Május 30-án kezdetét vette a 2016-os Velencei Biennálé, ami az építészeti biennálék között a tizenötödik. A központi pavilonba besétálva, rögtön az első teremben megállunk – az előző rendezvény után maradt gipszkartondarabok sokasága láttán felemás érzések között eszünkbe jut a tavalyi év, és az a videómunka, ami e faldarabok némelyikén mutatkozott be, és amelyet kivételesen – még amolyan újságíró-időszűkében is – kétszer megnéztünk. John Akomfrah videoinstallációja, a Vertigo Sea kép- és szövegintenzitása hipnotikus erejű, földhöz szegezte és háromnegyed órán át fogva tartotta a betérőket. A teret kitöltő három hatalmas vásznon örvénylett, hullámzott, morajlott az óceán. Hol apró bálnavadászhajókat dobált, hol kegyetlenül legyilkolt hatalmas bálnák vére festette vörösre. Az egymásba ömlő képsorokon rabszolgakereskedők és menekültek élete keresztezte egymást, minden és mindenki a túlélésért küzdött. Nem véletlen tehát, hogy az idei Biennálén is erősen gondolunk rá.
"Meglátásunk szerint a trauma, a katasztrófa már megtörtént, a technológiai komplexifikáció önmozgóvá vált, és a technológia fejlődésnek legkevésbé sem az ember áll a középpontjában. Mindez egy olyan tendenciához vezet ahol tragédiák, összeomlások és hibrid összeállások sajátos sorozata fogja követni egymást. Fontos észrevennünk, hogy nemcsak mi cselekszünk, nemcsak a mi intencionalitásunk az, ami társadalmi értelemben fontos. A hálózatok túl fognak élni bennünket, valamint a Földön való destruktív garázdálkodásunkat.
A poszthumanizmus alapvetően abban tér el a transzhumanizmustól, hogy számol azzal a valószínű, és az ember számára sokszor kellemetlen, aggasztó ténnyel, hogy az őt követő életformák radikálisan különbözni fognak attól, amit ma “embernek” nevezünk. A transzhumanizmus egyfajta felfokozott humanizmus, az emberi tulajdonságok, érzékelések technológiai kiegészítése vagy bizonyos biológiai funkciók meghosszabítása. A poszthumanizmus ezzel szemben egy ember utáni, vagy akár “embertelen” jövővel számol, amiről beszámolni nem képes a jelenlegi fogalmi készletünk. Az Abszolút Idegenség így saját eltűnésünk megsejtett, de ki nem mondott ténye, amely fokozatosan közelít fenyegető jelenlétével, negatív, – azt is mondhatnám hogy – abszentológiai zónájával."
– Absentology
Május 13-án a bécsi Városháza előtti téren díszkivilágítással és a felállított megaszínpad produkcióival elindult a Bécsi Ünnepi Játékok. Volt ifjúsági kórus, nagymamákból álló szalonzenekar, Boban Marković, orosz diszkó és újrahangolt osztrák folkzene.
A Vízizrí - Munkáskultúra a Duna partján kiállítás záróeseménye egy horányi kirándulás 2016. június 4-én.
Angol nyelvű konferenciát rendez a Kassák Múzeum és a Translocal Institute of Contemporary Art.
Nyár elejére felébred a természet és vele együtt felébrednek a kiállítóterek is. Nekünk csupán csatlakoznunk kell, dacolva a széllel és az esővel – május ellenére. Hangolódjunk rá az újdonságokra, utazzunk vidékre és az eső elől a „képzőművészetbe” meneküljünk.
A (2) Hét Műtárgya lehetőséget biztosít a kortárs művészettel kapcsolatos kötetlen eszmecserére a Fiatal Képzőművészek Stúdiója és a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatóiból alakult csapat (Helyes Dániel, Hitka Lili, Kormos Zsófia, Lőrinczy Lia, Zemlényi-Kovács Barnabás) együttműködésének keretében.
A májusi jó időben komoly kulturális ajánlatokra van szükség ahhoz, hogy a napsütés és természet helyett épített környezetben, pontosabban kiállítóterekben korzózzunk. Heti ajánlónkba ezért négy kiállításmegnyitó mellé egy szabadtéri aktualitást is becsempésztünk. Így nem érheti szó a ház elejét...
Tényfeltáró beszélgetések és pop-up kiállítás a ’90-es évek kortárs művészetének meghatározó szereplőivel az ACAX szervezésében
FKSE - A (2) HÉT MŰTÁRGYA – 01.: HEIDI (Kristóf Gábor)
A Kis Varsó-művészpáros 2001-ben egy hétről-hétre ismétlődő beszélgetéssorozatot indított A hét műtárgya címmel.
Az FKSE kezdeményezésében, mint az MKE Képzőművészet-elmélet szakos hallgatói, lehetőséget kaptunk a projekt folytatására, ahol az eredeti sorozat szellemében a megszokott formáktól (kiállítási kontextus) eltérően egyetlen művet állítunk középpontba. Az éppen aktuális (2) hét műtárgyáról az alkotóval beszélgetünk, a nézők aktivitására is számítva.
Az FKSE felkérésére a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szak öt első éves hallgatója beszélgetéssorozatot indít A (2) hét műtárgya címmel. A sorozat célja erősíteni a kommunikációt a művészeti közegen belül, egyetlen mű középpontba állításával újabb teret adni az élő diskurzusnak a művészek és a közönség között.
2016-ban is folytatódik az Artmagazin Online körkérdés rovata, amelyben ezúttal is öt magyar szakembert kérdezünk meg arról, hogy szerintük melyik öt magyar kortárs képzőművészeti intézmény (állami és független) kapta a legjelentősebb és legmeghatározóbb szerepet a szcéna működése szempontjából az utóbbi két és fél évben zajló intézményi átalakulás során.
Ötödik, egyben utolsó válaszadónk Sugár János, képzőművész, aki szerint a toplistázás gyakorlata manapság már passzé, és jelen körülmények között a helyes kérdés máshogy hangzik.
A Chimera Art Award célja, hogy támogassa a nemzetközi kulturális cserét és segítse a feltörekvő művészeket abban, hogy láthatóvá váljanak a világ művészeti színterén.
Csanádi Judit elmeséli!
![full_004686.png]()
Szemben a galéria bejáratával Fehér László portréja fogadja a látogatót. Korántsem szokványos ábrázolásról van szó, a művész egy széken ül, fentről látjuk, de olyan, mintha hanyatt feküdne, keze a combján nyugszik, feje lelóg – mindezt erőteljes rövidülésben láthatjuk, mintha a széke fölött állnánk vagy az ágya mögött guggolnánk. Nem a néző, inkább a festő testhelyzete kényelmetlen – pozíciója nem halotti, inkább éberen álmodó. A falakon sorakozó, tussal és ceruzával készített munkák, a művész emlékképei mintha ebből az egyszerre nyugodt, mégis feszélyező helyzetből keletkeznének. Régi fényképszituációk elevenednek meg; nemcsak egy szemüveg, egy háttérben felbukkanó vörös csillag vagy egy hátrafésült haj árulkodik az elmúlt időről, hanem a tekintetek iránya, az ötvenes évek levegője is. A képek alapstruktúráját a grafikus előtér és az egynemű, festett háttér éles határvonala határozza meg, az emlékalakok – egy családi fotóalbum szereplői – ebben a viszonyrendszerben jelennek meg a néző előtt. A megjelenés jelenthet kiemelkedést vagy süllyedést, a mozgás iránya eldönthetetlen. Sőt, az sem egyértelmű, hogy az előbukkanás vajon valóban emlékezést, az eltűnés pedig csupán a felejtést jelentheti-e. A fotókból leképezett festett rajzok az emlékezés ellentmondását hordozzák magukban, hiszen a képek nyomán a látogatónak döntenie kell, ki az emlékező, a művész vagy ő maga?
