HELLÓ, SZÉPMŰ!

Három év szünet után újra a miénk. És nemcsak az a jó, hogy megújultak a múzeum terei, köztük a háború óta romos és raktárnak használt Román Csarnok, de az újrarendezett állandó kiállításokon új kedvenceink is lettek. És akkor még nem esett szó arról, hogy az ókori gyűjtemény mellett a régi rémbüfé helyett szuper kávézó nyílt, és a férfimosdóban is van pelenkázó!


A Szépművészeti Múzeum Román Csarnoka © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

THE MUMMY RETURNS!

A Radnótihoz, ahová középiskolába jártam, nagyon közel volt a Szépművészeti Múzeum, csak át kellett vágni a Ligeten, és már ott is volt az ember. Képzőművészet iránti érdeklődésem még egyáltalán nem ébredt fel, inkább csak annyi volt, hogy addigra elolvastam Benedek István könyvét, a – mondta Krisztinát (sajnálom, imádtam), tehát azt már tudtam, kik azok az impresszionisták. De a Szépművészetibe nem Monet Bárkáiért jártam, hanem a múmiáért. Aminek pont akkora ereje volt, mint kollégáinak a későbbi múmiás filmekben, iszonyúan vonzott maga felé. Fél délutánokat töltöttem mellette, teljesen megbűvölten attól, hogy egy légtérben lehetek valakivel, aki kétezer éve élt. És valami olyan helyen, ahová egyáltalán nem is lehet eljutni (esetleg háromévente, társasúttal?). A múmia iránti szenvedélynek persze az is megágyazott, hogy amikor még kisebb voltam, a szüleim nem engedték, hogy nézzem a Belphegor című sorozatot, amiben körülbelül ugyanakkora hatással volt rám Juliette Greco Kleopátra-frizurája, mint Jagello Tamara hadnagyé az Orion űrhajóból. Viszont egyszer mégiscsak bele tudtam nézni a Belphegorba, pont egy olyan ház felé settenkedett a hosszú fekete szőrmebundás alak, mint amilyenben mi is laktunk... legalábbis én így emlékszem, szóval hetekig rettegtem utána, felkapcsolt lámpa mellett tudtam csak aludni. Úgyhogy fantasztikus érzés volt ezzel a félelemmel gimnazistaként akkor szembenézni, amikor csak akarom, és közelről tanulmányozni a múmia arcát újra meg újra. Aztán új szemlélet jött, a múmia kikerült a kiállításból. De most, az újranyílt múzeum újonnan kialakított és újrarendezett Egyiptomi Gyűjteményében megint van múmia. Csak már nincs kicsomagolva, nem látszik maga a test, csak a báb van.

Topor Tünde


Az Ókori Egyiptom kiállítás múmiákhoz vezető kanyargós útja © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

BECSES KÜLÖNIDŐ

Amikor újra végigmentünk a frissen felújított termeken, nem is a káprázatos Román Csarnok látványa szorította össze a szívemet – bár hogy egy komplett fényes bazilikatérbe botlunk a múzeumban, azért nem mindennapi látvány –, ráadásul mi, „külsősök” valójában lepusztult állapotában sem láthattuk, oda csak a dolgozók léphettek be. Csak amikor a citromfüzéres, virágos, teljesen kivilágosodott lépcsőházból az emeletre érve beléptünk a Régi Képtár teremsorába, akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott nekem a Szépművészeti. A Képtárban látszólag semmi sem változott, megvan a gesztenyeszínű falborítás, a régi ülőszigetek – csak minden kifényesedett, különösen, hogy csillogó ötvöstárgyak és néhol szobrok is feltűnnek egy-egy sarokban. Ez újdonság, de azonnal visszatért az az otthonos jó érzés, hogy egyik teremből a másikba lépve már előre tudom, mi következik jobbról, ki-kinek a szomszédja, és ha befordulok a sarkon, melyik kedvencem néz majd szembe a falról. Képet nézni úgy, ahogy múzeumban szoktam, másutt nem is tudok. Ez nem olyan, mint amikor a mobilon lepörgetem a töméntelen posztolt képet, a szemem cikázik, egy pillanat töredéke alatt felismeri és elveti a látványt. A festmény a maga anyagi valójában is ott van előttem a falon, és ha nincsenek sokan, egészen közelről, mint egy szkenner, gondosan letapogathatom a szememmel minden ismerős négyzetcentiméterét, amin mégis mindig találok valami elképesztő részletet, amit addig valahogy nem vettem észre. Buborékban vagyok, ahol az idő sem múlik, vagyis nem úgy, mint máskor, amikor luxus a bámészkodás. A Szépmű becses különidő nekem.

Szikra Renáta


A Régi Képtár teremsora © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

TALÁLKOZÁSOM CARAVAGGIÓVAL

Sose felejtem el azt a kiállítást, amikor volt szerencsém személyesen is találkozni Caravaggio műveivel. Miután 2014 elején megnéztem a Caravaggiótól Canalettóig. Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei című tárlatot, rájöttem, hogy nem szabad ítélkezni reprodukciók alapján. A művészettörténeti órákon látott fakó, vetített képek nem igazán győztek meg arról, hogy Caravaggio egy zseni volt. Persze az elmondottak alátámasztották, hogy kiemelkedő festő volt, de valahogy elveszett a festményekből az élet a projektorral falra vetített képeken. Aztán a Szépművészeti Múzeum kiállításán értettem meg igazán, miért is lenyűgözőek ezek a művek: vibrált a feszültség az éles kontrasztoknak köszönhetően, az érzelmek olyan kifejezőek voltak, hogy szinte megszólaltak az alanyok a portrékon, és persze minden egyes apró részlet, árnyalat mesteri volt.

Lépold Zsanett


Antik portrék testközelben a Klasszikus ókor kiállítás egyik termében © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

EGY KECSKEMÉTI A SZÉPMŰBEN

Kecskemétiként a Szépművészeti Múzeum éveken keresztül a középiskolai művészettörténeti versenyek felkészülésdömpingjeinek legkedvesebb szakasza volt – felutazni Budapestre és csak ámulni az addig csak reprókon látott képeken. Az egyetem alatt, a vizsgák előtti felkészülés során a múzeum tökéletes menekülési útvonal volt: az ember lánya egyszerre hitegette magát, hogy a törzsanyaghoz szükséges tudást mélyíti el épp, miközben a Régi Magyar Gyűjtemény termeiben bóklászva valójában szórakozással töltötte az idejét. Érdekes módon esetemben a Szépművészeti Múzeum éppen az első diploma megszerzése után nyerte el igazi helyét. Felszabadulva a kőintézmények vizsgakötelezettségeitől és a jegyekkel mért tudás elsajátításának sokszor nyomasztó hórukkjaitól őszinte felszabadultsággal, kedvtelésből látogatott múzeummá vált. A felújítás sajnos éppen akkor kezdődött, amikor az én „hobbi”-látogató hullámom igazán intenzívvé vált volna – ezért három évig vártam, és most kifejezetten boldog vagyok, hogy a megújult múzeumban, tiszta lappal lehetek újra látogató.

Szilágyi Róza Tekla

 

MONET-BANÁN

Mennyi emlékem van a Szépműhöz! Az emeleti termek oldali kis tereinek régimódisága, az intimitás, amit ez a lépték a képekhez adott. Felszaladni a benti lépcsősoron, kicsinek lenni a nagy épületben, ami hozzátartozik a múzeum-érzéshez. Elegáns banki rendezvényeket vezetni, és belegondolni, a csarnok falain a sok festmény mi mindent látott már, most épp a hidegtálakhoz várakozó estélyis nőket. A Monet-kiállításhoz a Hősök terére kiérő sorok; úgy éreztem, ez több volt önmagánál, szinte dac, a banán lehetett ilyen a szocializmusban; az emberek jogos jussukat követelik a Nyugattól való elszakítottság évtizedeinek kárpótlásaképp. A Cézanne-kiállítás, amiben tárlatvezetést tartottunk, azt hiszem, itt értettem meg, mi a jelentősége és máig ható hozadéka annak, ahogy nála a látvány szín-blokkokra bomlik. Könyvbemutatóm, amihez szépműs festményrészleteket választottunk, és ezek alapján ki-ki csinálhatott magának színes, marcipándekoros sütiket. A Nyolcak után, meleg kora estén ülni a múzeum kinti lépcsősorán. William Kentridge-et konferálni, és meghallgatni a köszöntőbeszédét, ami azóta is sokszor eszembe jut, legutóbb két hete New Yorkban idéztem egy kint próbálkozó, és ebben nyilván nehéz perceket is megélő fiatal magyar képzőművésznek. A zsúfolt teremben rengeteg fiatal volt, és remélem, nekik is megmaradt Kentridge története, hogyan járkált galériáról galériára, csengetett be az utcafronti portálokon, hóna alatt mappájával. Volt, hogy felpillantott a bent ülő galériás, és rutinosan elhessegette, volt, hogy intett, mutasson pár rajzot az üvegen át, és csak aztán. És hogy ma, amikor kiállításokról egyeztet galériásával, biztató együttérzéssel nézi a minden bátorságukat összeszedő, fiatal csengetőket. Egy múzeum a művészetről szól, képekről, látványélményről, történetekről, és ideálisan arról is, egyáltalán mit jelent művésznek lenni, milyen figyelem, érzékenység, emberség, mennyi bénázás, kudarc és dilemma tartozik ide. Ezek átéléséért, megértéséért járunk múzeumba, ettől köt oda saját, személyes, érzelmes kapcsolat. Szóval én abszolút ❤ Szépmű.

Winkler Nóra