Camera Lucida – megnyitóbeszéd
Mindent feljegyezni – így szól Jovánovics György egyik hetvenes évekbeli művének címrészlete. Holos graphos. A cím, ha önmagában tekintjük, vonatkozhat egy adott személy vagy akár egy egész társadalom és a világ viszonyára, ahol a „mindent feljegyezni” nem más, mint egy kulturális stratégia leírása. De a két szó elsősorban felszólítás: fel kell jegyezni mindent, hogy ne vesszen el az időben, hogy megmaradjon az emlékezetben, hogy dacoljon a halállal. Ebben a térben állva mindig eszembe jut Jovánovics György, akinek kiállításán itt, az egykori Ludwig Múzeumban emlékezetesen átalakult a lépcső: gipszkonstrukcióvá átformálva írta felül az egykori Munkásmozgalmi Múzeum ünnepélyes terét. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban jártam volna a Munkásmozgalmi Múzeumban, de később – már a Ludwig Múzeumot látogatva – sokszor elképzeltem, milyen lehetett azoknak ide belépni, akik még jártak a királyi palota fogadásaira? Milyen érzés lehetett egy egykori, a harmincas években akár Horthyhoz is bejáratos katonatiszt számára a hetvenes években körbejárni a vörösmárvánnyal borított térben?
Salgótarján, te csodás…
Salgótarján azon kevés magyar városok egyike, amely igazán csak a lakói számára kedves – a kedves pedig nem egyenlő az érdekessel. Márpedig az Artmagazin nem csak azért választotta úticéljául a szocialista iparvárosként ismert megyeszékhelyet, mert háborítatlansága miatt eredeti formában őrzi egy korszak lenyomatát. Branczik Márta építészettörténész vezetésével a városba látogató turisták a „múzeumi” szemlélődésen felül arra is vállalkoztak, hogy felfedezzék Salgótarjánban azt, ami valóban érdekes.
Green Box – megnyitóbeszéd
Gondolkoztam, honnan induljak, de legjobb, ha az ajtónál kezdem és a kiállítás címénél: Green Box – mindkettő egy zárt térbe invitál, egy doboz belsejébe. A galéria megszokott white cube, azaz fehér doboztere most zöld dobozzá alakult – egy üvegházba léptünk, ahonnan éppen „csak az a szép zöld (gyep)”, az hiányzik. A halvány rózsás, távolabb vöröses megvilágítás az üvegházi növekedést serkentő fényforrásokat idézi – de élő növényt itt csak egyetlen egyet találunk, hátul a falfülkében – kitüntetett hely, olyan, mint egy kápolna, eleven oltárképpel. A kirakatüveget és a nagyméretű akvarelleket üvegkamrás polikarbonátlemez borítja, amiből sok egyéb mellett például kifinomult technikai apparátussal felszerelt üvegházakat építenek, mivel a polikarbonátlemez rugalmas, rendkívül ellenálló, jégverést, vihart jól bír, kiváló hő- és hangszigetelő, a fényt pedig átengedi. Kérdés, hogy itt kit véd és mitől?
Collector's Choice – megnyitóbeszéd
A How to build a collection című elképzelt útmutató, tanácsadó könyv feltehetőleg valahogy így kezdődne: „Ha eldöntöttük, hogy gyűjtünk, első lépésként pontosan meg kell határoznunk a gyűjtés tárgyát – tematika, méret, korszak, anyag, szín…” A szerző a folytatásban feltehetően meghatározná, mit is értünk gyűjtésen, illetve valamennyire szűkítené magának a tevékenységnek a sokféleképpen értelmezhető fogalmát. Ezt követően néhány jó tanáccsal, praktikus információval látná el az olvasót, hiszen ennek a fiktív könyvnek az alapvető célja nem lehetne más, mint hogy segítse és tanácsokkal lássa el a gyűjtés iránt érdeklődőket.
Palota a népnek
Az idei építészeti filmnapokon a népek szpartakiádjának nyertese egyértelműen Jugoszlávia lett. Egyrészt a Hotel Jugoslavija című francia film miatt, ami bemutatta a volt föderációs állam legnagyobb szállodájának történetét, és a benne zajló életet Liz Taylorral, Nixonnal, Che Guevarával, jugó keresztapákkal és elképesztő luxussal. Aztán ott volt a Szkopjét bejáró film, a Kenzo Tange által eltervezett új városszerkezettel, felülnézetből is fantasztikus brutalista épületekkel, közterekkel és az egyetlen megvalósult Kenzo Tange tervvel, a ma már alig használt, lerobbant vasútállomással. (Érdekes volt látni azt is, hogy a városban, ahonnan Nicola Gruevskit kaptuk, egy idő óta szinte minden középületet neobarokk burkolattal látnak el, és egy akkora Nagy Sándor-szobor áll a főtéren, hogy Andrássy Gyula kismiska hozzá képest.)
Késő megjegyzések lassú beszélgetésekhez
LCD-kijelzőkre emlékeztető, hajlékony műanyag lemezek kúsznak a fény felé. Teniszlabdákra támaszkodnak, itt-ott már nő rajtuk a műfű. Sokszorosított csomagolásdobozok fából készült másai és a selfie-készítés koreográfiájától eltorzult emberi sziluettek dőlnek a galéria fehér falainak; közöttük félúton, vasszerkezetre illesztett, festett mozdulatábrán aranysárga coinok pixelei, a videojátékok hipnotikus kincsei forognak. A sarkokban színes frizbikatapultok mellett műanyagvirágok nőnek; filctollparabolák, kosárlabdabombák függeszkednek gerendákon vagy lebegnek csendben, mozdulatlanul. Ai Weiwei hatalmas, szelfiző arcképe mosolyog szignált teáskancsójára; a földön, lézersugarak közt gipsz szoborfej fekszik.
Design és Biztonság – megnyitóbeszéd
Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.
Téttel
Vajon magától értetődő, hogy tudjuk, milyen egy folyamatot az elejétől a késznek vélt állapotig végigvinni, tevékenyen részt venni benne, majd levonni a tanulságokat, esetleg később ezeket a frissen szerzett ismereteket más természetű programoknál még kamatoztatni is – legyen szó a bevásárlólista összeállításáról, egy művészeti koncepció megvalósításáról vagy akár az életünk további fejezeteinek vizionálásáról? Zavarba ejtő, hogy amennyire nehéz dolgaink koncentrált szervezésének mikéntje, annyira ritkán találkozunk ezzel, az erősen gyakorlati természetű tudással az oktatás hivatalos keretei között. Talán ez a terület az, amely, ha kimondatlanul is, a családi szocializáció terepére van rendelve. Így nem meglepő, hogy az olyan, klasszikusan polgári, kapitalista társadalomban értékesnek vélt készségek – mint a kitartás, a hosszú távú tervezés, az előrelátás, a stratégiai mérlegelés – belsővé tételében is hátránnyal indulnak azok, akik előtt gyerek- és kamaszkorukban nem állnak közvetlen példaként jó gyakorlatok, vagyis kevésbé biztos, támogató családi háttérből jönnek, vagy akár szülők nélkül, gyermekotthonban nevelkednek. Ebből a logikából fakadóan meghatározó alapélménnyé, szélsőséges esetben akár sorsfordító felismeréssé válhat egy olyan közösségi kezdeményezésben való részvétel, amely a közös témafelvetéstől a munkafázisok döntésein keresztül vezet valamely, mások számára is nyitott, megismerhető eredményig, jelen esetben egy kiállításig.
Társadalmilag elkötelezett élmény
Hogyan is kezdhetnénk hozzá egy kiállítás elemzéséhez, ha a kiállítás anyagát képező művészi tevékenység műfaját illetően bizonytalanok vagyunk? Ahhoz pedig, hogy a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban bemutatott KÉP-ÉLMÉNY kiállítás, illetve az azonos címet viselő „fotó alapú művészetterápiás és élménypedagógiai projekt”1 műfajának meghatározásába belefogjunk, először talán érdemes néhány fogalmat tisztázni. Bár a társadalmilag elkötelezett, az együttműködésen vagy épp a részvételen alapuló művészeti gyakorlatok sok esetben átfedést mutató kifejezései már évtizedek óta részei a kortárs képzőművészeti diszkurzusnak, mégis érdemes időről időre elővenni őket és megvizsgálni, melyiket is látjuk valójában az adott művészeti projektben. De valóban művészeti projekt volt a KÉP-ÉLMÉNY? Az alábbi definíciókat látva megbizonyosodhatunk róla.
A fotográfia mint a gondoskodás segítő eszköze
Hossala Tamás több mint húsz éve dolgozik a gyermekvédelemben, emellett fotográfiai tevékenységet is folytat. Már korábbi fotóin is feltűnik a gyermekotthonok világa. Szupervízió I. című sorozatában azt a közösséget fényképezte, amelyben gyermekvédelmi szakemberként maga is dolgozott. „A fekete-fehér fotók által a Zirzen Janka Gyermekotthon speciális lány csoportjáról kapunk képfoszlányokat.” (Somogyi, 2013) Hossala meglehetősen sötét és baljós képet fest alanyai sorsáról, egyfajta alászállásnak tekinthető ez a sorozat, amely vizuálisan modellezi számunkra az állami gondozottak életét érintő hangsúlyos problémákat. Homályba veszett foltok és árnyak formájában jelennek meg a fiatalok; az identitás válsága, az élet kilátástalansága és a perspektívák hiánya fejeződik ki a fotókon. „Mintha valódiságuk kérdőjeleződne meg, mintha éppen hogy csak lennének ebben a világban.” (Somogyi, 2013)
Használt karácsonyfák
Pár szezonnal ezelőtt volt egy remek kiállítás a LUMU-ban, Gerber Pál műveiből. Óriási volt, olyannyira az, hogy azóta is rendszeresen villannak be képek – mondhatni, majdnem egy évtized mélységéből –, és egyre jobban imádom az egészet… azt, ahogyan anno keletkezett a mű (1995), ahogyan kinéz, amilyen hatást tesz… és mindazokat a gondolatokat, amiket azóta is indukál.
A ..ndoni lelet… ahogyan azt 2527-ben vizsgálták a lelkes kutatók és nézők
Ilyen se volt még: rejtvénycikket közlünk! Arra a kérdésre várunk választ, hogy vajon hol keletkezhetett az a lelet, amiről írásunk tudósít, és a lelet mely elemeiről van benne szó. A helyes megfejtők között Artmagazin előfizetést sorsolunk ki (nem 2525-re! :)). A megfejtéseket az [email protected]-ra küldjétek!
Ne nevess hangosan, ha zöld lovat és hasonló dolgokat látsz!
Egy sokáig lappangó Ferenczy Károly-kép kapcsán most nem a szintén művész Ferenczy-utódok, hanem az elődök nyomába eredünk, a rokonok visszaemlékezéseinek segítségével. Előkerülnek az öröklődő művészi vénát igazoló vázlatfüzetek is...
Gyerekjáték a jövő
Milyen hangot kell eltalálni ahhoz, hogy egy gyerek megértse és elfogadja a körülötte lévő világ visszásságait és benne a saját helyiértékét? Az egyik módja lehet egyszerűen bemenni a szobájába és megnézni a legkedvesebb játékait. Vajon egy végtaghiányos kisgyereknek más játékai vannak, mint bármelyik kortársának?