Wanted – A Nyolcak lappangó művei
Alig pár hónapnyi idő van hátra a régóta tervezett, hosszú előkészítő munkával járó, centenáriumi NYOLCAK kiállítás megnyitásáig, mely az Európa kulturális fővárosa Pécs rendezvénysorozatának egyik legfontosabb pillérprogramja lesz.
A Nyolcak Európája munkacímen futó tárlat előkészítő kutatásai során sikerült néhány lappangó mű nyomára bukkannunk, melyek minden bizonnyal a kiállítás csúcsdarabjai lesznek, ám a leltár még mindig jelentős hiányt mutat. Továbbra is főművek hiányoznak.
A legnagyobb hiányt Berény Róbert a Nyolcak kiállításain bemutatott anyaga mutatja. Berény, a Nyolcak tárlatain a legtöbb művel szereplő tag a társaság 1911 tavaszán rendezett legreprezentatívabb, második kiállításán egymaga több művet állított ki, mint társai összesen. Negyvenkilenc olajfestménye és több tucat grafikája révén ekkor robbant be az akkori modern magyar piktúrába, azonnal megbotránkoztatva hazai közönségét. A katalógus tanúsága szerint 1906-tól 1911-ig terjedő, főként Párizsban töltött öt évének termését ölelte fel kollekciója. Tíz festménye szerepelt 1906-ból. Jelenleg rendelkezésünkre áll kilenc, nagy valószínűséggel 1906-ban festett műve, de sajnos csak néhány esetben állíthatjuk határozottan, hogy 1911-ben kiállításra került az adott mű. Egyetlen biztosan 1906-os, Párizsban festett képéről van tudomásunk, amely jelenleg nem elérhető. 1963-ban, Berény emlékkiállításán még bemutatásra került egy sajnos fotóról nem ismert csendélete, mely a katalógus szerint akkor özv. Bársony Istvánné tulajdona volt. A művet nem sikerült felkutatnunk. Egy másik, Szíj Béla által 1906-ra datált (valójában valószínűleg későbbi) lappangó mű, a Városmajor utcai ház című, reprodukciókról már ismert tájkép (1. kép) előkerülése is nagyban segítené rekonstrukciós kísérletünket. A Nyolcak 1911-es katalógusa szerint a következő három év (1907–1909) termését egyaránt öt-öt mű képviselte. Az 1907-es évből nagy valószínűséggel összes kiállított festményét be tudjuk azonosítani, ellenben az 1908-as művek közül még keveset ismerünk. Egy 1908-ban festett női portréja a Berény család birtokában volt a hatvanas évek közepéig, de azóta nyoma veszett, reprodukcióját sem ismerjük. Szintén 1908 táján születhetett néhány elveszett aktstúdiuma, melyeket csak leírásokból és karikatúrákról ismerünk. Ugyanígy, 1909-es dátummal ellátott festményei közül is csupán kettőről tudjuk biztosan, hogy szerepelt a Nyolcak kiállításain.
Megdöbbentően nagy szám, 15 olajkép reprezentálta az 1910-es évet. A veszteség itt a legdrámaibb, összesen két csendéletéről tudjuk biztosan, hogy 1910-ben készült, tehát 13 mű kerestetik pusztán ebből az egy évből, a Nyolcak egyetlen festőjétől. Ezekről az elveszett képekről sajnos írásos adat, leírás, sajtókritikai utalás vagy reprodukció sem áll rendelkezésünkre. Kivételt képez egy aránylag nagy méretű (70x100 cm) csendélet, mely a vele teljesen azonos kompozíciójú, nemrégiben aukcionált Csendélet kancsóval és gyümölcsökkel című kép nagyobbik testvérének tekinthető, s így feltehető, hogy szintén 1910-ben festette Berény. A mű használhatatlan minőségű fényképét védettségi kartonjáról ismertem, de a festő San Franciscóban élő unokájától egy valamivel elviselhetőbb minőségű fotót sikerült beszerezni, melyet most első ízben közölhetünk (2. kép). E keresett csendélet az 1963-as, Nemzeti Galériában rendezett Berényemlékkiállításon még bemutatásra került, bár a katalógusban nem szerepelt, a kiállításon készült enteriőrfotókon azonban felfedezhető. Mivel háborúkat, forradalmakat átvészelt, sőt 1977-ben a védettségi kartonhoz még fotót készítettek róla, joggal feltételezhetjük, hogy valahol épségben várja újbóli közönség elé kerülését. Döbbenetes, hogy a Nyolcak hivatalos megalakulásának évében mennyire termékeny volt Berény. Kilenc 1911-ben festett képe függött a Nemzeti Szalon termeiben. Ez azt jelenti, hogy a megnyitóig minimum két képet kellett festenie havonta. A kiállított 1911-es művek csupán harmada elérhető, de további öt lappangó festményéről van jó minőségű reprodukciónk, illetve karikatúránk.
Valószínűleg 1911-ben készült a Kisfiú, egy a Berény mély pszichoanalitikai érdeklődését tükröző, rendkívül expresszív gyermekportré (3. kép), mely a korabeli sajtó céltáblájává vált, olyannyira, hogy reprodukcióját elrettentésként közölte az egyik konzervatív szemléletű napilap. Hasonló botrányt keltett a nem csupán Berény oeuvrjében kiemelkedő, de talán a Nyolcak egyik legfontosabb művének is tekinthető Sziluettes kompozíció (4. kép). Ez a nagyméretű 1911-es vászon feltehetően azonnal eladásra került a tárlaton, s azóta egyszer sem szerepelt kiállításokon. Valószínű, hogy a művet Lukács György filozófus édesapja, Lukács József vásárolta meg. A leszármazottakat eddig nem sikerült felkutatni, de reméljük, hogy ez a kiállítás egyik kulcsdarabjának tekinthető mű is előkerül 2010 novemberéig.
Talán erről a festményről készült a legtöbb karikatúra 1911 tavaszán. Szerencsés módon a gúnyrajzok készítői szinte minden esetben a katalógusszámokat is feltüntették a festmények karikatúrái mellett, így azok a katalógus alapján cím és dátum szerint is könnyen beazonosíthatók. Az első ízben Kovács Bernadett által pont az Artmagazin hasábjain reprodukált karikatúrán, ami a Borsszem Jankó 1911. május 7. számában jelent meg, további három lappangó 1911-es Berény-mű látható (5. kép). Ezek közül a legérdekesebb egy kettős akt, mely valószínűleg 1912-ben, az expresszionizmus első jelentős nemzetközi seregszemléjén, a kölni Sonderbund tárlaton is bemutatásra került. Igen furcsa a 46-os számú, a karikaturista által Gól címmel ellátott rajz, amely valószínűleg a karikírozott festménynek csupán egy részletét emelte ki. A rajzoló által Kéményseprő címmel felruházott, feltehetően önarckép előkerülése több szempontból is fontos lenne. Egyrészt a kép kompozíciója feltűnő hasonlóságot mutat egy ismert Tihanyi-önarcképpel, mely a társaság következő évben rendezett kiállításán debütált, azaz valószínűleg Berény hatását mutatja, másrészt Berénytől a Nyolcak fennállása alatt született önarcképeiből egyet sem ismerünk. Pedig a Nyolcak 1912 év végén rendezett, utolsó kiállításán is valószínűleg szerepelt egy mára sajnos – jó esetben – lappangóvá vált önarcképe. Feltételezésem szerint ez a mű azonos lehet az 1963-as Berény-emlékkiállítás katalógusában szereplő 1912-es önarcképpel, amelyről nem áll rendelkezésünkre reprodukció és a kiállítás enteriőrfotóin sem tűnik fel. A katalógusban feltüntetett tulajdonos leszármazottait felkerestem, de sajnálatos módon néhány évtizede eladásra került a kép, jelenlegi őrzési helye pedig ismeretlen, bár előkerülésére jó esélyeink vannak, hiszen a legnehezebb időszakokat átvészelte. Berény egy másik korai, valószínűleg az 1910-es években festett önarcképéről viszont rendelkezésünkre áll egy aránylag jó minőségű fénykép a nyilvántartási kartonról (6. kép), de a mű holléte egyelőre ismeretlen. A Nyolcak utolsó, 1912-es kiállításán bemutatott 12 festmény felét sikerült eddig beazonosítani. Berény ebben az évben új utakon járt, stílusa expresszívebbé vált, ugyanakkor Delaunay és a futuristák művészetével is párhuzamba állítható. Saját maga által előállított festékekkel, illetve pasztellkrétával készült művei igen sérülékenyek, így csak reménykedni lehet abban, hogy a lappangó öt-hat mű valaha is előkerül. Hasonlóan megtizedelte az idő az 1912-es kiállításon bemutatott iparművészeti tárgyait, hímzett párnáit, táskáit, irattartóit és falvédőit. A még hosszú éveken keresztül saját kis manufaktúrájukban, felesége felügyelete alatt készült hímzések közül ma csupán egyetlen ép példányt és egy, az enyészettől az utolsó pillanatban megmentett, háromnegyedrészt már elfoszlott hímzést ismerünk, holott ezek a hímzések Berlinen és Bécsen át Brazíliáig és San Franciscóig több helyen kiállításra és eladásra kerültek. Ezúttal egy nagyméretű, lappangó hímzett faldísz eredeti, 1912-es reprodukcióját közöljük (7. kép).

Czigány Dezső a Nyolcak három kiállítása közül az utolsón már nem vett részt. Monográfusa, Rum Attila azonosította az első két kiállításon bemutatott műveinek nagy részét és a lappangó festmények reprodukcióit is közölte könyvében. A monográfia megjelenése óta több lappangó mű hollétére derült fény, melyekről minden bizonnyal a novemberben nyíló kiállítás katalógusában is szó esik. Ezúttal a még továbbra is keresett művek reprodukcióit közöljük. A Festőnő (8. kép) a Nyolcak első, Új Képek című tárlatának egyik közkedvelt darabja volt. Portfóliót tartó Önarcképe (9. kép) már e kiállítás után született, és fotója az előzőleg említett képpel egyetemben 1911-ben az Aurora című folyóiratban került reprodukálásra. A csoport 1911-es tárlatán bemutatott aktos kompozíciójával már korántsem aratott egyöntetű sikert, legalábbis konzervatív körökben nem. A Két női akt című, korsót tartó meztelen nőket ábrázoló nagyméretű munka Czigány egyik legmodernebb hangvételű alkotása volt (10. kép), s amennyiben valós monográfusának az a feltételezése, hogy a Benczúr utcai Park szanatórium egyik melléképületének falára ez alapján a mű alapján készült falkép, akkor érthetővé válik, hogy vaskalapos ítészeinek engedve az épület fenntartója miért verette vagy vakoltatta le Czigány falképét. A festmény grafikai változata a Nyolcak katalógusában került reprodukálásra (11. kép), eredetije szintén lappang, így most azonos motívummal három mű is kerestetik. A Nyolcak által készített falképek kutatása kiállításunk apropóján elindult, Kernstok Károly és Márffy Ödön egy-egy elvakolt falképének megmentésére, felszínre hozására elkezdődtek a restaurátori előkészületek és reméljük, hogy egyszer talán Czigány Dezső falképei is előkerülnek. Czóbel Béla a Nyolcak kiállításain csupán egy alkalommal, az első, Új Képek című tárlaton vett részt. Az akkor bemutatott összesen három művét sikerült nagy valószínűséggel beazonosítanunk, azonban az adott korszakból való több tucat festménye továbbra is lappang. A csoport tiszteletbeli tagjának tekinthető festő lazán kapcsolódott az egyesüléshez, ő maga személyesen nem volt jelen egyik kiállításukon sem, neve mégis fontos fémjelként jelent meg minden kiállítási katalógusuk borítóján. Bár a Nyolcak tagjai mindannyian Párizst járt fiatalok voltak, Czóbel abban különbözött tőlük, hogy ő ott is telepedett le, így a társaságon belül Párizs modern szellemének szimbólumává vált. Tevékenysége a Nyolcak fennállása alatt leginkább Párizshoz kötötte, bár tudjuk, hogy Honfleurben és az isztriai Voloscában is megfordult ekkoriban, két nyarat (1907 és 1913) pedig Nyergesújfalun töltött Kernstok Károly birtokán. A korszakban készült műveinek döntő többsége eltűnt. Az óriási veszteséget jelzi, hogy 1908-ban önálló kiállítása nyílt Párizsban Berthe Weill híres szalonjában, ahol 30 olajfestménye volt látható, s ezek közül ma talán ha ötöt ismerünk. A párizsi Salon des Indépendants és a Salon d’Automne kiállításain is rendszeresen kiállított, ezeken elsősorban vad aktjai keltettek feltűnést, melyek közül ma egyetlenegyet sem ismerünk. Tudjuk, hogy Czóbel művei már a korszakban nagy népszerűségnek örvendtek, Thomas Mann sógora például az 1905-ös Salon d’Automne-on kiállított két festményét már a falakról megvásárolta. Ezek a művek éppen úgy lappangnak, mint a híres galerista Berthe Weill vagy Jacqueline Marval festőnő birtokába került képek. Szintén Párizsban került eladásra egy fauve-os portréja Kosztolányi Kann Gyula fiáról, melyet az 1907-es Salon d’Automne zsűrije elutasított. A kizsűrizett kép mellett egy a szűrőn átengedett, azaz kiállított női félaktja is egy akkor Párizsban élő orosz fogorvoshoz került, mostanra azonban nyoma veszett.
A megtépázott korai oeuvre vizsgálatát az is nehezíti, hogy reprodukció is nagyon kevés darabjáról készült. Az amerikai Architectural Record című lapban egy Gelett Burgess nevű író, költő cikket jelentetett meg Párizs legprogresszívebb, a nyárspolgárt leginkább pukkasztó kilenc modern művészéről és mozgalmáról (a fauvizmusról, illetve az akkoriban formálódó kubizmusról). Burgess írásában a kilenc kiemelt festő között szerepelt Czóbel is, akivel még 1908 tavaszán készített riportot párizsi műtermében. A cikk illusztrációjaként egy 1907-es női portré (12. kép) és egy 1908-ban kivitelezett, a Moulin de la Galette forgatagát megörökítő jelenet (13. kép) került a lapba. Utóbbi mű előkerülése minden bizonnyal módosítaná a korai Czóbel-életművel kapcsolatos eddigi álláspontokat. Viszont feltehetően kevésbé radikálisan újat akaró vászon lehettet az a Ringlispiel című kompozíció, mely az 1912-es nagybányai jubiláris kiállításon került bemutatásra. Ott kiállított főleg 1904 és 1906 között, még Nagybányához köthető művei közül ma már csak ezt az egyetlen képet keressük. A csoport ábécé-sorrendben következő két művésze, Kernstok Károly és Márffy Ödön elveszett műveivel kapcsolatban a lap korábbi számaiban már jelentek meg WANTED-cikkek (Kovács Bernadett: Kernstok Károly elfeledett képei. Artmagazin, 2005/4. 49–51. Rockenbauer Zoltán: Márffy Ödön festményei a Nyolcak időszakából. Artmagazin, 2009/3. 62–66.), melyek azóta a világhálóra is felkerültek, így az ott szereplő lappangó művek reprodukciói is megtekinthetők. Az ott közöltekhez csupán egyetlen kiegészítést szeretnék ezúttal tenni egy olyan Kernstok-festménnyel kapcsolatban, amelynek előkerülésében reményteljesen bizakodhatunk, hiszen színes reprodukció is rendelkezésünkre áll, ráadásul nem a régmúltból. A BÁV 1992-ben rendezett 89. aukcióján bukkant fel Parkrészlet című festménye (14. kép) a korai, fauve-os nyergesi tájképek egyik legvibrálóbb darabja. Előkerülése biztosan színesebbé, gazdagabbá tenné a Kernstok-kollekciót. Orbán Dezső a csoport abszolút túlélője, utolsó hírmondója közel 102 éves korában hunyt el választott új hazájában, Ausztráliában, ahova korai nyolcakos képei közül is magával vitt jelentős darabokat. Némely szerencsésebb példány a kontinensnyi ország múzeumaiba került, mások éppenséggel a hazai műkedvelők szerencséjére az utóbbi évek aukciós kínálatában bukkantak fel. Kiállításunk előkészítése során sikerült egyegy elveszettnek hitt művet hazai és ausztráliai magángyűjteményben fellelnünk, de továbbra is 10 körüli azon lappangó korai festményeinek a száma, melyek a Nyolcak időszakához köthetők.
A 20. századi magyar festészet felvirágzásához leginkább csendéleteivel járult hozzá Orbán. A csoport általánosan „legkevésbé invenciózus tagjaként lesajnált” festő ebben a műfajban nem csupán a Nyolcak, de a század elején kibontakozó hazai modern törekvések legkiválóbb teljesítményét nyújtotta. Verhetetlen erejű 1910-es Kannás csendéletének párdarabját Sydney nemzeti múzeuma birtokolja, de hasonló kvalitásokról árulkodik néhány lappangó csendélete, melyek a Nyolcak 1911-es kiállítása kapcsán az Aurora című folyóiratban közölt, Bölöni György által írt Orbán Dezső-cikk illusztrációi voltak. Ezek közül is kiemelkedik egy gyümölcsöstálas (15. kép) és egy fehér kancsós csendélete (16. kép), amelyekről sajnálatos módon csak fekete-fehér reprodukció áll rendelkezésünkre, hollétükről, egykori tulajdonosaikról semmit sem tudunk. Szintén csak fekete-fehér reprodukció hívja fel a figyelmet egy nemrégiben még magyarországi magántulajdonban lévő csendéletre, mely az Orbán Dezsővel foglalkozó szakirodalomban nem szerepel, pusztán egy helyen került reprodukálásra, a Kieselbach-gyűjteményt bemutató angol nyelvű kiadásban Kieselbach Tamás Csendélet zöld körtével című Orbán-festményének analógiájaként (17. kép). Egy feltehetően 1910 körül készült, valószínűleg szintén ausztráliai magántulajdonban lévő csendéletről színes reprodukció is rendelkezésünkre áll (18. kép) ahogy a már a Nyolcak korszakán némileg túlmutató, 1915-ös Gloxinia című vászonról is (19. kép), mely Orbán haláláig a festő birtokában volt, de fia valamikor a 90-es években eladta, s azóta ismeretlen helyen várja újrafelfedezését. Színes fotót közölhetünk a valószínűleg az előzővel egy időszakban festett Fehér csendélet című vászonról is (20. kép), mely szintén ausztrál magángyűjteményben sejthető, de jelenlegi tulajdonosait még nem sikerült megtalálnunk. Néhány elveszett nyolcakos tájképe mellett a csendéletekhez hasonlóan jelentősek vagy legalábbis izgalmasak Orbán aktjai és aktos kompozíciói. Az egyik legjelentősebb, nagyméretű, ausztráliai magántulajdonban lévő aktjára már sikerült rábukkannunk, de a Nyolcak második tárlatán bemutatott fekvő aktja továbbra is hiánylistánk élén áll (21. kép), ahogy a harmadik kiállítás egyik legfőbb attrakciója, Orbán nagyméretű, sokalakos, Matisse Táncát megidéző Dekoratív kompozíciója is (22. kép). Utóbbi műről úgy tudjuk, hogy az Egyesült Államokba került, de felkutatnunk eleddig nem sikerült. A kiállítás egyik csúcsdarabja lehetne és némileg enyhíthetné a manifesztum-igénnyel festett nagy kompozíciók (Berény: Sziluettes kompozíció, Márffy: Hármas akt stb.) fájó hiányát is. Pór Bertalan óriáskompozícióinak zöme túlélt háborúkat, történelmi viharokat, hol Amerikából a csehszlovák állam közbenjárására visszamentve, néha házfalába befalazva, de ma biztos helyen várják az újabb nyilvánosság elé kerülést. Egyetlen nagy kompozíciójának elvesztése tűnik véglegesnek, a Népopera számára készített hatalmas vászna valószínűleg a Tanácsköztársaság bukása után megsemmisült. A Népopera falképének nagyméretű, színes kartonvázlata (1911, tempera, papír, 296x1090 cm) viszont feltehetően a mai napig lappang valahol. A San Franciscó-i világkiállítás után viszontagságos úton hazakerült karton a második világháborút egy házban elfalazva vészelte át. Vágó Csilla művészettörténész kutatásai során kiderült, hogy az 1966-os Pór-emlékkiállítást követően a mű felbukkant egy, a 70-es években készült dokumentumfilmen is. Felkutatása azonban eddig eredménytelennek bizonyult. Egy-egy jól ismert nagy kompozíciójához számos vázlatot készített Pór. A Vágyódás tiszta szerelemre című kompozíciójának magántulajdonban lévő vázlatához hasonlatos színvázlatot, mely szintén az Aurora című folyóiratban került reprodukálásra, továbbra is keressük (23. kép).
Tihanyi Lajos társaitól eltérően nem készített nagyméretű reprezentatív pannókat, hacsak a csoport első kiállításán bemutatott Birkózók című sokalakos kompozícióját nem tekintjük annak (24. kép). A kiállítás első számú botránykövének kikiáltott, 1909-ben festett kép holléte ismeretlen, egykori tulajdonosának nevét is homály fedi. A birkózó jelenethez témában passzoló Csendélet Michelangelo-szoborral című, eddig szintén 1909-es datálású kisméretű lappangó képről meglehetősen sötét reprodukciók jelentek meg a szakirodalomban, de az egykor Rónai Dénes gyűjteményében lévő, azóta elveszett képről maga a tulajdonos is készített éles, jó minőségű felvételt (25. kép), melyen a jelzésben sokkal inkább 1908-nak tűnő évszám olvasható. Majoros Valéria Vanília Tihanyi monográfiájának oeuvre-katalógusszerű listájában az 1906–1913 közötti időszakban készült művek felsorolásában több mint 80 mű adatainak végén szerepel a sztereotíp szöveg: „lappang”. Döbbenetes szám, még akkor is, ha ez – szóra alig érdemes mértékben ugyan, de – grafikákkal együtt értendő és ha tudjuk azt is, hogy a könyv megjelenése óta néhány keresett mű előkerült. A lista tanulmányozásából kiderül, hogy meglehetősen nagy számú korai akt festmény tűnt el nyomtalan, köztük olyan művek, amelyeknél a kutatási kapaszkodó is igen csekély. Gyér az esély az olyan művek felkutatására, mint például az 1913–14 körül festett, még reprodukcióról sem ismert Akt kisebb fekvő című vászon, melyről mindössze annyit tudunk, hogy 1914-ben „pénzügyminisztériumi titkár” birtokában volt. A lappangó Tihanyi-aktok seregében abszolút csúcsdarabnak számít a Nyolcak harmadik kiállításán szereplő, a katalógusban is reprodukált és már akkor dr. Ferenczi Sándor pszichoanalitikus birtokában lévő Tanulmány című fekvő női akt (26. kép), mely nyomtalanul eltűnt Freud magyarországi apostolának egykori gyűjteményében őrzött több más korai Tihanyi-művel egyetemben. A kollekcióból eltűnt például egy 1911-es önarckép is, de az ugyanebből az évből származó önportréját keressük egy valószínűleg Párizsban lévő gyűjteményből is. Utóbbiról fotó is rendelkezésünkre áll (27. kép). Mivel Tihanyi erőssége elsősorban a portréfestészetben mutatkozott meg, a lappangó művek sorában is tetten érhető ez az arány. Az önarcképek mellett igen sok portré kallódott el. Az 1913-as Szamuely-portré (28. kép) például már Tihanyi életében elveszett Moszkvában, az egy évvel később készült fantasztikus Kosztolányi-portrénak (29. kép) szintén Tihanyi életében veszett nyoma New Yorkban tett látogatása során.
Az eltűnt Tihanyi-tájképek esetében aránylag szerencsésebben alakultak az események, hiszen három, a monográfiában közölt lappangó mű jelenlegi őrzési helyéről van biztos adatunk, s reméljük, hogy kiállításunkon is bemutatásra kerülhetnek ezek a művek. Ennek ellenére még mindig igen sok lappangó tájképpel kell számolnunk. Fényképről ismerjük csupán az 1911-es Erdős tájképet (30. kép), mely a 20-as években egy berlini kalapkészítő birtokában volt, vagy az egykor dr. Polgár L. birtokában lévő Margit hidas képet (31. kép). Kiállításunk szempontjából az egyik legfontosabb tájkép az az 1909-es, a nagybányai Kereszt-hegyet ábrázoló festmény (32. kép) lenne, mely egykor Miklós Jenő birtokában volt, aki a Nyolcak megszervezésében is tevékeny szerepet vállalt. A szomorú lajstromot még hosszasan sorolhatnánk. Ezúttal nem közlünk lappangó műveket azoktól a művészektől, akik a Nyolcak vendégművészeiként állítottak ki 1909 és 1912 között. Jakobovits Artúr, Lehel Mária, Lesznai Anna, Fémes Beck Vilmos és Vedres Márk keresett műveinek bemutatására egy későbbi alkalommal kerül sor. Most kérjük mindazokat, akik a felsorolt vagy más Nyolcaktól származó művek hollétéről, a Nyolcakkal kapcsolatban egyéb írásos dokumentummal, levelekkel, újságkivágatokkal, fotókkal, az egykori kiállítások enteriőrfotóival, műtárgyfotókkal, s bármi egyéb típusú dokumentummal segíteni tudják kutatómunkánkat, jelentkezzenek fenti sorok szerzőjénél vagy a kiállítás projektgazdájánál, a Janus Pannonius Múzeumnál.
Köszönetnyilvánítás: A cikkben reprodukált fotók jó minőségéhez hozzájárultak: Farkas Zsuzsa, Kieselbach Tamás, Kiss Ferenc, Kovács Bernadett, Mester Tibor, Nagyajtai Andor, Szajkó Lídia, Szücs György és Szűcs András. Segítségüket ezúton is köszönöm.