Egy elegáns öregúr birodalma: Giorgio Armani
A nyolcvanas éveiben járó Giorgio Armani ma egy világbirodalom feje. Korát meghazudtolva, fáradhatatlanul dolgozik, és sorra nyitja az üzleteket szerte a világon.
A nyolcvanas éveiben járó Giorgio Armani ma egy világbirodalom feje. Korát meghazudtolva, fáradhatatlanul dolgozik, és sorra nyitja az üzleteket szerte a világon.
A Ludwig Múzeum Eszközök – Médiaművészet az elmúlt 20 évből című csoportos, a gyűjtemény anyagából válogató kiállítása a médiaművészeti munkák megőrzése körül felmerülő kérdéseket pedzegeti. Vajon mennyivel nehezebb egy digitális hordozón birtokolt műtárgy biztonságban tudása, majd adott esetben megfelelő bemutatása, mint a hagyományos képzőművészeti technikákkal készült alkotásoknál?
A héten nemcsak a FERi idei első kiállítása startol, hanem a Budapest Fotófesztivál is, ami a Műcsarnokban nyitja meg 2019-es eseménysorozatát. Ugyanakkor a Janus Pannonius Modern Magyar Képtár és a Három Hét Galéria megnyitóit sem érdemes kihagyni. Az e heti személyes kedvencünk: a Kolozsvári Művészeti Múzeum és a Quadro Galéria páros kiállítása.
Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.
Vasárnap érdemes Szentendre felé venni az irányt, hiszen az Artmagazin, a Ferenczy Múzeum Centrum, a Magyar Izraeli Baráti Társaság Kulturális Egyesület Szentendre és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület szervezésében megvalósuló, egész napos programon szóba kerül Vajda művészete, szeretett helyszínei és könyvei.
Hétfőn este kihirdettük a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és az Artmagazin közös szervezésében meghirdetett szakírói pályázat eredményeit.
Pár év alatt, jelentős helyszíneken, több meghatározó kiállítás született a hazai hetvenes évek művészetéből Londonban és New Yorkban. A revelatív, érzéki válogatásokat értő és pozitív újságcikkek, rangos privát gyűjtők érdeklődése övezte, fontos múzeumok gyűjteményi vásárlása.
Vajon magától értetődő, hogy tudjuk, milyen egy folyamatot az elejétől a késznek vélt állapotig végigvinni, tevékenyen részt venni benne, majd levonni a tanulságokat, esetleg később ezeket a frissen szerzett ismereteket más természetű programoknál még kamatoztatni is – legyen szó a bevásárlólista összeállításáról, egy művészeti koncepció megvalósításáról vagy akár az életünk további fejezeteinek vizionálásáról? Zavarba ejtő, hogy amennyire nehéz dolgaink koncentrált szervezésének mikéntje, annyira ritkán találkozunk ezzel, az erősen gyakorlati természetű tudással az oktatás hivatalos keretei között. Talán ez a terület az, amely, ha kimondatlanul is, a családi szocializáció terepére van rendelve. Így nem meglepő, hogy az olyan, klasszikusan polgári, kapitalista társadalomban értékesnek vélt készségek – mint a kitartás, a hosszú távú tervezés, az előrelátás, a stratégiai mérlegelés – belsővé tételében is hátránnyal indulnak azok, akik előtt gyerek- és kamaszkorukban nem állnak közvetlen példaként jó gyakorlatok, vagyis kevésbé biztos, támogató családi háttérből jönnek, vagy akár szülők nélkül, gyermekotthonban nevelkednek. Ebből a logikából fakadóan meghatározó alapélménnyé, szélsőséges esetben akár sorsfordító felismeréssé válhat egy olyan közösségi kezdeményezésben való részvétel, amely a közös témafelvetéstől a munkafázisok döntésein keresztül vezet valamely, mások számára is nyitott, megismerhető eredményig, jelen esetben egy kiállításig.
Hogyan is kezdhetnénk hozzá egy kiállítás elemzéséhez, ha a kiállítás anyagát képező művészi tevékenység műfaját illetően bizonytalanok vagyunk? Ahhoz pedig, hogy a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban bemutatott KÉP-ÉLMÉNY kiállítás, illetve az azonos címet viselő „fotó alapú művészetterápiás és élménypedagógiai projekt”1 műfajának meghatározásába belefogjunk, először talán érdemes néhány fogalmat tisztázni. Bár a társadalmilag elkötelezett, az együttműködésen vagy épp a részvételen alapuló művészeti gyakorlatok sok esetben átfedést mutató kifejezései már évtizedek óta részei a kortárs képzőművészeti diszkurzusnak, mégis érdemes időről időre elővenni őket és megvizsgálni, melyiket is látjuk valójában az adott művészeti projektben. De valóban művészeti projekt volt a KÉP-ÉLMÉNY? Az alábbi definíciókat látva megbizonyosodhatunk róla.
Hossala Tamás több mint húsz éve dolgozik a gyermekvédelemben, emellett fotográfiai tevékenységet is folytat. Már korábbi fotóin is feltűnik a gyermekotthonok világa. Szupervízió I. című sorozatában azt a közösséget fényképezte, amelyben gyermekvédelmi szakemberként maga is dolgozott. „A fekete-fehér fotók által a Zirzen Janka Gyermekotthon speciális lány csoportjáról kapunk képfoszlányokat.” (Somogyi, 2013) Hossala meglehetősen sötét és baljós képet fest alanyai sorsáról, egyfajta alászállásnak tekinthető ez a sorozat, amely vizuálisan modellezi számunkra az állami gondozottak életét érintő hangsúlyos problémákat. Homályba veszett foltok és árnyak formájában jelennek meg a fiatalok; az identitás válsága, az élet kilátástalansága és a perspektívák hiánya fejeződik ki a fotókon. „Mintha valódiságuk kérdőjeleződne meg, mintha éppen hogy csak lennének ebben a világban.” (Somogyi, 2013)
Az Artmagazin Online felületén hetente egyszer, minden pénteken szemezgetünk az elmúlt időszak legmeghatározóbb, legpoposabb és legszínesebb képzőművészeti, dizájn- és társművészeti híreiből. Előtérbe kerülnek a divat, az építészet, a formatervezés, az urbanisztika vagy az aukciók eredményei, legfrissebb történései mind nemzetközi, mind hazai fronton.
Kedden mutattuk be az Írók Boltjában az Artmagazin 80-as évek különszámát. Azoknak, akik nem tudtak ott lenni velünk, íme egy rövid összefoglaló, és néhány azokból, a korszakot őszintén bemutató anekdotákból, amiket megismerhettünk.
Nem sok tervező száguldott olyan gyorsasággal a csúcsra, mint Constance Guisset: tanulmányai befejeztével stúdiót alapított, és rövid idő alatt nemzetközi hírnévre tett szert.
A Platán Andrássy útra nyíló kirakatán át egy finom étkészlettel szépen megterített asztalra látunk, ami ezen a környéken nem lenne meglepő látvány, ha nem egy galériatérről lenne szó.
A hétre nemcsak kiállításmegnyitókat – Liget, INDA és Csikász Galéria – ajánlunk, hanem a ‘80-as évek különszámunkhoz kapcsolódó, beszélgetéssel egybekötött lapszámbemutatónkat is. Az e hét személyes kedvencei pedig: a Várfok Galéria és a MODEM kiállításai.