Wanted – Az ismeretlen Balla Béla avagy az elmaradt siker anatómiája

Szücs György

"Rendszeresen nem végzett iskolákat. A négy elemi után kereskedő inas, majd nyomdász, üveges, pék, kőmíves és végül szabó lett. Azonban valamennyi foglalkozását hamarosan otthagyva, minden idejét önművelésre fordította. Festeni tizennyolcz éves korában kezdett s néhány évvel utóbb több aradi műbarát támogatásával Nagybányára ment..." - olvasható a pályakezdés művészregényt sejtető beharangozója a Szendrei-Szentiványi Lexikon megjelent első kötetében 1915-ben.

Kisleány, 1911 körül, olaj, karton, 55 x 50 cm j.n. Bay Gyűjtemény
 
A képzeletbeli regényt a főhős pályájának alakulása, életművének mozaikos összegzése után valószínűleg a realista vonulathoz sorolnánk, amely természetesen nem nélkülözi a művészetéért mindent vállaló, messzebbre tekintő kisvárosi figura romantikus attitűdjét sem. Sajnos a történet az első fejezet után félbeszakad, a további részek vázlatosak, s az újabban felbukkanó képek többsége láttán nem remélhető, hogy bárkit is a teljes életrajz megírására ösztönözne. Az alábbiakban az első fejezet ismertetésére vállalkozunk, ahol a kulturális közeg, a változatos események és helyszínek, a főhős körül feltünedező nevezetes mellékszereplők azt mutatják, hogy a pálya íve ekkor még az első világháborút megelőző korszak progresszív művészeti mozgásához igazodik.
 
Balla Béla müncheni és olaszországi utazásai előtt 1904-ben és 1905-ben tanult a nagybányai szabadiskolában, ahol Ferenczy Károly korrektúrája alatt sajátította el a festészet alapfogásait. Ebben az időszakban számos olyan növendékkel találkozunk Nagybányán, akik a későbbiekben a neós mozgalom, illetve a nemzetközi művészet meghatározó alakjai lettek: Bornemisza Géza, Boromisza Tibor, Czóbel Béla, Galimberti Sándor, Huszár Vilmos, Perlrott Csaba Vilmos, Réth Alfréd. De itt látjuk a művésztelep plein air hagyományait megőrző, némiképp konzervatív ízlésű, eljövendő tanárait, Börtsök Samut, Ferenczy Valért, Krizsán Jánost és Mikola Andrást is, a szomszédos festőállványoknál pedig a modernista ízekkel fűszerezett, leginkább fogyasztható „nagybányaiság" kismestereit, Jakab Zoltánt, Rátz Pétert és Réthy Károlyt. Ekkoriban még a napjainkra kialakult művészettörténeti szereposztást legfeljebb csak gyanítani lehetett, hiszen mind a csendes tehetség, mind a harsány, önjelölt magatartás a létrehozott művek révén csak utólag igazolódhat. Nem tudhatjuk, hogy Balla a fordulópontot jelentő 1906-os esztendő előtti nyarakon az együtt dolgozó fiatal generáció tagjai közül kikkel tartott közelebbi kapcsolatot, kikkel vitatkozott a művészet kérdéseiről, s melyik társának a stílusa ragadta meg a figyelmét. Talán a mindenki által szeretett Maticska Jenővel alakulhatott ki valamiféle barátság, mindenesetre az 1906. februári halálakor ő írta meg nekrológját a Nagybánya című lapban. Az elindulás pillanata, a századelő inspiráló nagybányai helyszíne -formális kiindulópontként- tehát megragadható. Most lapozzuk hátra egy pillanatra fiktív regényünk utolsó lapjaira, ahol Balla Béla mai megítélésének néhány fontos mozzanatára bukkanunk. A művész a hazai aukciók rendszeres szereplője, színgazdag, tetszetős képeit a „nagybányaiságnak" az 1990-es évek múltán némiképp megkopott aurája lengi körül. Balla három, átlagosnak mondható tájképpel szerepelt a MissionArt Galéria korszakos 1992-ben rendezett miskolci kiállításán, amelyen a neós színekre kiéhezett közönség inkább fia, a fiatalon elhunyt Balla Géza „neonfényű" pasztelljére figyelt fel.
 
Tél az udvaron, 1911 körül
 
Már sokkal többet sejtetett az a fauve-os felbontású, a hazai művészeti közéletben társtalannak számító mű (Ősszel, 1909), amelyet a Magyar Nemzeti Galéria Nagybánya művészete című, 1996-os kiállítására magántulajdonból válogattak be a rendezők. Egy későbbi, 1920 körüli tájképe pedig bekerült a Kieselbach Gyűjteményt közreadó kiadványba, de a művész a monumentális „Der GroBe Kieselbach" két kötetében -érthetően - már nem jutott szóhoz. Az életmű értékállóságának meglehetősen vékonyka summázatát mindössze e néhány jelképes pozíció erősíti. Annál fontosabb az a 14 lapot számláló fotóalbum, amely nemrégiben a budapesti Képzőművészeti Egyetem Lyka-hagyatékából került elő.2
 
A reprodukciók egy vaskos, dinamikus ecsetvonásokat és vélhetően élénk színeket használó, a franciaországi fauveizmus által megérintett, erőteljes egyéniséget állítanak elénk, s mint ilyenek az Ősszel című kép felbontó stílusának közvetlen rokonai. A viszonylag jó minőségű fotókon sajnos semmiféle évszám nem olvasható (ekkoriban Balla többnyire hátul szignálta és datálta képeit), viszont az egyik mű reprodukciója megjelent a Művészet folyóirat 1912. júniusi számában Tél az udvaron címmel. Tehát a Balla által kiválogatott, majd Lyka Károly szerkesztőnek elküldött szűkebb kollekció a művész e dátumot megelőző korszakát dokumentálja. 1912-re már részben a Rippl-Rónai által kifejlesztett „egyszerre festés", részben Czóbel fauve-os hangütésű képei nyomán polgárjogot nyert az a színes, dekoratív, a részleteket elhagyó, reduktív festészet, amely kevésbé jelentős képviselőinek, Bálint Rezsőnek, Götz B. Ernőnek, Gyenes Gittának, Kornai Józsefnek, Kosztolányi Kann Gyulának a kezén elterjedt és lassanként megszokottá válta modernebb kiállítóhelyek és szalonok falain. Ezek közé illeszkednek az Aradról a fővárosi művészeti szcénába betörni igyekvő Balla Béla korai képei is. Egy 1908 nyarán Koronghi Lippich Elekhez, a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályának vezetőjéhez írt Rippl-Rónai-levél arról tudósít, hogy az akkor Münchenben „tengődő" Balla Béla a Kaposváron élő mester pártfogásáért folyamodott, hogy járjon közbe Koronghinál, amit Rippl-Rónai az „okos, ízléses művész-lélek" érdekében meg is tett.3
Séta, 1912 körül, olaj, karton 50 x 60 cm j.hátold.: Balla Béla, magántulajdon
Az 1909-es év őszén viszont a szülővárosába visszatért művész az aradi Függetlenség szeptember 30-i számában keményen megtámadja a MIENK vezetőségét, név szerint Ferenczyt és Rippl-Rónait, akik - szerinte - megakadályozták, hogy a tavalyi kollekcióját a Könyves Kálmán Szalonban bemutassa. Véleménye szerint a politika, a piac törvényei itatják át az önzetlennek nem mondható társulás működését. „Az akadémikus úristenkedés ajtaját be se csukta még senki, már itt van egy másik, modernebb legfelső fórum, mely útját állja a fiatalságnak." -vonta meg a keserű mérleget Balla. A következő nyílt levélben szintén az „arrivée-k" és a „nouveau-k" közti generációs különbség hangja szólal meg; Balla műveinek kritikáját nem fogadja el, s Rippl-Rónai bírálatát a fiatalok iránti féltékenységének tekinti, majd kioktató hangnemben pontokba szedve sorolja fel, miként viselkedne a magyar képzőművészet érdekében, ha Rippl-Rónai helyzetében lenne. „Az én időm közeleg..." - zárta Boromisza Tibor nagybányai zászlóbontását idéző, vehemens írását Balla (Új művészi irányok, október 24.). Nem tudjuk, hogy elhallatszott-e a kiáltás a fővárosba, nem ismeretes a mester reagálása sem, mindenesetre a cikkből kiderül, hogy Rippl-Rónaival levelező viszonyban voltak, így elképzelhető, hogy közvetlenül is elpostázta neki a kéziratot. Balla írása nem váltott ki semmiféle polémiát, az aradi intelligencia figyelmét sokkal inkább az aktuális események, a La Manche csatornát frissen átrepülő híres aviatikus, Louis Blériot látogatása, valamint a nagyváradi Holnap Társaság matinéja kötötte le.
 
A fiatalság nevében kiálló, Ady és „holnaposok" mellett hitet tevő Balla Béla elégtételére 1911 tavaszán került sor, amikora Könyves Kálmán Szalon végre önálló kiállítását rendezte meg a Nagymező utcában. Úgy tűnik, a művész teljes addigi munkásságáról óhajtott számot adni, mert a kiállított művek között Giotto-, Correggio-, Botticelli-, Degas-, Renoir-másolatok is szerepeltek, Ferenczy Károly Uzsonnájával egyetemben. Az időzítés tökéletesnek mondható, mivel a Nemzeti Szalon párhuzamos Nyolcak-bemutatója mintegy előkészítette a terepet Balla hasonlóképpen modernista képei számára. Miközben Kernstokék anyaga megosztotta a kritikát, Balla több mint félszáz, ingadozó színvonalúnak ítélt művét lényegében pozitív visszhang kísérte. Például az Új Idők egyik számában Lyka Károly volt az, aki megpróbálta értelmezni, az olvasók számára közel hozni a Nyolcak újszerű gondolkodásmódját, s ugyanitt olvasható egy feltehetően ugyancsak általa írt rövid, de biztató recenzió a „nagyon tehetséges, sokat ígérő ifjú művész" munkáiról: 
 
„Legjobban azok a téli tájképek tetszettek nekünk, amelyeken valóban csekély apparátus mozgósításával ér el hatást: fürge, heves vonalai csaknem grafikai élűek és valóságos festő-szenvedélyről tanúskodnak. Hatásuknak nagyon kedvez a vázlatos előadás, látszólagos hézagosságával, amely mögött mégis tömör, összefoglaló szemléletet látunk." (Balla Béla képei, 1911. május 7.) 
 
Udvaron, 1908, olaj, karton, 30,5x38 cm j.n.; j. hátul felirat: Balla Béla 908., Bay Gyűjtemény
 
A igen találó mondatok az itt reprodukált lappangó művekre is vonatkoztathatóak, többségük biztosan szerepelt az 1911-es bemutatón, s a fenti sorok kulcsot adhatnak ahhoz, miért éppen egy téli tájképet közölt le a következő évben a Művészet folyóirat. Ezt a gondolatot folytatja valamelyest szigorúbb formában a Pesti Napló kritikusa, aki szintén az újszerűségből fakadó „hibákra és erényekre" mutatott rá: 
 
„Tud is bánni a színekkel, néha a legerősebb kontrasztokat is ügyesen, és ami fő, ízlésesen használja föl, néhol viszont egészen naiv fogásokhoz folyamodik: néhány folttal jelzi egy női alak arcát, a vállára boruló ruhát pedig tarkán, erősen, anyagszerűen emeli ki." (május 13.) 
 
Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja, miközben egyik beszámolójában a Nyolcak „nagyképűen fantasztikus és beszámíthatatlan képeiről" beszél, másutt Md. [=Malonyay Dezső] fedőnevű kritikusa a „magát kereső" Balláról lényegében az elfogadás hangján szól: 
 
„Impresszionista, a szó legfiatalabb és legtúlzottabb értelmében; közvetlen és naiv kíván lenni, s annyira, hogy egyes képei szinte karikatúraszerűen hatnak; szereti a friss, üde, teljes színeket, annyira szereti, hogy szinte pazarolja a festéket, s mintha egyenesen a tubusból nyomná vászonra a pirosat, a kéket, a zöldet, s csak úgy, az ecset nyelével simítaná szét, jó temperamentumossn. Sok modern francia képet látott, tanult a pontozóktól is..." (április 26.)
 
Ha Balla Béla közreadott műveit és az 1911-es cikkek megállapításait egymás mellé tesszük, egy olyan izgalmas életmű-ígéret körvonalazódik, amely a Matisse-féle „vad" festőiség, Rippl-Rónai „kukoricás" képei, valamint a nagybányai neósok dekoratív művészetének háromszögében helyezkedik el. Sajnos a későbbi életút nem támasztja alá a várakozást, de a külföldi utazások alatt, a főváros pezsgő légkörében megsokszorozott energia néhány esztendeig még lendületben tartotta a művész fejlődését. 1911 budapesti tavaszán Balla közvetlenül igazolva láthatta törekvéseinek jogosságát, feltehetően ellátogatott a Nyolcak kiállítási rendezvényeire, az április 18-i hangversenyre, vagy április 19-én a Galilei Körben a modern művészetről szóló vitára, ahol többek között olyan tekintélyes személyiségek vettek részt, mint Bölöni György, Feleky Géza, Lyka Károly, Nádai Pál, Polányi Károly és Relle Pál. S nyilván megdöbbenve olvasta a másnapi lapokban, hogy éppen a Nyolcak kiállításáról hazafelé tartva lett öngyilkos Seidler Irma, egykori nagybányai kollégájának, Réthy Károlynak a felesége...
 
Törülközés, 1911 körül
 
A kereső-kísérletező, radikális Balla 1911-ben, a szélesebb közönség tetszését elnyerni akaró Balla pedig 1913/14 fordulóján jutott el pályájának a csúcsára. Érdekes, hogy az 1912-es nagybányai jubiláris kiállításon egyetlenegy képe sem szerepelt, pedig a rendező bizottságnak Lyka Károly is tagja volt. Mindenesetre 1913 végén két aradi társával, (Irányi) Iritz Sándorral és Pataky Sándorral közös meghívásuk a Könyves Kálmán Szalonba a fővárosi beérkezettség tünékeny illúziójával kecsegtette hősünket, ugyanakkor a két évvel korábbi megjegyzések, amelyek a művek egyenetlen kvalitására, a rajzbeli gyengeségekre vonatkoztak, ezúttal sokkal élesebben hatottak. Az Újságban Elek Artúr kedvező kritikájában - „előadásában jóleső lendület van, amellett nem részletező, inkább összefoglaló" -, azt javasolja Ballának, hogy az impresszionista felfogás ellenében inkább a dekoratív vonalat kövesse, s így egy monumentálisabb stílushoz juthat el. (Három aradi festő, 1913. november 5.) Ezzel szemben a Pesti Napló egyenesen azt állapította meg, hogy „ez az anyag semmiképpen sem érett meg önálló kiállításra." (Hármas kiállítás, november 5.). A művek nagy részét azután az aradi művészek karácsonyi kiállításán mutatták be, amely a Kultúrpalota pár hónappal korábbi megnyitása óta az első képzőművészeti seregszemle volt a városban. A kizárólag helybeli alkotók mintegy 120 művét, festményeit és szobrait, köztük Balla Béla két tucat olajképét bemutató tárlat láttán az Aradi Közlöny főszerkesztője lelkes hangú vezércikkben állapítja meg, hogy a Szépművészeti Múzeum által az intézmény állandó kiállítására kölcsönadott anyag rendszertelen, s nem alkalmas arra, hogy a jelenkori képzőművészet valódi tendenciáit, folyamatait hűen bemutassa. Éppen ezért Nagybánya, Szolnok és Kecskemét példáján felbuzdulva felveti, hogy a város alkalmas lenne egy fejlődőképes művészkolónia létrehozására. (Ünnep és művészet, december 25.).
 
Az igazi, bár regionális léptékű sikert azonban a művész nagyváradi bemutatkozása hozta el. 1914 januárjában a Vármegyeházán rendezett kiállítására az elmúlt évek terméséből Balla mintegy ötven képet válogatott ki. A helyi sajtó melegen üdvözölte a művészt, aki -úgy tűnik- valamelyest módosított stílusán, s a kísérletező magatartást feladva elindult egy könnyebben befogadható, hangulati festészet irányába. A lapok Renoir, másutt a „pointilleur Pissaro és az annyira tudatos Gogain" [sic!] hatását emlegették, melyeken eredményesen jutott túl a művész. „Nem tombol itt sem a modernség, sem az iskolás pedantéria, nincsen rikító szenzáció, csak kellemes, megnyerő, üde fiatalság, ami már magában véve is művészi élmény." - összegezte a látottakat Nagyváradi Napló cikkírója (Egy sötét piktor ragyogó képei, 1914. január 25.). Nagyváradon a Balla-kiállítás a kulturális élet fókuszába került, immár az ő tárlatán rendeztek irodalmi matinét és aukciót, ahol verseivel a „holnapos" Miklós Jutka és Dutka Ákos is fellépett, ő maga pedig előadást tartott A nő szerepe a művészetben címmel. Az anyagi siker sem elhanyagolható, hiszen két hét alatt a képek felét eladta, az egyiket például Tabéry Géza vette meg. A művész kellő érzékkel, kifejezetten alacsony árakat szabott meg: már 30-50 Koronáért, egy női kosztüm, vagy jobb férfiöltöny áráért lehetett képeket vásárolni. Az összehasonlítás kedvéért persze megjegyezzük, hogy egy szintén januárban lezajló, eléggé vegyes anyagot felvonultató -egyfelől Iványi Grünwald Béla és Perlrott Csaba Vilmos, másfelől Margittay Tihamér és Bednár János -, Fränkel Ernő szervezte aukción Schönfeld Lajos nagykereskedő és bankigazgató Pentelei Molnár János „muzeális értékű képét" 4000 Koronáért vásárolta meg. (Nagyvárad, január 13.). Művészetszociológiai szempontból mindenképpen fontos és sokatmondó az a megállapítás, amelyet a Balla-képek eladási statisztikája után közölt a Nagyváradi Napló: 
 
„Ebből az a tanulság, hogy aki jó képet polgári áron kínál, az nem hozza hiába Nagyváradra a képeit, mert ha nagy privát galériák még nincsenek is, százakra megy komoly gyűjtőink száma, akik mindig a legnagyobb örömmel vásárolnak, ha a művész meg a műkereskedő nem kíván lehetetlen árakat." (Matiné a Vármegyeházán, február 7.)
 
Epilógus. Az 1914 nyarán kitört világháború felkavarta a polgári lét nyugodt felszínét, s bár a vidéki hétköznapok ugyanúgy peregtek tovább, mindenre a háborús fenyegetettség árnyéka vetült. Balla Béla mozgástere leszűkült, élete visszazárult szülővárosába, amely pár évvel később már Romániához tartozott, akárcsak Nagybánya, ahol a művész 1927 után élt és dolgozott. Részt vett ugyan a helyi tárlatokon, rendszeresen írt beszámolókat a lapokba, de már az 1930 körül jelentkező generáció törekvéseihez nem tudott, vagy nem akart kapcsolódni. A művész saját életének mellékszereplőjévé vált. Érdemleges története, fiatalos hevülete, a mindentakarás hite, a jelentős művésszé válás esélye csupán az 1910-es évekig tartott. Talán a történelem hibáztatható miatta, talán ennyire futotta tehetségéből. De az is lehet, hogy megint előkerül egy fotóalbum, s képei láttán újra feltehetjük a kérdést: ki is volt valójában Balla Béla?
   
1 Dr. Szendrei János-Szentiványi Gyula: Magyar képzőművészek lexikona. I. köt. Budapest, 1915. 97-98.; Ballá Béla (1882-1965 körül) rövid életrajzát közli Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. MissionArt Galéria, Budapest-Miskolc, 2001. (2. kiadás) 9-10.
2 A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, Lyka-hagyaték, Itsz.: H. 103.691. Itt köszönöm meg Zsákovics Ferencnek, hogy az addig ismeretlen fotóanyagra felhívta a figyelmemet. Megköszönöm továbbá Bárki Gergelynek és Földes Máriának, hogy értékes kiegészítéseikkel segítették a tanulmány létrejöttét.
3 Rippl-Rónai József Kaposváron 1908. június 19-én kelt levele Koronghi Lippich Elekhez. Országos Széchényi Könyvtár, Levelestár
4 Seidler Irma festőnő, 1908, 1909 és 1910-ben dolgozott Nagybányán. Lukács György ifjúkori szerelme, aki búcsúlevelét viszont Balázs Bélához írta.
Screenshot 2020-04-19 at 16.07.24.png
Borsos József

Hogy a 19. század közepi Magyarországon sem komoly művészeti iskola, sem kifinomult műélvező közönség nem volt – az tény. (Sajnálatos módon a kettő egymást erősítette.) Így nem véletlen, hogy egy olyan tehetséges piktor, mint Borsos József inkább a császárvárosban praktizált, hiszen a pesti műbarátok csak húzódozva fizették volna meg az arcképeiért kért borsos árat. Sőt, az sem meglepő, hogy a hazai piacra szánt portréin kénytelen volt követni a provinciális képírók vastörvényét: mindegy mennyire életszerű a figura, ha jól láthatóan, pénzszagúan csillog az aranycsatt és a brokátmente.

full_000415.jpg
Wanted – Borsos József

A Magyar Nemzeti Galéria Borsos József (1821–1883) biedermeier festő és fényképész munkásságát a jövő évben tervezi bemutatni. A szakma egyik nagy adósságát kívánjuk ezzel törleszteni, mert mind ez idáig nem volt olyan kiállítás, amely az œuvre-t – a lehetőségek szerint – teljes egészében bemutatta volna.

full_000234.jpg
Wanted - Kernstok Károly elfeledett képei

Szemben a műkereskedelemben manapság tapasztalható érdektelenséggel, Kernstok Károly egyike volt azon művészeknek, akinek nevét és műveit jól ismerte a művelt közönség, képeit pedig szívesen vásárolták a tehetősebb polgárok és a haladó szellemű értelmiségiek. Jól példázza Kernstok kelendőségét, hogy 1911-es nagy, egész pályáját felölelő retrospektív tárlatának megnyitó napján összesen 9 képét kínálták eladásra, a többi már magánkézből, illetve múzeumokból került a tárlatra, az érdeklődő közönség pedig már másnap hiába kereste a megvásárolható műveket, hiszen azok mindegyike elkelt az első napon.

full_000909.jpg
Wanted - Lopott műtárgyak - mit tehetünk, mit tehetnek a hatóságok?

Az alábbiakban tájékoztatást adunk egy, a kortárs mûvészetet ért újabb szomorú eseményrôl. Veress Pál (Budapest, 1920 – Budapest, 1999) festô és grafikus ismert salakreliefjeinek egy szép sorozatát, valamint további három mûvét, összesen 16 alkotását vitték el ismeretlen tettesek 2006. szeptember 26-án. Az esemény több szempontból is tanulságos. Ugyanis azt a hazai aukciós és galériás mûkereskedelemben egyaránt tükrözôdô folyamatot mutatja, hogy a kereskedôk és gyûjtôk érdeklôdése egyre inkább a (klasszikus) kortársak felé fordul. E növekvô érdeklôdés – jogellenes és sajnálatos – mérföldköve a fenti eset. Emellett azért is fájó veszteség, mert a mûvész eddig egyben ôrzött hagyatékát fosztották meg több kiemelkedôen értékes darabjától.

full_000238.jpg
Wanted - Maga a mű "kerestetik"

A művészettörténet-kutatás, bár tudományos tevékenység, gyakran mégis a bűnügyi regények világára emlékeztet. Nyomozásaink kiindulópontjául rendszerint maguk a műalkotások szolgálnak, s ilyenkor ¬ mint a krimikben általában ¬ a „tettes” kilétét kell felderítenünk. Most induló cikksorozatunkban éppen fordított a helyzet. Olyan műalkotások reprodukcióit igyekszünk bemutatni, amelyekről már meglehetősen sokat tudunk. Ismerjük az alkotót, gyakran a mű keletkezésének évszáma, mérete, technikája és egyéb adatai is rendelkezésünkre állnak, nem ritka, hogy az egykori tulajdonosok kiléte is ismert, csupán egyetlen, ám a legfontosabb láncszem hiányzik: MAGA A MŰ „KERESTETIK”.

full_000279.jpg
Wanted - Zichy Mihály

2007. december 14. és 2008. március 26. között Zichy Mihály műveinek nagyszabású bemutatójára készül a Magyar Nemzeti Galéria. A kiállítás apropóját a szentpétervári Ermitázzsal való együttműködés adja, melynek köszönhetően a világ egyik legnagyobb múzeuma mintegy száz darab grafikát kölcsönöz a gyűjteményében őrzött Zichy-anyagból. A Magyar Nemzeti Galéria és az Ermitázs Zichy-grafikáin és -festményein kívül – mely a bázisát adja a tárlatnak – szeretnénk hazai köz- és magángyűjtemények anyagát is bemutatni. A hagyatékból, mely a mai napig a leszármazottak tulajdonában van, számos fontos mű lesz látható, és több gyűjtő is jelezte már együttműködési szándékát. Azonban van néhány kulcsfontosságú alkotás, melynek eddig nem sikerült nyomára bukkanni, ebben kérjük olvasóink segítségét.

full_000475.jpg
Wanted – Csók István

Önámítás azt gondolni, hogy egy életmű az utókor számára a maga teljességében megismerhető. Ami távolról monolit tömbnek tűnik, az a figyelmes szemlélő számára feltárja valódi formáját, egy folytonos változásban lévő organizmust. Ilyen lélegző, pulzáló szerveződés minden festői életmű, térben, időben alakváltó tünemény. Alkotóelemei, maguk a művek, olykor rejtélyes és beláthatatlan utakat járnak be felragyogva, majd kihunyva. Némelyek folyvást láthatók, nemzedékek közös tudatát meghatározó ikonok, mások halvaszületett teremtmények, amelyek sosem lépik át a műterem küszöbét. Nagyobb részük azonban a jelenlét szürke mezőjében lebeg, leírások vagy reprodukciók raszterhálójában öltve testet, időszakos tárlatok gyorsan szétfoszló emlékképeiben bolyongva. 

full_000233.jpg
Wanted – Vaszary János lappangó képei

A Magyar Nemzeti Galéria 2007 őszére tervezi Vaszary János festőművész gyűjteményes kiállításának megrendezését. A művész 1939-ben bekövetkezett halála óta egy alkalommal – immár több mint négy évtizede – találkozhatott a nagyközönség az életmű kiemelkedő darabjaival, a több mint háromszáz műtárgyat felvonultató Vaszary János emlékkiállításon, amely a Magyar Nemzeti Galériában 1961-ben volt látható.

full_000485.jpg
Wanted – Márffy Ödön festményei a Nyolcak időszakából

Idestova hét esztendeje, hogy Passuth Krisztina vezetésével megkezdődött a modern magyar festészet fauve-os gyökereinek feltárását célzó kutatás, amely a 2006 márciusában a Nemzeti Galéria Magyar Vadak kiállításához, majd 2008-200-ben e tárlat helyszínekhez adaptált változatainak egyéves franciaországi körútjához vezetett. Mindeközben magyar, angol és francia nyelvű tanulmánykötetek születtek, hazai és külhoni, magyar és nemzetközi konferenciák tűzték napirendjükre a kérdést. A munka szerves folytatásaként a kutatócsoport jelenleg a Nyolcak centenáriumi kiállításán dolgozik – amelynek Pécs ad majd otthont 2010 végén – abban a reményben, hogy az első magyar avantgárd csoport történetének újszerű feldolgozása hasonló érdeklődést fog kiváltani, mint a magyar Vadak bemutatása.

full_001088.jpg
Wanted – Nemes Marcell személyére, illetve egykori műgyűjteményére vonatkozó adatok, dokumentumok, információk

A Szépművészeti Múzeum egy – eredetileg 2011 tavaszára tervezett, de előreláthatólag csak 2011 októberében megnyíló – nagyszabású emlékkiállítás keretében kíván méltó emléket állítani a 20. századi magyar polgári műgyűjtés legendás alakjának, Jánoshalmi Nemes Marcellnek. (A gyűjtőről lásd többek között Németh István „Legendák és tények Nemes Marcellről I–III” címen korábban megjelent cikksorozatát az Artmagazin hasábjain.) (1)

full_000299.jpg
Wanted – Szocreál

A debreceni MODEM 2008 nyarán nagyszabású történeti kiállítás keretei között mutatja be a hazai szocialista realista képzőművészet sok vitára okot adó korszakát. Annak is a legbizarrabb, szocreál periódusát, az 1949 és 1956 közötti tematikus festészetet és szobrászatot.