A távolságról

Birkás Ákos emlékére

Mélyi József

Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.

De esetében a távolság a kételkedéssel is összefüggött. Volt egy idő, úgy tíz évvel ezelőtt, amikor rendszeresen együtt jártunk kiállításokra. Egyszer a Ludwig Múzeumban sétáltunk a művek között, megálltunk az egyik festménynél, és én úgy éreztem, muszáj elmondanom, miért nem látok benne semmit. „És mi van, ha ez mégis jó?” – kérdezte, és a hangsúllyal együtt kevés ennél mellbevágóbb mondatot kaptam felnőtt életemben. Tanár volt, tömören és pontosan közölt. Vagy inkább kérdezett: a hangja legtöbbször kérdő hanglejtéssel jut eszembe – az arca pedig úgy, hogy a válaszra is nyitott. Válaszaiban nem mindig volt megengedő: tudott élesen le- és elválasztani. Fájdalom belegondolni, de mindig előtör a „mi lehetett volna?” kérdése. Mi lenne ma, ha évtizedeken át a Főiskolán tanított volna? Mi lett volna, ha erre véletlenszerűen alkalmat nyújt a történelem? Milyen lenne ma az egyetem, ha lett volna ambíciója megragadni azt az egyetlen alkalmat? Elnyelte volna őt is az intézmény, vagy úgy adott volna kiemelkedően tehetséges művészeinek tömör mondatokat, mint tette azt valaha Csók István vagy Bernáth Aurél? Gyakran gondolok arra, ahogyan három évvel ezelőtt a Képzőművészeti Főiskola konzervatív fordulatáról készített színdarabunk rögtönzött betétjében Vaszaryról beszélt, nagyvonalúan, történelmi belátással és a pillanat egyszeriségét átérezve: izgatottan.
Azt hiszem, korunkban ő érezte át a legpontosabban, milyen bonyolult dolog magyar festőnek lenni. Igazából világfestő akart lenni. Berlinben, a kilencvenes évek végén mondta el, milyen későn jött számára a rendszerváltás, és a mostani lehetőségekkel már nem tudhat úgy élni, mint tehette volna huszonöt éves korában. Mindig elfelejtettem, hogy már a hatvanas évek közepén huszonöt éves volt. Nemcsak azért nem lehetett megmondani a korát, mert mindig annyira fiatalnak nézett ki, hanem azért sem, mert mintha nem csupán Erdély Miklóst vagy Kassák Lajost, de akár Delacroix-t vagy Duchamp kedvencét, Piero di Cosimót is kortársként értette volna. Néha az volt az érzésem, mintha Orlandóként haladt volna át a korokon. Számomra mindenesetre időhidat alkotott nemcsak a közelmúlt, hanem a régmúlt felé is. Dahlemben, a Képtárban éreztem ezt először, tényleg több mint húsz éve, amikor feleségemmel együtt, mint két másik berlinit elhívott, nézzünk együtt festményeket. Rogier van der Weyden ecsetkezeléséről, Lorrain fényeiről, Poussin térkezeléséről beszélt talán, csak a szavak mélysége maradt meg; akkor csodálkoztam rá először, hogyan lehet ezeket a műveket a mából kiindulva belülről is ismerni.  
Milyen banális, mégis fontos kimondani: festő volt. Egyszer már Budapestre visszatérve megkérdeztem tőle, a Fejek oválisairól miért nem a fotóra váltott vissza; nem is értette, hogyan kérdezhetem, hiszen ő festészetben gondolkodik. Pontosabban, azt hiszem, hogy mindig is képben gondolkodott, a kép volt a kiindulópontja, ezzel lépett ki a festészetből, és egy tágasabb képfogalommal lépett vissza hozzá. Minden kép: a fotó, a portré, két egymásra helyezett táblakép, a folyóiratból kivágott csatajelenet, még a festményt átszövő szövegcsík is kép. A képhez képest – milyen jó, hogy van egy ilyen szavunk, mint a képest, amiben minden önmagától benne van; erre felderülne Ákos arca is – akarta megtalálni a saját pozícióját. Minden irányban kilépte a távolságot, így tudta, hol vagyunk nemzetközi összefüggésben, látóként és nézettként egyaránt. Ezért válhatott mértékadóvá – milyen idejétmúlt szó ez is. Ráadásul nem is bölcs öregként volt mérce, hanem a legkortársabb kortársként. Benne élt a korban, és a legkevésbé sem a magyar posványban, amelyből mindig kitekintett, amelyből néha kilépett, amelyből mindig kiemelt valamit, amire állva messzire lehetett látni. Ha diákjaimmal olvasom, mindig megdöbbenek a nyolcvanas évek elején, a Rabinecben tartott előadásának egy mondatán: „Most ismertetnék egy némileg szatirikus írást, mely októberben jelent meg New Yorkban, Douglas Davisnek, a videóművészet egyik kezdeményezőjének, tehát egy öregfiúnak az írása” – mondta 1982 decemberében. A modern és posztmodern viszonyáról szóló szövegről, az amerikaiak jövőorientáltságának megroppanásáról, egy New Yorkban hat héttel korábban megjelent írásról beszélt Budapesten, a mindig megkésett Magyarországon.
Posványt említettem az előbb, Ákos akár még kakát vagy szart is mondott volna. Ebben az értelemben is reneszánsz ember volt. (Most nyilván mosolyogva ugyan, de kicsit elhúzná a száját: „Na most Jóska, te hogy érted ezt?”) Úgy értem, hogy egyszerre volt vaskos és kifinomult, aszkéta és hedonista; ha pedig reneszánszt mondok, nem Leonardóra gondolok, hanem Rabelais-ra. De ez a reneszánsz hasonlat sem pontos. Mint a képein: egy profán szent, talán ez az igazság. Élvezte az életet, szépen élte, mintha egy ismeretlen antik szerző szerint élné. Gyerekkorától tudta a színházat, tudta az operát, az irodalmat, fiatalon már ismerte a művészettörténetet, idős korára a baloldali elméleteket. Történeteiben a K. u. K. tengerészet éppúgy előkerült, mint Páger Antal műterme, mindig látszólagos apróságok, amelyekben benne volt egy nemzet örökölt és folyton megújított történelmi nyomorúsága. Ezeket a történeteit talán nem mesélte olaszul vagy franciául, s a németekkel sem erről beszélt; bármilyen németet levett a lábáról néhány finoman beillesztett bécsi fordulattal, de talán csak magyarul tett esztétikai megjegyzést egy pincérnőről.
Mindent komolyan vett, mindent távolságtartó iróniával nézett. Ami mindig eszembe jutott róla, az az Iskola a határon egyik szép mondattöredéke: „én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta”. Szeredy és Bébé beszélgetnek egymással az uszodában 1957-ben, valójában teljesen ki sem mondott mondatokkal. Ákossal jól lehetett hallgatni is. Mindig komolyan hallgatott, mindig ironikusan hallgatott. Tulajdonképpen a saját múltját is ironikusan kezelte, mint generációjának legbölcsebbjei. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek tagjai között számosan vannak a később születettek számára elérhetetlen műveltségűek és felmérhetetlen szellemi horizonttal rendelkezők. Igazából azt mondtam volna, ha csak ő van itt, hogy „ein anderer Menschenschlag” – ha elértem a nyelv határát, Ákossal mindig lehetett német szavakkal bővíteni és pontosítani.
Mindig pontos volt. 2013-ban a Kívül tágas egyéves eseménysorozatának utolsó képén az ágyában fekszik, mintha aludna. Ironikus és komoly lezárás, szürrealisták, konceptualisták gondolatainak egyenesági folytatása volt mindez. Nem jött ki a Műcsarnok elé, nem protestált közvetlenül, inkább átemelte az egészet egy másik dimenzióba, amely a világon mindenütt érthető. Talán arra is gondolt, mi lesz majd, ha már olyan távlatból néznek vissza a képsorozatra, amikor már senki sem él a résztvevők közül. Edit készítette akkor a képet, és Edit mondta el most, hogy abban az ágyban álmodik a képen, amelyben meghalt. Sötét két lépésben mattot ad – mondanám, de Ákos szerint ez már érzelgős lenne. De azt is tanácsolná, hogy akkor már legyen még érzelgősebb: hiszen a két lépés sok, a négy lépés viszont kevés lehet. Méltósággal élt és méltósággal halt meg, ezt mindig hozzágondolom majd. De most már nem lesz elég megemlíteni a nevét a festő hallgatóknak: „szerinted mit szólna ehhez a Birkás Ákos, ha látná?” Nehéz lesz másoknak megidézni, hogyan tudott a jó művészetért lelkesedni, hogyan nevetett térdét csapkodva, miután meghallgatta Péterfy Gergely kegyetlen megnyitószövegét az Amerigo Tot-kiállításon.
Nélküle, az új művei, a mondatai és gesztusai nélkül nehéz lesz nekem elképzelni a művészetet. Most gondoltam újra bele, hogy majdnem harminc éve Kovács Tünde adta nekem ajándékba Octavio Paz Meztelen jelenését, a Duchamp-ról szóló könyvet, amely miatt művészettörténész hallgatóként a 20. század és a kortárs művészet felé fordultam. Két lépésben nyilván abban az ajándékban is benne volt Ákos, majd megkérdezem Tündét. Nem kérdezek semmit, tudom. Ez egy időhurok, ezért állhatok most itt, nem tudok másra gondolni. Nem gondolok semmire. Szahar, ki sem kéne mondanunk.



Fotó: a Knoll Galéria jóvoltából
full_004109.jpg
Csúnya meztelen öregember a múzeumban

Amikor a festő-író-olvasó háromszög felborul. Nézzük, milyen a festő-festő-olvasó alakzat, avagy milyen kérdések foglalkoztatnak egy kortárs magyar festőt, ha egy kortárs angol festő képeit nézegeti régi festők művei között Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban. Birkás Ákos a Lucian Freud-kiállításról.

full_004504.jpg
Erósz és egy kis emberi nagyság

Birkás Ákos írása a NEM SZABAD. Huszonötöt arra, aki így fest! – művészettörténeti dokumentumszínház több képben című előadásra készült, ennek keretében rövidített formában el is hangzott. A produkciót az OFF-Biennále Budapest rendezvénysorozata részeként 2015. május 28-án, a MÜSZI-ben mutatták be.

full_004902.jpg
Örömzene, macskazene

Ahogy belépek, látom, ez örömkiállítás. Milyen remek korszak volt! Nem a saját szerencsétlenkedő ifjúságom nosztalgiája miatt, az biztos. Maga a hatvanas évek volt nagyszerű. Ki hiszi el ma ezt nekem?