihez képest) nagyobb volumenű színházi produkció is volt a kínálatban, ami miatt konkrétan megérte jegyet váltani. A BajuSS-t és a Queendomot például azért vártam, mert egyik budapesti bemutatóra sem sikerült idáig eljutnom, a DEEPER-nél pedig arra voltam kíváncsi, hogyan működik a darab másfajta térben.

Mindent a szemnek, semmit a kéznek

Átfogó lengyel és magyar dizájn kiállítást ígér a május végén záró STEPS AHEAD névre keresztelt tárlat a FUGA-ban. A kirakatban csillogó Laokoon-lámpa hívja fel magára a járókelők figyelmét – ennél jobb „hirdetőtáblát” aligha választhattak volna a kiállítás kurátorai. A kérdés csak az, hogy mi vár ránk odabenn?

„állítólag tényleg negyven millióan vannak!”

Permanens forradalom! Trockista kiállítás a Ludwig Múzeumban Fabényi Julia gondozásában! Milyen meglepő! – gondolhatná az ember. Pedig nem erről van szó. A budapesti intézményben a kortárs ukrán képzőművészetet bemutató kiállítás nyílt április 5-én. Európában az eddigi legátfogóbb tárlatot láthatja a magyar közönség.

Művészetről és ideológiáról Weiler Péter Godot Galériás kiállítása kapcsán

Semmi kortárs nincs abban, hogy valaki vesz magának egy kiállítást vagy méltatásokat a kiállításról. Régebben is voltak festegető bárónők, műkedvelő grófok vagy művészkedő patronok, akik például szalonokat alapítottak és ott állították ki műveiket – mindegy volt, milyen színvonalon, aki a herceg kegyeltje akart lenni, az nagyon szerette a gyümölcstálakat, lovas akvarelleket és áradozott a színkompozíciók harmóniájáról, vagy mindegy is miről, hiszen abban sincs semmi kortárs, ahogy csúsznak-másznak, dörgölőznek a pénzhez, és ahogy a nagy igyekezetben kiderül, hogy „a képeket nézve párásodik a szem” vagy hogy „toplistás kiállítást láttam, láttunk”. 

Nehézkes lebegés

Április 8-án nyílt meg a szentendrei MűvészetMalom talán legnagyszabásúbb kiállítása az évben. A Levitáció című tárlat három olyan művész (többnyire) ebbe a térbe készített munkáit mutatja be, akik mindannyian kötődnek Szentendréhez, de munkásságuk ma már eltávolodott a várostól. Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János korban közel, szinte minden másban azonban elég távol állnak egymástól. A kurátor, Gulyás Gábor a koncepció szerint mégis kísérletet tesz a három művész munkái közötti kapcsolódási pontok bemutatására, valamint arra, hogy megmutassa, lehet egy régimódi kisvárosban progresszív művészeti irányzatokat vinni, így a MűvészetMalom létrehozásának megalapozottságát is igyekszik bizonyítani.
 

A fecskeröpte súlya

A vidámparkban a dzsungelvasút is könnyed szórakozást ígért, ám végül szorongató sírással végződött. Bár már a levágott cet fejéhez hasonlító repülőgép-orr is figyelmeztető jel lehetett volna, a fecskék az előtérben még mintha éppen ezt ellensúlyozandó röpködnének gondtalanul.

Ha még élne

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.

A kevesebb több

Embert próbáló, három órás előadás – egyetlen életmentőnek bizonyuló szünettel – a Maladype Színház új Csehov-feldolgozása. A bárszék mintázatát, amin nyomorogtam, máig viselem. A Három nővér inkább belül, mint kívül bonyolódó életét a művészettörténet ikonikus képein keresztül megidézni, értelmezni kezdetben nagyon ígéretes felvetésnek tűnt. A nyitókép trecento szárnyasoltára a már előre szentté avatott glóriás nővérekkel, a szinte néma, lélegzetvételt metronómmá alakító hangokkal és azt ezt követő reneszánsz és barokk szentképek jeleneteivel még nagyon ült. A százféleképpen csavarható vörös, zöld, bordó selyemköntösök és a különös, kifacsart mozdulatok, kezek játéka ajándék volt a szemnek. De amikor sorjázni kezdtek szédítő iramban a direkt képimitációk, akkor a rácsodálkozás élménye – mellettem egy harsányan örvendező nézővel súlyosbítva – egyre tompult, a vége felé pedig már inkább könyörögtem volna, hogy ne legyen több, hogy ez vagy az ne jusson eszükbe. De eszükbe jutott. És meg is csinálták.

Előzmények törlése

Elalvás előtt van egy szakasz, amikor az aznap elfogyasztott vizualitás maradékai lebegnek a szemed előtt. Egymáshoz úszva laza kötésű kapcsolatokat alkotnak, mert összehúzza őket a tekinteted felszínén létrejövő tömegvonzás, egybeolvadnak, mint a buborékok a fürdővízen. Megfejtheted a származásukat, hiszen mindet ismerned kell, már láttad őket. Illetve megfejthetnéd, ha a te életed részei lennének, de ezek itt nem a tieid, hanem Szűcs Attiláé. 

ARTMAGAZIN OPEN CALL

Az Artmagazin szerkesztősége kritikaíró-pályázatot hirdet azoknak, akik úgy érzik, szívesen összegzik gondolataikat egy-egy kiállítás-élmény után. A kiállításokról írt szövegek a kortárs kultúra fontos dokumentumai, ezért ezúton is szeretnénk támogatni minél több ilyen írás létrejöttét.

Azok számára, akik vágynak az összefüggések feltárására, itt a lehetőség!

A MENYÉT ÉJSZAKA VADÁSZIK

Az nem kérdés, hogy már megint rossz lett a Dan Brown-film, ezúttal az Inferno. Az már kérdés, hogy vajon miért. Miért nem lehet mozira vinni egy könyvet, amely már eleve olyan, mintha forgatókönyv volna, csupa üldözés, futkosás, lövöldözés. Lehet a baj a rendezővel vagy az operatőrrel, bár a kettő élesen nem szétválasztható, miért nem szól rendező operatőrnek, ha már megint rossz irányban keresgél. Lehet, hogy mégsem annyira jó az a forgatókönyv, egyszerűen azért, amitől annyian szeretik a könyvet: valamennyit mégis magyarázni kell. Hiába nevetséges, van, akinek el kell mondani, ki volt Dante, ki a sokat emlegetett Beatrice, és ennek mi köze Firenzéhez.