Az idegen alak – megnyitóbeszéd
„A művész ugyan saját korának fia, de rosszat jelent, ha ezzel egyidejűleg a kor növendéke vagy akár kegyence is. Egy jótékony istenség a csecsemőt idejekorán szakítsa el anyja keblétől, azután ő maga egy jobb kor tejével táplálja, s a távoli görög égbolt alatt érlelje felnőtté. Amikor férfivé lett, visszatér, mint egy idegen alak, saját századába; de nem azért, hogy megjelenésével örömet okozzon ott, hanem félelmetesen, mint Agamemnón fia, hogy megtisztítsa azt.”
Camera Lucida – megnyitóbeszéd
Mindent feljegyezni – így szól Jovánovics György egyik hetvenes évekbeli művének címrészlete. Holos graphos. A cím, ha önmagában tekintjük, vonatkozhat egy adott személy vagy akár egy egész társadalom és a világ viszonyára, ahol a „mindent feljegyezni” nem más, mint egy kulturális stratégia leírása. De a két szó elsősorban felszólítás: fel kell jegyezni mindent, hogy ne vesszen el az időben, hogy megmaradjon az emlékezetben, hogy dacoljon a halállal. Ebben a térben állva mindig eszembe jut Jovánovics György, akinek kiállításán itt, az egykori Ludwig Múzeumban emlékezetesen átalakult a lépcső: gipszkonstrukcióvá átformálva írta felül az egykori Munkásmozgalmi Múzeum ünnepélyes terét. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban jártam volna a Munkásmozgalmi Múzeumban, de később – már a Ludwig Múzeumot látogatva – sokszor elképzeltem, milyen lehetett azoknak ide belépni, akik még jártak a királyi palota fogadásaira? Milyen érzés lehetett egy egykori, a harmincas években akár Horthyhoz is bejáratos katonatiszt számára a hetvenes években körbejárni a vörösmárvánnyal borított térben?
Green Box – megnyitóbeszéd
Gondolkoztam, honnan induljak, de legjobb, ha az ajtónál kezdem és a kiállítás címénél: Green Box – mindkettő egy zárt térbe invitál, egy doboz belsejébe. A galéria megszokott white cube, azaz fehér doboztere most zöld dobozzá alakult – egy üvegházba léptünk, ahonnan éppen „csak az a szép zöld (gyep)”, az hiányzik. A halvány rózsás, távolabb vöröses megvilágítás az üvegházi növekedést serkentő fényforrásokat idézi – de élő növényt itt csak egyetlen egyet találunk, hátul a falfülkében – kitüntetett hely, olyan, mint egy kápolna, eleven oltárképpel. A kirakatüveget és a nagyméretű akvarelleket üvegkamrás polikarbonátlemez borítja, amiből sok egyéb mellett például kifinomult technikai apparátussal felszerelt üvegházakat építenek, mivel a polikarbonátlemez rugalmas, rendkívül ellenálló, jégverést, vihart jól bír, kiváló hő- és hangszigetelő, a fényt pedig átengedi. Kérdés, hogy itt kit véd és mitől?
Collector's Choice – megnyitóbeszéd
A How to build a collection című elképzelt útmutató, tanácsadó könyv feltehetőleg valahogy így kezdődne: „Ha eldöntöttük, hogy gyűjtünk, első lépésként pontosan meg kell határoznunk a gyűjtés tárgyát – tematika, méret, korszak, anyag, szín…” A szerző a folytatásban feltehetően meghatározná, mit is értünk gyűjtésen, illetve valamennyire szűkítené magának a tevékenységnek a sokféleképpen értelmezhető fogalmát. Ezt követően néhány jó tanáccsal, praktikus információval látná el az olvasót, hiszen ennek a fiktív könyvnek az alapvető célja nem lehetne más, mint hogy segítse és tanácsokkal lássa el a gyűjtés iránt érdeklődőket.
Design és Biztonság – megnyitóbeszéd
Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.
Az érzékiség és az anyag – megnyitóbeszéd
Drozdik Orshi 1975 óta foglalkozik a női lét társadalmi, lélektani és művészeti vonatkozásaival. Életművének fő ívét a „nemi szerepek örökségét” megkérdőjelező vezérmotívum rajzolja: munkássága folyamatosan megújulva kezdi ki a maszkulin hegemón rendet, sokrétűn felforgatva a politikai diktatúra, a kanonizált művészettörténet, a normatív orvosi diagnosztika, vagy a történelem mesternarratívái révén természetesnek tettetett, ideológiailag kitermelt ál-igazságokat és azok fojtogató reprezentációs hagyományait. Kreatívan képromboló ikonográfiája forradalmian maradandót alkot. Nemzetközi élvonalban jegyzett performanszai, festményei, installációi, fotói, szobrai, szépírásai együttesen közvetítik feminista üzenetét. Gender politikai/poétikai gondolatait akár vászonra, porcelánba, celluloidra, gumiba, üvegbe, vagy fémbe önti, de mindvégig, következetesen saját női(es) testi, anyagi valójának és női kritikai nézőpontjának öntőformájába is. A művész szavaival: „Amit nem írok meg verseimben, azt megrajzolom, amit nem rajzolhatok meg, elbeszéléssé alakítom, ha elkeseredem, gipszbe öntöm sebeimet, és így telik az életem.”
Secret City Art Budapest – megnyitóbeszéd
Rendkívül nehéz és kellemetlen helyzetben vagyok. Ugyanis amikor ezt a kiállításmegnyitót kitaláltuk, abban állapodtunk meg Jochannal, hogy együtt fogunk beszélni – bár nem ez áll a meghívón. Ki is dolgoztunk egy felállást, mégpedig úgy, hogy én felvetek néhány művészettörténeti és művészetelméleti problémát, amelyek megfogalmazódtak bennem a művei kapcsán, ő pedig mintegy ellenpontozva ezeket, tömören értékeli, személyesen kontextusba helyezi a munkákat. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem sokkal ezelőtt – mint ezt láthatták is – kiderült, hogy nem tud eljönni a megnyitóra, így meg kell bocsátaniuk nekem, hogy az esemény egy kicsit féloldalas lesz, és inkább a problémákra, a nyitott kérdésekre fog koncentrálni.
Másvilági eufóriák – megnyitóbeszéd
Néhány évvel ezelőtt egy Oneothrix Point Never koncerten figyeltem fel a következőkre. Képzeljünk el először is egy óriási belmagasságú, ipari térből átalakított betonkatedrálist. A színpadképet hadászati formákat idéző, brutalista formájú hangfalak, valamint két hatalmas, függőleges irányba fordított, elképesztő felbontású lapos tévék uralják. Ezen a két fényes, finoman, rézsút a közönség irányába döntött kijelzőn felkavaró képek váltják egymást idegtépő ritmusban és sebességben. Egy ponton azonban arra lettem figyelmes, hogy a leginkább felkavaró hatást e látványban nem a képek tartalma, a vágások sebessége, a videó ritmusa, hanem az azokat megjelenítő képi technológia okozza: a képernyőn megjelenő másvilági színek, a szinte agresszív fényerő, valamint a retinák idegeit valósággal kisütő képélesség.
A használatról – megnyitóbeszéd
Szemző Zsófi önálló kiállítással készült, a Melléktermékkel. Olyan tárgyakat sorakoztat fel, amelyek elképzelt közösségekhez kapcsolódnak, ismeretlen rítusok, társadalmi szerződések világába vezetnek, legyen szó akár fejüket közös együttélésre adó, letűnt vagy akár jövőbeli csoportokról.
„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd
Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik legfeszültebb jelenetében a nékoszos fiatalok a Dubniczay-palota előtt állnak szemben az egyházi iskolásokkal. A film vége felé járunk, az újonnan hatalomra került ifjúsági vezetők már a terror elméleti és gyakorlati lehetőségét mérlegelik. Az állítólagos provokációkra hivatkozva a mozgalmi dalokat éneklő kommunista fiúk és lányok először máglyát készítenek elő az egyházi könyvekből, majd új rigmusokba kezdve ellenfeleiket behajtják a palotába: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon! Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot!” A háttérben és a tér fölé kifeszítve vörös és fehér alapra festett jelszavak állnak: „Egységes ifjúságot!”, „Szabadságot az ifjúságnak!” és „Erőszakra erőszakot!” Felcsendül az Avanti popolo, és a radikális nékoszosok kövekkel kezdik dobálni a málladozó vakolatú palota ablakait. Csörömpölve törnek be az üvegek; az egyházi iskolások az utolsó jelenetekben már nem tűnnek fel.