Kell-e nekünk Instax kamera?

Vannak olyan eszközök és teljesítmények, amiknek kevesebb kreditet adunk, mint amennyit megérdemelnének.

Nemes Péter: Gordius

A gordiuszi csomó metaforájának erejét elképzelhetősége adja. A gondolat, hogy egykor nemcsak a történetekben, de a valóságban is létezhetett egy háncsból készült, tekervényes szerkezet, amely Gordion városában látható és megtapintható volt. A valós csomót egy történet szerint Nagy Sándor kettévágta, a képzeletet azonban több mint két évezrede foglalkoztatja, vajon milyen éles lehetett a kard, amellyel suhintott, milyen trükkel csavarodott önmagába a háncs, és hogyan maradhatott a szekérrel együtt évszázadok alatt is ép. Az utókort tehát a materiális, technikai kérdések foglalkoztatják, s első látásra ilyen probléma a csomó utánzása is. Lehetséges-e ma gőzölt és hajlított bükkfalécekből, fémcsavarokból, rétegelt faelemekből az ókori struktúra hasonmását létrehozni? Újraalkotni egy mítoszok révén elevenen maradt, ugyanakkor épp a mítoszok által a múlt ködébe burkolt tárgyat.

Ha még élne

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.

A kevesebb több

Embert próbáló, három órás előadás – egyetlen életmentőnek bizonyuló szünettel – a Maladype Színház új Csehov-feldolgozása. A bárszék mintázatát, amin nyomorogtam, máig viselem. A Három nővér inkább belül, mint kívül bonyolódó életét a művészettörténet ikonikus képein keresztül megidézni, értelmezni kezdetben nagyon ígéretes felvetésnek tűnt. A nyitókép trecento szárnyasoltára a már előre szentté avatott glóriás nővérekkel, a szinte néma, lélegzetvételt metronómmá alakító hangokkal és azt ezt követő reneszánsz és barokk szentképek jeleneteivel még nagyon ült. A százféleképpen csavarható vörös, zöld, bordó selyemköntösök és a különös, kifacsart mozdulatok, kezek játéka ajándék volt a szemnek. De amikor sorjázni kezdtek szédítő iramban a direkt képimitációk, akkor a rácsodálkozás élménye – mellettem egy harsányan örvendező nézővel súlyosbítva – egyre tompult, a vége felé pedig már inkább könyörögtem volna, hogy ne legyen több, hogy ez vagy az ne jusson eszükbe. De eszükbe jutott. És meg is csinálták.

Fájlhiba: az adatok elveszhetnek.

A médiaművészet komplex fogalma nem pusztán a szoftveralapú, hanem az analóg technikai apparátusokat használó műveket (fotó, film, videó) is magában foglalja. Utóbbiak többek között dokumentációs eszközként szolgáltak az 1960-as évektől Magyarországon is megjelenő új művészeti jelenségek (akció, happening, performance) számára. A művészettörténeti kanonizációs folyamatok eredményeként mára ezek a felvételek – mint az események egyedüli, kiállítható reprezentációi – autonóm műtárgyakká váltak. Mindezek tükrében tehát az újmédia-művek megmentése az utókor számára lényeges feladat. Az újmédia-művészeti alkotások megőrzése azonban immateriális természetük, efemer jellegük; a napról napra elavuló szoftverek és az állandóan változó technikai környezet miatt rendkívül körülményes.

De vajon mit is kell pontosan megőrizni? Milyen módon védhető meg egy digitális mű a rohamos technológiai elavulástól? A folyamatos átalakítási eljárások során hogyan őrizhető meg az egyes alkotások eredetisége? A március 26-ig látogatható „Mentés másként…” – Mi marad az újmédia-művészetből? című kiállítás ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat.

Óda az időhöz

Tranker Kata Hiányzó végtelen című kiállítása első termében látható munkáinak kiindulópontja John Keats Óda egy görög vázához című verse. Tranker ezzel a gesztussal visszafordítja Keats költeményét, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásra reflektáló irodalmi műre képzőművészeti munkával válaszol. Amennyiben a különböző művészeti ágak megkülönböztetésének még van – vagy valaha is volt – létjogosultsága, akkor talán a leggyakrabban emlegetett eltérés az irodalmi és a szűkebb értelemben vett képzőművészeti alkotások között az időbeliség jelenléte vagy hiánya. Keats a görög váza időbeli kibontását a narrátor kérdéssorával kísérli meg elérni. Ódája viszont az álló, megfagyott időhöz, a halhatatlansághoz, a gondolatban létező és beteljesületlen gyönyörökhöz (szerelemhez), a nem hallott dallamokhoz szól. Tranker művei ezzel ellentétben a múlthoz és a nosztalgiához fűzött viszonyunkat, a megismételhetetlenség olykor kétségbeejtő gondolatát és a végtelen hiányát járják körül. Az elmúlás és a megvalósíthatatlan archiválás jegyében jelennek meg a régi fotók ismeretlen-elfelejtett arcai, helyszínei, eseményei, a részben kitakart, másik arccal behelyettesített vagy csíkozással fragmentált ábrázatok, a kiszáradt fáról készített felvétel, az elégett gyufaszálak, az eltört cserepek.

A mi házunk

Aki ismeri Szász Lilla munkásságát, nem lepődik meg A mi házunk kivételesen meghitt hangvételén. A 2B Galériában március 10-ig megtekinthető kiállítás különlegessége, hogy ezúttal nem egy ismeretlen család mindennapjaiba vezet be minket, mint ahogyan az alkotó eddigi legtöbb fotósorozata. A kiállított képek Lilla saját nagyszüleit mutatják be a nyilvánosságnak. A nagymama és a nagypapa életében pedig nem volt semmi formabontó vagy rendkívüli. A fotók egy idős házaspárt ábrázolnak, ahogyan sütnek-főznek, végzik a ház körüli dolgokat, és a nap végén szódásszifon szemüvegen át nézik a tévében a lottósorsolást. Van azonban valami hihetetlenül megrázó abban, ahogyan az udvaron szaladgáló tyúkok, a fényképezőgéppel megörökített sütemények vagy a mézes háztető és a kedvenc szelet rossz helyesírással lejegyzetelt receptjei megjelennek a kiállítótérben.
 

Az identitás hekkerei

Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetületeiről a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum után a veszprémi Csikász Galériában is bemutatott Hack the Past! / Hackeld a múltat! és az acb Galériában megrendezett Hungarian Cubes című kiállítások kapcsán.

FUTUR X – 10 év papírkollázsai

Kerekes Gábor képzőművész részletgazdag, elmélyült kompozíciói a mindenkori térszervezés értékes dokumentumai. Egymás mellé rendezve egy olyan utópisztikus építészeti környezeteket, vizionárius városi tereket láttató belső utazás állomásaiként hatnak, melynek kultúrtörténeti gyökereit Gulácsy, Huxley vagy Swift művészetében kereshetjük. Ezek a mesterséges, ám személyre szabott világok egy olyan multiverzum kapuját tárják elénk, melyben a fejlődés már túl van a belátható horizonton.
 

A (2) HÉT MŰTÁRGYA: Péter (Fodor Dániel János)

Fodor Dániel Jánossal,¹ az egyik új FKSE taggal beszélgettünk Péter című, fotóarchívumon alapuló projektjéről a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett (2) hét műtárgya eseményen 2016. november 28-án.

Szemüvegben olvasni, papírral törölni

Az ember szereti azt hinni, hogy a filmrendezés az egy szakma, de lehet, hogy nincs így. Till Attila is nézhető filmeket rendez, Tom Ford pedig kifejezetten érdekes munkákkal jön. Nem nagyon sűrűn, de nincs is rászorulva, van neki elég dolga a divattervezéssel.

Milyen csend van – Szabó Ádám WAR GAMES című kiállítása elé

Milyen csend van. Nincs ropogás, süvítés, durranás, pukkanás, robaj, dörrenés. A látvány mögül hiányzik a hang, ami mindig egyetlen, adott pillanat hangja. Relatív csönd van, csaknem halálos csönd. Szabó Ádám fegyverei kezelő nélkül állnak egy adott ponton, és némán egy-egy adott irányba néznek. Mintha elsülnének, mintha füstölnének, mintha hallanánk. Mintha élnénk.

Őszi fények Berlinben

Az őszi évadnyitó kiállítássorozat zászlóshajója ezúttal is a Berlin Station termeiben megrendezett ABC – Art Contemporary Berlin vásár volt. Az immár nyolc éve jelenlévő fair ma már vitathatatlanul megtalálta a helyét a nemzetközi piacon mint a szép emlékű Artforum hagyományainak méltó folytatója, amely mára a legfontosabb kommersz seregszemlévé nőtte ki magát Berlinben. Emellett a kereskedelmi galériák számos önálló tárlatot is tartogatnak az eseménysorozat idejére, amelyek közül igyekszünk a fénypontokat kiemelni.

A MENYÉT ÉJSZAKA VADÁSZIK

Az nem kérdés, hogy már megint rossz lett a Dan Brown-film, ezúttal az Inferno. Az már kérdés, hogy vajon miért. Miért nem lehet mozira vinni egy könyvet, amely már eleve olyan, mintha forgatókönyv volna, csupa üldözés, futkosás, lövöldözés. Lehet a baj a rendezővel vagy az operatőrrel, bár a kettő élesen nem szétválasztható, miért nem szól rendező operatőrnek, ha már megint rossz irányban keresgél. Lehet, hogy mégsem annyira jó az a forgatókönyv, egyszerűen azért, amitől annyian szeretik a könyvet: valamennyit mégis magyarázni kell. Hiába nevetséges, van, akinek el kell mondani, ki volt Dante, ki a sokat emlegetett Beatrice, és ennek mi köze Firenzéhez. 

Tányérok, otthonkák, énkép

A cseréptányér egyidős a civilizációval, és a tányér a terített asztal lényegi eleme, az étel hordozója. Sokunk számára ma már annyira evidens, hogy rendszeresen étkezünk, és tányérból eszünk, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget (rá se hederítünk), és ma már ritkán ünnepi az a pillanat, amikor asztalhoz ülünk. A civilizáltnak tekintett körökben többnyire már csak a gyerekek esznek figurálisan festett tányérból, noha a tányér jelentős szerepéből következően festenek rá már évezredek óta különféle motívumokat. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van a tányéron. Ezek felemlítésével csak arra mutatnék rá, hogy miért hat annyira mélyen Szabó Eszter Ágnes munkája a maga páratlan ábrázolásaival. Már a falusi kultúrában is elválik, a nézésre és az evésre való tányér. Nem hétköznapi a díszített, festett tányér, különlegesebb, ha figurális rajta az ábrázolás és még inkább, ha életképi jelenet van rajta, a kritikai ábrázolás pedig egyenesen rendkívüli. Márpedig SZEÁ tányérjain pillanatképek vannak társadalmi, politikai életünkből. Ezek a képek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek alól nem bújhatunk ki, állást kell foglalnunk velük kapcsolatban.