Remekművek a mexikói Dolores Olmedóból címmel nyílt kiállítás Frida Kahlo műveiből a Magyar Nemzeti Galériában. A kiállítás megnyitójára nemcsak a műveket biztosító Dolores Olmedo Múzeum és a Galeria Arvil tulajdonosai, hanem Cristina Kahlo fotográfus és kurátor is Budapestre utazott. Frida Kahlóról, családi viszonyokról, a Frida-mániáról és saját pályájáról is kérdeztük.

Torma Beatrix: A Kahlo név hallatán mindenki felkapja a fejét, de nem biztos, hogy pontosan tudják, ki Cristina Kahlo. Elmondanád, milyen családi szálak fűznek Frida Kahlóhoz?

Cristina Kahlo: Frida legfiatalabb húga, Cristina Kahlo volt a nagymamám, akinek két gyereke született, Isolda és az édesapám, Antonio Pinedo Kahlo. Mexikóban két családnevet viselünk, az apait és az anyait is. Édesapám neve Antonio Pinedo Kahlo volt egészen 18 éves koráig, nagykorúságáig. Cristina Kahlót ugyanis elhagyta a férje, amikor apám még csak kétéves volt, és akit ő így nem is ismert. Ezért 18 éves korában, már nagykorúként úgy döntött, hogy nem viseli annak az embernek a nevét, akihez nem köti semmi. Így maradt Kahlo a vezetéknevünk.

Bonyolult a Kahlo vezetéknévvel élni?

Gyerekkoromban még szokatlan hangzású vezetéknévnek számított, amit iskoláskoromtól fogva mindenhol betűznöm kellett, ma pedig már mindenki ismeri nemcsak Mexikóban, hanem szerte a világban. A képzőművészet szeretetét és a Kahlo nevet is örököltem, de művészként létezni ezzel a névvel nem volt mindig könnyű, hiszen állandóan összehasonlításnak vagy kitéve. De 25 éve foglalkozom fotográfiával, mostanra már nem a vezetéknevem miatt keresnek és kérnek fel munkákra. Egyébként is, mindig arra törekedtem, hogy legyen saját hangom.

Pár évvel Frida Kahlo halála után születtél, így nem ismerhetted őt személyesen. Milyen képed alakult ki róla, és mi határozta meg a viszonyodat hozzá?

A Frida-képem folyamatosan változik és alakul. Az első találkozásom körülbelül hatéves koromban történt. Egy költözés során valamelyik dobozból a kezembe került egy művészeti album, amiben sok más mexikói művész képe között az ő egyik műve, a budapesti kiállításon is látható Törött oszlop szerepelt. Sokkolóan hatott rám a látvány, és elborzadva gondoltam arra, hogy ezt szegény apám anyai nagynénje festette. (Érdekes, hogy ma már ez az egyik kedvenc képem tőle, talán épp emiatt az erős első élmény miatt is.) Nagyon szerettem apámat, aki korán meghalt. Kamaszkoromban, amikor már érdekelhetett volna Frida, a tagadás és elutasítás korszakában egyáltalán nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Apám ekkor már nem volt velünk, én pedig próbáltam megtalálni magam, a saját helyemet kerestem ebben a családban. Aztán amikor befejeződött a lázadó korszakom, akkor kezdtem olvasni róla, meghallgatni azokat, akik ismerték, és így apránként felfedezni őt. Az évek során aztán megtanultam különválasztani az érzelmeket és a munkát. Ma már természetes, hogy kurátora vagyok a Frida Kahlo-kiállítások fotográfiai részének, és szigorúan a munka szempontjából közelítek hozzá.

Harmadik generációs fotográfus vagy a családban, sőt a fiútestvéred is fotós...

Igen, és ha ez nem lenne elég, Mariana testvérem restaurátor ugyan, de egy fotográfushoz ment férjhez. A fotográfia nem Guillermo Kahlóval érkezett a családunkba, hanem Frida anyjának, Matildének az apja, Antonio Calderón által, aki még dagerrotípiával dolgozott, és ezt megtanította a lánya férjének is. Guillermo Kahlo korának egyik legelismertebb építészeti fotográfusa lett, és persze ő készítette a családi portrékat is. Én egyébként csak akkor tudtam meg, hogy ő fotós volt, amikor már magam is ezzel foglalkoztam. Apámmal más volt a helyzet, az ő sötétkamrájába nekünk gyerekeknek tilos volt belépni, ezért csak úgy hívtuk, hogy Cuarto de los Segretos, a Titkok Szobája. Körülbelül tízéves koromban apám egyszer behívott oda, és ez döntően hatott rám. Varázslónak láttam az apámat, aki az üres fehér papírra képet varázsol, és én is ilyen akartam lenni.

Guillermo Kahlo nagyon sokat fotózta Fridát, a családot és remek akvarellista is volt. A gyerek és felnőtt Frida Kahlo számára természetes közeg volt a kamera, szerette, ha fényképezik, rengeteg fényképet látott, és ez a fajta fotográfiai látásmód megjelenik az önarcképein és portréin is.

Frida nagyon természetes módon került a fotográfia hatása alá, és nemcsak mint annak tárgya. Ennek életrajzi okai vannak, Guillermo Kahlo epilepsziás volt, ezért Frida lánya gyakran elkísérte a fotózásokra, gondoskodott róla, hogy a fotózás zökkenőmentes legyen akkor is, ha apjának épp rohama volt. Guillermo Kahlo 1952-ben festett portréja, amit ex voto (vagyis fogadalmi képként) dedikált apjának, szinte pontos másolata a fotós apa egyik önarcképének. De számos képén megjelenik ez a fotografikus karakter, a fotózásokon elsajátított látásmód. Ami nem csak abból adódott, hogy szokva volt a kamerához. Amikor fiatalkori balesete után hosszú időre fekvőbeteg lett, az ágya fölé szereltetett egy tükröt, és a tükörkép lett Frida intim beszélgetőtársa. Össze volt zárva önmagával, nem tudott mozogni, és elkezdte megfesteni a fájdalmait és a gondolatait. Élete során 36 operáción esett át, a műtéteket pedig hosszú rehabilitáció és ágyban fekvés követte. Egyszer megpróbáltam összeszámolni: legalább négy évet töltött ágyban a 47 évéből. Nem azért vált saját festészete központi tárgyává, mert fontos akart lenni – sőt, a baleset előtt orvosnak készült és gyógyítani akart –, hanem mert ez volt ez egyetlen módja, hogy a gondolatait és érzéseit megfogalmazza. Az orvosi ikonográfia egyébként meghatározóan jelen van a festészetében. Egyébként az, hogy Frida is próbálkozott a fotózással, csak 2005-ben derült ki számunkra, amikor találtunk a múzeumban három általa készített képet.

Mit gondolsz, minek köszönhető az a töretlen és évtizedek óta tartó népszerűség, ami talán egyetlen más művésznek sem adatott meg?

Frida művészete intim napló, amiben mindent elmesél magáról. Olyan élményeket oszt meg velünk, amit az ember csak a bizalmas barátainak mond el. Nem ehhez vagyunk szokva. A képein életének olyan fájdalmas eseményeit látjuk, amit mi inkább eltitkolnánk, mintsem hogy elmondjuk másoknak. Ezek az élmények sokféle érzést válthatnak ki belőlünk, de közömbösek biztosan nem maradunk. Ez az összetörött, agyonműtött nő, aki tehuana és huipil öltözékeiben felékszerezve és mániákusan megfésülve szinte életének utolsó napjáig sugárzó és királynői megjelenésű volt, tabutémákról beszél nekünk, vagy beszélget velünk köntörfalazás nélkül. És bár Frida meglehetősen rebellis alkat volt, a festészete nem provokáció, csak narráció. Megmutatja a szenvedő, vérző és síró Fridát, és megmutatja az erőteljes és küzdeni tudó Fridát, a sokféleséget, a halált, azt, hogy mi mindennel kell tudni együtt élni. És mindezt természetesen, bizalmasan és lenyűgözően teszi.

Számtalan kiállítást láttál már, mit gondolsz a budapesti eseményről és javasolsz-e valamit a látogatóknak?

Jó szívvel ajánlom a kiállítást. A Museo Dolores Olmedo és a Galeria Arvil tulajdonosai – akik vállalásukhoz híven minden megnyitóra elutaznak – szerint is örömteli és szép esemény volt a megnyitó ünnepség, és valamennyien azt reméljük, hogy az általunk is tapasztalt kezdeti nagy érdeklődés után is sikeres lesz az esemény Magyarországon. Nekem személy szerint tetszik a prehispán művészet finom megjelenítése.

Diego Rivera nemcsak rajongója és gyűjtője volt a prehispán művészetnek, de saját alkotásaiban is érezhető ennek hatása, elég a Palacio Nacional vagy a Teatro de los Insurgentes falfestményeire gondolnunk. Diego és Frida a népművészet szerelmesei is voltak. A spanyol hódítás előtti, a tradicionális és a kortárs kultúra találkozása nagyon erőteljesen jelentkezik a művészetükben, ennek bemutatása alapvetően fontos. Nagyon ajánlom még Frida Kahlo levelezését – nem összekeverendő a naplóval –, amiből még több arcát ismerhetjük meg, és a levelek személyes vonatkozásai által szinte átélhetővé válik a mexikói–amerikai–európai kultúra, vagyis maga a történelem.

A prehispán kultúra a te fotóművészetedben is hangsúlyosan megjelenik, legutóbbi munkád a Posthispánico MX, mondanál erről valamit?

A Posthispánico sorozat a múltat és a jelent köti össze. Diego Rivera a spanyol hódítás előtti korokból származó gyűjteményeit halálát követően az általa tervezett Anahuacalli Museum részére hagyományozta azzal a céllal, hogy visszaadhassa Mexikó népének a saját és ősei kultúráját. A múzeum építészete és tartalma motivált arra, hogy a teocalli formát – aminek jelentése náhuatl nyelven az Isten háza, és ami egy megrövidített piramis a tetején egy templommal – és Rivera gyűjteményének egyes darabjait fotózzam, amiben teljesen szabad kezet kaptam. Munkáimban folyamatosan ember és tárgy viszonyát vizsgálom. Egy múzeum mit sem ér látogatók nélkül, ebben az esetben is az foglalkoztatott, hogy a látvány mit vált ki az emberekből. A művészet kifejezési formái humán reakciókat provokálnak, ez elkerülhetetlen. Minden műalkotás befogadása elindít egy érzelmi, intellektuális folyamatot, ami kifejeződik az emberek tekintetén, arcán, viselkedésén. Ezt a viszonyt szerettem volna ábrázolni, illetve analógiákat kerestem az akkor ismert művészeti kifejezési forma, a szobrászat által megformált arcok és a mai módon a fotográfia által megörökített, mai ember között. Benne van természetesen a saját fantáziám is arról, hogyan látom a prehispán mítoszokat. És ezzel vissza is kanyarodtam oda, ahonnan elindultunk, Guillermo Kahlóhoz, akinek kedvelt témája volt az építészet, és valamiért nekem is az lett.

Mi Frida Kahlo üzenete Cristina Kahlo számára?

 Az őszinteség és saját magunk vállalása minden körülmények között. Azt gondolom, félreértelmezik, akik másolni akarják őt, bármiben. Egyszer megkeresett egy rajongó, aki amint leült, sírógörcsben tört ki, hogy az ő élete vágya, hogy Frida lehessen. Nagyon dühös lettem, hogy lehet valaki ennyire vak? Megkérdeztem, ugyan Frida életének melyik részét szeretné? A bénult lábát, a sorozatos műtéteket kívánja, a férjet, aki egész életében megcsalta? Számos abszurd történetet tudnék mesélni, nemcsak a tetoválásokról, öltözködésről vagy arról, hogyan vált masszívan kommersz árucikké egy ikonikus festő, hanem az emberi butaságról és annak kifejezetten ijesztő formáiról. A Frida-kultusz Frida-mániává nőtt, sőt létezik a „kahloizmus” is, amikor bennünket, családtagokat próbálnak megérinteni. Frida üzenete viszont az, hogy légy őszinte magaddal, hallgass az érzéseidre, tegyél azért, hogy az lehess, aki szeretnél lenni. Frida azért festette magát, mert önmagát ismerte a legjobban. És úgy festett, ahogyan tudott, senkinek sem akart megfelelni, nem alkalmazkodott stílusokhoz. Breton szürrealistának kiáltotta ki, hiába tiltakozott, hogy ő nem víziókat és álmokat, hanem a saját valóságát festi. Csak abban lehetünk hitelesek, amiről alapos ismeretünk van. Az első lépés önmagunk megismerése, a második saját magunk vállalása azzal a csomaggal, amit hozunk – bármilyen legyen is.

Cristina Kahlo, fotós, 1960-ban született Mexico Cityben. Iskoláit Mexikóban és Spanyolországban, Madridban végezte. 2005 óta tagja egy olyan munkaközösségnek, amely a régi sokszorosítási eljárások, nyomdatechnikák hagyományát is életben tartva működik, ez a Maestro Julio Galindo’s Platinum Print Workshop. Műveiből számos kiállítás nyílt nemcsak Mexikóban, de az Egyesült Államokban és Európában is. Látogatásakor számos helyre elkísérte őt szerzőnk, aki egy mexikói fotográfiai művészeti ösztöndíj támogatásával kutatja a hagyományos mexikói népművészet és a kortárs képzőművészet kapcsolatát; ismeretségük innen fakad.

Frida Kahlo. Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból. Magyar Nemzeti Galéria, 2018. november 4-ig.