„Alkotóként fontosnak tartom, hogy kifejezzem a viszonyomat a korhoz, amelyben élek”
A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.
Ha egy kép másod-, vagy harmadnap is élesen eszembe jut, tudom, hogy dolgom van vele.
A Két Szerecsenben találkozunk, és mivel tudom, hogy heti ötször sportol, és nagyon egészségesen étkezik, megyünk egy kört azon, ki hogy próbál tenni azért, hogy minél hosszabban éljen egyensúlyban, hogy hol a normális határa az aggódásnak minden falat étel eredetét illetően, majd egyikünk se kér tejet a kávéjába, és rátérünk a festményekre, a kiállítás létrejöttére.
Metszéspontok: Eszkimó asszony fázik III.
2017. október 6-a és november 19-e között a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban volt látható a Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene: esettanulmányok a nyolcvanas évek filmjeinek köréből című kiállítás. A tárlat egy interjúkból álló film köré épült, amely három, a nyolcvanas években készült film (Eszkimó asszony fázik, 1983, rendezte: Xantus János; Meteo, 1989, rendezte: Monory Mész András; Az emberevő szerelme, 1985, rendezte: Cantu Mari, Pázmándy Katalin) egyes alkotóival készült. Az interjúkból kirajzolódó, hol párhuzamosan haladó, egymást erősítő, máskor ellenpontozó narratívák nyomán megismerhetők a korszak vizuális világának és zenéjének kapcsolódásai a film alkalmazott művészeti környezetében, miközben olyan fogalmak újragondolására is sarkallnak, mint a tömegkultúra és a pop, az underground, az alternatív és a mainstream a késő Kádár-korban. A filmekben elhangzó interjúk szerkesztett formában jelennek meg az Artmagazin Online felületén, kutatásra, a beszélgetések folytatására, a témák bővítésére késztetve minden olvasót. A következőkben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2018. április 6-án rendezett beszélgetés szerkesztett változata olvasható. A beszélgetésen részt vett Izinger Katalin művészettörténész (Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár), Matkócsik András operatőr, Müllner András irodalmár (ELTE, Média és Kommunikáció Tanszék), valamint Vető János képzőművész, zenész.
Nem vagyok viccmesélő alkat – Beszélgetés Erwin Wurmmal
Bécstől negyven percre, egy kis falu kis utcájában elhúzódik egy hosszú kerítés acélkapuja és feltárul egy impresszív birtok, aminek a közepén 17. századi kastély áll, amiből csinos franciás kertre, szökőkútra, teraszos dísztóra látni, de elsőre úgyis hatalmas szobrait látja meg az ember, amelyek az udvar, a kert, és a park különböző pontjain meredeznek. Az egykori nagy istállókból stúdiókat alakítottak ki – szaladgál egy kutya, sok asszisztens, időnként a felesége kér el tőle valamit. Rendezettség van mindenfelé, de semmi élére vasalt takarosság, körömollóval kiegyengetett hibátlan muskátlisor. Egy olyan osztrák férfi vendégei vagyunk, aki elég éles szemmel nézi nemzetének karakterét, buzgó túlkapásait és fullasztó szűkösségeit.
Metszéspontok: Eszkimó asszony fázik II.
2017. október 6-a és november 19-e között a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban volt látható a Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene: esettanulmányok a nyolcvanas évek filmjeinek körébőlcímű kiállítás. A tárlat egy interjúkból álló film köré épült, amely három, a nyolcvanas években készült film (Eszkimó asszony fázik, 1983, rendezte: Xantus János; Meteo, 1989, rendezte: Monory Mész András; Az emberevő szerelme, 1985, rendezte: Cantu Mari, Pázmándy Katalin) egyes alkotóival készült. Az installációs formában feldolgozott és kiállított interjúfilmhez dokumentációs anyagok kapcsolódtak: fotók, plakátok, lemezborítók, forgatókönyvek, valamint Méhes Lóránt a new wave emblematikus alkotásaiként számon tartott napszemüveg-sorozatának egyes darabjai, és az azokat viselő modelleket ábrázoló printek is. Az interjúkból kirajzolódó, hol párhuzamosan haladó, egymást erősítő, máskor ellenpontozó narratívák nyomán megismerhetők a korszak vizuális világának és zenéjének kapcsolódásai a film alkalmazott művészeti környezetében, miközben olyan fogalmak újragondolására is sarkallnak, mint a tömegkultúra és a pop, az underground, az alternatív és a mainstream a késő Kádár-korban. A filmekben elhangzó interjúk szerkesztett formában jelennek meg az Artmagazin Online felületén az elkövetkező időszakban, kutatásra, a beszélgetések folytatására, a témák bővítésére sarkallva minden olvasót.
Metszéspontok: Eszkimó asszony fázik I.
2017. október 6-a és november 19-e között a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban volt látható a Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene: esettanulmányok a nyolcvanas évek filmjeinek köréből című kiállítás. A tárlat egy interjúkból álló film köré épült, amely három, a nyolcvanas években készült film (Eszkimó asszony fázik, 1983, rendezte: Xantus János; Meteo, 1989, rendezte: Monory Mész András; Az emberevő szerelme, 1985, rendezte: Cantu Mari, Pázmándy Katalin) egyes alkotóival készült. Az installációs formában feldolgozott és kiállított interjúfilmhez dokumentációs anyagok kapcsolódtak: fotók, plakátok, lemezborítók, forgatókönyvek, valamint Méhes Lóránt a new wave emblematikus alkotásaiként számon tartott napszemüveg-sorozatának egyes darabjai, és az azokat viselő modelleket ábrázoló printek is. Az interjúkból kirajzolódó, hol párhuzamosan haladó, egymást erősítő, máskor ellenpontozó narratívák nyomán megismerhetők a korszak vizuális világának és zenéjének kapcsolódásai a film alkalmazott művészeti környezetében, miközben olyan fogalmak újragondolására is sarkallnak, mint a tömegkultúra és a pop, az underground, az alternatív és a mainstream a késő Kádár-korban. A filmekben elhangzó interjúk szerkesztett formában jelennek meg az Artmagazin Online felületén az elkövetkező időszakban, kutatásra, a beszélgetések folytatására, a témák bővítésére sarkallva minden olvasót.
„hogy hol van a határ ember és tárgy között, ezzel játszok, ezt feszegetem”
Klenyánszki Csilla fotográfus 1986-ban született Budapesten. Kezdetben a Színművészetire készült, de a gimnázium után bölcsészpályára ment, a Károli Gáspár Református Egyetem néderlandisztika szakán folytatta tanulmányait. Nyelvismeret acélozása céljából Hollandiába költözött bébiszitterkedni. Rotterdamban felvételizett a Willem de Kooning Academy frissen indult fotó szakára, ahova egyből fel is vették. 2012-ben diplomázott az X Marks The Spot sorozat részeként elkészített My Logic is Gone or Did I Just Find It? ...Because Nothing Is More Abstract Than Our Own Reality című diplomamunkájával. Munkáiban ismerős, egyszerű tárgyakat látunk, amelyeket saját környezetéből emel ki, hogy a kamera előtt építsen belőlük tornyot, szökőkutat, csapdát, csendéletet. Egy két és fél éves kisfiú anyukájaként tavaly tető alá hozott egy három hónapos rezidencia programot hozzá hasonló helyzetben lévő, nemrég szülővé vált művészeknek. Jelenleg Amszterdamban él és dolgozik, és egyre többet jár haza is, általában a Trapéz Galéria meghívására.
Waliczky Tamás Kamerák kiállítása Hongkongban
Waliczky Tamás (1959) újmédia-művész. Kilencéves korában kezdett el animációkat készíteni. Később festőként, illusztrátorként, fotográfusként dolgozott. Számítógépekkel 1983-óta dolgozik. 1992-ben meghívott művész volt a ZKM Vizuális Média Intézetében, majd később az intézet kutatócsoportjának a tagja lett. 1998-99-ben a japán IAMAS intézet (Ogaki, Gifu) Waliczkyt választotta meghívott művésznek. Több német művészeti egyetemen oktatott, 2010 szeptemberétől a School of Creative Media, City University of Hong Kong egyetemi tanára. Waliczky munkái több jelentős nemzetközi díjat nyertek, beleértve a linzi Prix Ars Electronica fesztivál Golden Nica díját, részt vettek nagyszámú kiállításon világszerte, mint például a Biennale de Lyon, az ICC Gallery Tokióban, a Multimediale Karlsruhéban vagy a sevillai Bienal Internacional de Arte Contemporáneo, és megtalálható különböző közgyűjteményekben, mint például a párizsi Centre Pompidou-ban vagy a budapesti Ludwig Múzeumban.
„A saját szakmádat nem küldöd le az utcasarokra”
A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.
KÉNYELMETLEN ÉPÍTÉSZET – Beszélgetés az au műhely tagjaival, Ghyczy Dénes Emillel és Szederkényi Lukáccsal
Az épített környezet által teremtett kényelmi állapottal és ennek folyamatos megkérdőjelezésével foglalkozik az au műhely (angolul: architecture uncomfortable workshop). A nevükben jelen lévő „kényelmetlen építészet” kifejezés nem véletlen. A budapesti építészekből álló tervezőcsapat szerint az épített környezetnek nem feltétlenül az emberi komfortérzést kell növelnie.
Aurora Borealis – Egy tünékeny emlékműről
Majd’ egy hónapja, hogy mesterséges fényjelenséggel bővült az éjszakai Budapest látképe. Ideiglenesen kékeslila tónusokba borult a Gellért-hegy Rudas Gyógyfürdő felőli tömbje. Az Aurora Borealis, a finn függetlenség kikiáltásának centenáriumára készült audiovizuális installáció alkotóit, Nagy András médiaművészt és Kovács Andrea kurátort kérdeztük a mű születésének hátteréről, a médiaművészet és az emlékállítás viszonyáról, illetve a fényművészet finn kultúrában betöltött szerepéről. S bár az év legsötétebb napjain már túl vagyunk azóta, a finn fővárosban a témához kapcsolódó aktualitásként (január 6-a és 10-e között futó Lux Helsinki Festival keretében) épp a napokban volt látható Bordos László Zsolt, az Aurora Borealis egyik alkotójának, nagy ívű épületvetítése, amelyet a város jelképének számító székesegyházra szabott. Az Aurora Borealis a FinnAgora támogatásával a Gellért-hegyi vízesésnél valósult meg 2017. december 3-a és 6-a között.
„Az élmények újrakollázsolása alapvető módszerem”
Fátyol Viola fotográfus Debrecenben született 1983-ban. Művészcsaládban nőtt föl, de csak a Debreceni Református Kollégiumban töltött meghatározó középiskolás évek végén döntött úgy, hogy maga is a családi szakmát folytatja, és művészi pályára lép. A családi, privát fotók készítésén túllépő első fotós kísérleteit Egerben végezte, ahol az Eszterházy Károly Főiskola (ma már egyetem) rajz- és vizuális kommunikáció tanár szakára járt. Innen rövid út vezetett a MOME Vizuális környezetkultúra tanár és Fotográfia képzéseire, onnan pedig még rövidebb az intézmény Doktori Iskolájába. Készülő doktori dolgozata a vámospércsi népdalkört bemutató, Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című munkájának kimerítő elemzését tartalmazza. A sorozattal tavaly megnyerte a Capa-nagydíjat. Munkái a szociológia, az antropológia és a művészi képalkotás határterületén helyezkednek el, és egy hangsúlyosan személyes nézőpontból közelítenek a választott témákhoz. Budapesten él és dolgozik. Sokat nevet.
A megjelenés és ami mögötte van
Csontó Lajos Munkácsy Mihály-díjas képzőművész az egri Eszterházy Károly Egyetem Média és Design Tanszékének vezetője, valamint újraindulása óta a Debreceni Nemzetközi Művésztelep (DNM) egyik művészeti vezetője is egyben. Nem meglepő tehát, hogy utóbbi ezúttal a „tervezett alkotás” kérdését, s ennek összefüggésében a dizájn sokrétű megközelíthetőségét helyezte középpontba. A képzőművészet és a dizájn közti határok elmosódásáról, a szöveges munkákban rejlő kifejezőerőről, illetve a telepzáró kiállításra készülő, a totalitárius diktatúrák arculatépítési logikáját összegző munkájáról beszélgettünk.
„Azt szoktam írni, hogy konceptuális művész vagyok, aki jelenleg a hangra fókuszál”
Zilahi Anna 1990-ben született Pécsett, és már általános iskolában a magyart tanító nagymamája támogatásával megírta első zsengéit. A középiskolában más médiumokat is kipróbált, ennek ellenére ezt követően mégsem a művészeti pályán folytatta. Budapesten tanult tovább nemzetközi kapcsolatok, majd esztétika szakon, mígnem Párizsban egy egyetemi fotókurzus a képzőművészet felé terelte. Járt egy ideig a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, jelenleg pedig a bécsi Universität für angewandte Kunst hallgatója. Képzőművészet és irodalom határmezsgyéjén alkot: a Soharózával együttműködve elemeire bontotta és újrastrukturálta például a Szózatot, első verseskönyvében pedig versképi kísérleteket is találunk.
„...nem csinálok szemet gyönyörködtető műveket, mert nem ez érdekel, persze van, amikor valami véletlen szép lesz”
Szalay Péter 1981-ben született Pécsett, ahol hüllők és más nehezen kifürkészhető élőlények vizsgálata mellett művészeti tanulmányait is kiteljesítette: a középiskolai keramikus képzést követően a Pécsi Tudományegyetemen folytatta pályáját szobrászhallgatóként. Bár környezete szerint a kézügyessége „ördögi”, hamar felismerte, hogy a szobrászatban őt nem ez érdekli. A mesterségbeli tudás újra és újrajáratása helyett ezért a talált tárgyak helyzetbe hozása és a kinetikus installációk DIY kivitelezése felé fordult. Mellébeszélés nélkül mesélt nekünk többek között arról, hogy mi érdekli Arnold Schwarzenegger életművében, vagy hogy milyen felkészültséggel nyúl a nagymamájától örökölt kecses kis szemüveghez.