Kiterítenek úgyis – A Maladype Színház III. Richárdjáról
Pont, mint azt a paplant – mondhatnánk, miközben ülünk a Maladype Bázis egyik bárszékjén, és Richárd piros palástja alól ki-kikandikáló Achilles-inát nézzük. Meg van nyúzva. A lifegő, piros paplant csípőjén egy bőrszíj tartja. Nem púpos.
Tudományos, fantasztikus
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Epreskertjének egyik műtermében megrendezett hallgatói kiállítás két fiatal festő és egy fiatal kurátor együttműködéséből született, a kiállítótérbe lépve mégis olyan érzés fogott el, mintha egyetlen ember szellemi termékeit látnám: a kiállítás szokatlanul koherens. A falon olvasható koncepcióból kiderül, hogy a munkák olyan problémákra világítanak rá, melyek a képzőművészeti produktumok mindegyikével kapcsolatban felmerülhetnek. Olyan univerzális dilemmák ezek, mint például a reprodukálhatóság, vagy az érzékelés relativitása.
Füstbe ment idő – Anne Imhof: ANGST II
A 2017-es, azaz az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé Arany Oroszlán-díj nyertese a német pavilonban bemutatkozó Anne Imhof lett FAUST című projektjével. Korábbi performanszáról, az ANGST II-ről, amelyen szintén a biennálés csapattal közösen dolgozott Rácz Rebeka írt tavaly szeptemberben.
A húszperces sorban állás után szokatlan környezet fogadja a Hamburger Bahnhof épületébe belépő látogatókat. A neoklasszicista épület óriási központi terén alig lehet átlátni, telefújták füsttel. Rengeteg ember álldogál. Vagy ül a földön. Vagy járkál. Elveszettnek látszik mindenki. A falakon semmi sincs, első pillantásra a tér is üresnek tűnik. De van zene. Megnyugtató hangzás és emelkedett ének – kortárs operát hallunk. Aztán meglátjuk a keresztbe kasul, szimmetrikusan kifeszített köteleket a magasban, illetve a hosszú boxzsákokat. Aki már bent van egy ideje, az néz valamit, megfigyelő pozícióba helyezkedik, vándorol – s lassan a később érkezők is megértik kire, mire kell fókuszálni.
Örülök, hogy megismertem
Szerencsés találkozások gyakran előfordulnak velem, nemrégiben Lisszabonban egymás után értek a véletlenek. A személyes ismeretségek mellett/között előfordult egy szellemi természetű is: a Gulbenkian Museumban Kaszás Tamás-kiállításba botlottam (érkezésem napján nyílt). Átfutottam a számomra addig ismeretlen művészről a tudnivalókat, és elhatároztam, a Vizuális kultúra című helyi Erasmus-kurzusom hallgatóinak felkínálom a közös tárlatnézés lehetőségét.
Kiterjesztett határok: északi nyitás a 12.madeinhungary + 05. MeeD Határtalan Design című kiállításon
Ahogy a korábbi években, idén is az Új Budapest Galéria nyújt otthont a közép-kelet-európai régió egyik legdinamikusabban fejlődő design-seregszemléjének, a 12.madeinhungary + 05.MeeD Határtalan Design című kiállításnak. A Bálnában található kiállítóterem megfelelő választásnak bizonyult a rendezvény lebonyolításához, mivel bőséges tér – 900 négyzetméter – jut a különböző bútoroknak, lámpatesteknek, lakberendezési tárgyaknak és lakástextíliáknak. A tágas helyre szükség is van, hiszen a tárlat legnagyobb újdonsága, hogy ebben az évben a Visegrádi Négyek (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) mellett az európai és nemzetközi design történetét meghatározó skandináv országok (Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország), valamint a balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) is bemutatkoznak a hazai közönség előtt.
Kell-e nekünk Instax kamera?
Vannak olyan eszközök és teljesítmények, amiknek kevesebb kreditet adunk, mint amennyit megérdemelnének.
Nemes Péter: Gordius
A gordiuszi csomó metaforájának erejét elképzelhetősége adja. A gondolat, hogy egykor nemcsak a történetekben, de a valóságban is létezhetett egy háncsból készült, tekervényes szerkezet, amely Gordion városában látható és megtapintható volt. A valós csomót egy történet szerint Nagy Sándor kettévágta, a képzeletet azonban több mint két évezrede foglalkoztatja, vajon milyen éles lehetett a kard, amellyel suhintott, milyen trükkel csavarodott önmagába a háncs, és hogyan maradhatott a szekérrel együtt évszázadok alatt is ép. Az utókort tehát a materiális, technikai kérdések foglalkoztatják, s első látásra ilyen probléma a csomó utánzása is. Lehetséges-e ma gőzölt és hajlított bükkfalécekből, fémcsavarokból, rétegelt faelemekből az ókori struktúra hasonmását létrehozni? Újraalkotni egy mítoszok révén elevenen maradt, ugyanakkor épp a mítoszok által a múlt ködébe burkolt tárgyat.
Ha még élne
Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.
A kevesebb több
Embert próbáló, három órás előadás – egyetlen életmentőnek bizonyuló szünettel – a Maladype Színház új Csehov-feldolgozása. A bárszék mintázatát, amin nyomorogtam, máig viselem. A Három nővér inkább belül, mint kívül bonyolódó életét a művészettörténet ikonikus képein keresztül megidézni, értelmezni kezdetben nagyon ígéretes felvetésnek tűnt. A nyitókép trecento szárnyasoltára a már előre szentté avatott glóriás nővérekkel, a szinte néma, lélegzetvételt metronómmá alakító hangokkal és azt ezt követő reneszánsz és barokk szentképek jeleneteivel még nagyon ült. A százféleképpen csavarható vörös, zöld, bordó selyemköntösök és a különös, kifacsart mozdulatok, kezek játéka ajándék volt a szemnek. De amikor sorjázni kezdtek szédítő iramban a direkt képimitációk, akkor a rácsodálkozás élménye – mellettem egy harsányan örvendező nézővel súlyosbítva – egyre tompult, a vége felé pedig már inkább könyörögtem volna, hogy ne legyen több, hogy ez vagy az ne jusson eszükbe. De eszükbe jutott. És meg is csinálták.
Fájlhiba: az adatok elveszhetnek.
A médiaművészet komplex fogalma nem pusztán a szoftveralapú, hanem az analóg technikai apparátusokat használó műveket (fotó, film, videó) is magában foglalja. Utóbbiak többek között dokumentációs eszközként szolgáltak az 1960-as évektől Magyarországon is megjelenő új művészeti jelenségek (akció, happening, performance) számára. A művészettörténeti kanonizációs folyamatok eredményeként mára ezek a felvételek – mint az események egyedüli, kiállítható reprezentációi – autonóm műtárgyakká váltak. Mindezek tükrében tehát az újmédia-művek megmentése az utókor számára lényeges feladat. Az újmédia-művészeti alkotások megőrzése azonban immateriális természetük, efemer jellegük; a napról napra elavuló szoftverek és az állandóan változó technikai környezet miatt rendkívül körülményes.
De vajon mit is kell pontosan megőrizni? Milyen módon védhető meg egy digitális mű a rohamos technológiai elavulástól? A folyamatos átalakítási eljárások során hogyan őrizhető meg az egyes alkotások eredetisége? A március 26-ig látogatható „Mentés másként…” – Mi marad az újmédia-művészetből? című kiállítás ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat.
Óda az időhöz
Tranker Kata Hiányzó végtelen című kiállítása első termében látható munkáinak kiindulópontja John Keats Óda egy görög vázához című verse. Tranker ezzel a gesztussal visszafordítja Keats költeményét, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásra reflektáló irodalmi műre képzőművészeti munkával válaszol. Amennyiben a különböző művészeti ágak megkülönböztetésének még van – vagy valaha is volt – létjogosultsága, akkor talán a leggyakrabban emlegetett eltérés az irodalmi és a szűkebb értelemben vett képzőművészeti alkotások között az időbeliség jelenléte vagy hiánya. Keats a görög váza időbeli kibontását a narrátor kérdéssorával kísérli meg elérni. Ódája viszont az álló, megfagyott időhöz, a halhatatlansághoz, a gondolatban létező és beteljesületlen gyönyörökhöz (szerelemhez), a nem hallott dallamokhoz szól. Tranker művei ezzel ellentétben a múlthoz és a nosztalgiához fűzött viszonyunkat, a megismételhetetlenség olykor kétségbeejtő gondolatát és a végtelen hiányát járják körül. Az elmúlás és a megvalósíthatatlan archiválás jegyében jelennek meg a régi fotók ismeretlen-elfelejtett arcai, helyszínei, eseményei, a részben kitakart, másik arccal behelyettesített vagy csíkozással fragmentált ábrázatok, a kiszáradt fáról készített felvétel, az elégett gyufaszálak, az eltört cserepek.
A mi házunk
Aki ismeri Szász Lilla munkásságát, nem lepődik meg A mi házunk kivételesen meghitt hangvételén. A 2B Galériában március 10-ig megtekinthető kiállítás különlegessége, hogy ezúttal nem egy ismeretlen család mindennapjaiba vezet be minket, mint ahogyan az alkotó eddigi legtöbb fotósorozata. A kiállított képek Lilla saját nagyszüleit mutatják be a nyilvánosságnak. A nagymama és a nagypapa életében pedig nem volt semmi formabontó vagy rendkívüli. A fotók egy idős házaspárt ábrázolnak, ahogyan sütnek-főznek, végzik a ház körüli dolgokat, és a nap végén szódásszifon szemüvegen át nézik a tévében a lottósorsolást. Van azonban valami hihetetlenül megrázó abban, ahogyan az udvaron szaladgáló tyúkok, a fényképezőgéppel megörökített sütemények vagy a mézes háztető és a kedvenc szelet rossz helyesírással lejegyzetelt receptjei megjelennek a kiállítótérben.
Az identitás hekkerei
Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetületeiről a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum után a veszprémi Csikász Galériában is bemutatott Hack the Past! / Hackeld a múltat! és az acb Galériában megrendezett Hungarian Cubes című kiállítások kapcsán.
FUTUR X – 10 év papírkollázsai
Kerekes Gábor képzőművész részletgazdag, elmélyült kompozíciói a mindenkori térszervezés értékes dokumentumai. Egymás mellé rendezve egy olyan utópisztikus építészeti környezeteket, vizionárius városi tereket láttató belső utazás állomásaiként hatnak, melynek kultúrtörténeti gyökereit Gulácsy, Huxley vagy Swift művészetében kereshetjük. Ezek a mesterséges, ám személyre szabott világok egy olyan multiverzum kapuját tárják elénk, melyben a fejlődés már túl van a belátható horizonton.
A (2) HÉT MŰTÁRGYA: Péter (Fodor Dániel János)
Fodor Dániel Jánossal,1 az egyik új FKSE taggal beszélgettünk Péter című, fotóarchívumon alapuló projektjéről a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett (2) hét műtárgya eseményen 2016. november 28-án.