
Hallgass az orrodra!
Itt ez a magára hagyott, kietlen kiállítási tér, Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė RYXPER1126AE című kiállítása a Trafó Galériában. Fehér falak, mesterséges intelligencia által generált, félelmetes videoloopok, egy litván népdal csontig hatoló ereje, fémrúdra felöklelt szalmabála, fura, szúrós fémtárgyak és nyálminták. Online minden látható és hallható, csakhogy a matematikai szikárságú cím egy illatot jelöl, ami ha nem lenne koronavírusos izoláció, akkor betöltené a teret. Betöltené a testünket, a tüdőnket. A belégzéssel a részünkké válna. Még csak tisztában sem vagyunk a hiánnyal, de észlelésünk, így a megismerés töredékessége is, elkerülhetetlen.
Falak közé zárt falak
Amikor hónapokkal ezelőtt elindultak a kiállítás előkészületei, természetesen még nem sejthettük, hogy már a megnyitót sem tudjuk megtartani és bizony falak közé zárul Ország Lili tárlata.
„A művészet mint antivírus”
FeLugossy Laca vetette el ezt a gondolatmagot a saját spontán blogján, egy, az ismerőseinek kiküldött group mail formájában, és hozzátette, „kellemes elmélkedést”.
A képzőművész magányossága
A címet Alan Sillitoe regényétől – A hosszútávfutó magányossága – kölcsönöztem, aktualitását meg a koronavírus-járvány miatti lakásba zártság, szerencsés esetben otthonról dolgozás, rosszabb helyzetben fizetés nélküli szabadságolások, elbocsájtások adják.
Az ördög ünnepe
A farsang az egyik legismertebb, világszerte elterjedt ünnepi időszak, szerteágazó és változatos hagyományokkal. A magyar nyelvben manapság két szóval is megnevezzük ezt az időszakot, hiszen a hagyományos farsang szó mellett gyakori a karnevál elnevezés is. Mindkét elnevezés a vízkereszttől hamvazószerdáig, a húsvétot megelőző negyven napos böjt kezdetéig tartó időszakot jelöli. A farsangi időszak csúcsa az úgynevezett farsangfarka, az utolsó három nap: vasárnap, hétfő és a húshagyókedd.
SUBTLE TRAGEDY
Jövő héten zár a Magyar Nemzeti Galéria Farkas István-kiállítása, ami számos kérdést felvet: hogyan lehet ma, a 21. században szemlélni festményeit, mit jelenthetnek alkotásai és milyen üzenetet rejt életútja napjainkban?
Szubjektív eufória
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Eufória? című kiállítása egyetlen szóval leírva (ahogy az alcíméből is sejthetjük) a rendszerváltással foglalkozik. Harminc éve történtek az államszocialista rendszer leváltásának legemblematikusabb eseményei, így a kiállítás időzítése nem hagy kérdést maga után. De lehet-e még újat, érdekeset mondani egy kiállítás keretein belül a történelemkönyvekből, filmekből és dokumentumokból még a fiatalabb generációk számára is köztudott történésekről? Természetesen lehet, ha nem a jól ismert narratívához nyúlunk.
Megjegyzések a Ludwig Múzeum Király Tamás. Out of the box című kiállításához
Közel öt év telt el az első Király Tamás-kiállítás óta, amely épp a budapesti Király utcában kapott akkor helyet, a tranzit.hu szervezésében, a Majakovszkij 102 kiállítóterében. Idén már a Ludwig Múzeum ad otthont a „divatellenes divattervező” retrospektív kiállításának.
„A buborékban néha elfogy a levegő, vagy én leszek épp túl nagy…”
„Nekik buborék, nekünk tenger” – szólt az idei Bánkitó Fesztivál hivatalos mottója. A fesztiválé, amely egy hosszúhétvége erejéig megsokszorozza az apró nógrádi település lélekszámát, és amely már jó pár éve tudatosan, az aktuálisan tematikához illeszkedve készül képzőművészeti kísérőprogramokkal is.
Zenélő kerámiák, buboréklámpák, egy megvadult slag és más kedvencek
Az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé örvendetesen maga mögött hagyta elődje látványosság központú szelekcióját, hogy átadja helyét egy higgadtabb koncepciónak; a főkurátor Ralph Rugoff szavaival mintegy tükröt tartson a nyitott gondolkodás számara.
„Nem a tárgy, hanem az ember a cél”
A hazai formatervező szakma 1988 második felében vált nagykorúvá. Többéves előkészítő munka után ugyanis ekkor indult útjára a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj. Az alapító minisztériumok és az Országos Magyar Fejlesztési Bizottság nagy reményeket fűztek az ösztöndíjhoz, a tehetséggondozáson túl az ország versenyképességének fokozása is a szemük előtt lebegett. Hová jutott az ösztöndíjprogram az elmúlt három évtized alatt? Megnéztük.
Salgótarján, te csodás…
Salgótarján azon kevés magyar városok egyike, amely igazán csak a lakói számára kedves – a kedves pedig nem egyenlő az érdekessel. Márpedig az Artmagazin nem csak azért választotta úticéljául a szocialista iparvárosként ismert megyeszékhelyet, mert háborítatlansága miatt eredeti formában őrzi egy korszak lenyomatát. Branczik Márta építészettörténész vezetésével a városba látogató turisták a „múzeumi” szemlélődésen felül arra is vállalkoztak, hogy felfedezzék Salgótarjánban azt, ami valóban érdekes.
Palota a népnek
Az idei építészeti filmnapokon a népek szpartakiádjának nyertese egyértelműen Jugoszlávia lett. Egyrészt a Hotel Jugoslavija című francia film miatt, ami bemutatta a volt föderációs állam legnagyobb szállodájának történetét, és a benne zajló életet Liz Taylorral, Nixonnal, Che Guevarával, jugó keresztapákkal és elképesztő luxussal. Aztán ott volt a Szkopjét bejáró film, a Kenzo Tange által eltervezett új városszerkezettel, felülnézetből is fantasztikus brutalista épületekkel, közterekkel és az egyetlen megvalósult Kenzo Tange tervvel, a ma már alig használt, lerobbant vasútállomással. (Érdekes volt látni azt is, hogy a városban, ahonnan Nicola Gruevskit kaptuk, egy idő óta szinte minden középületet neobarokk burkolattal látnak el, és egy akkora Nagy Sándor-szobor áll a főtéren, hogy Andrássy Gyula kismiska hozzá képest.)
Késő megjegyzések lassú beszélgetésekhez
LCD-kijelzőkre emlékeztető, hajlékony műanyag lemezek kúsznak a fény felé. Teniszlabdákra támaszkodnak, itt-ott már nő rajtuk a műfű. Sokszorosított csomagolásdobozok fából készült másai és a selfie-készítés koreográfiájától eltorzult emberi sziluettek dőlnek a galéria fehér falainak; közöttük félúton, vasszerkezetre illesztett, festett mozdulatábrán aranysárga coinok pixelei, a videojátékok hipnotikus kincsei forognak. A sarkokban színes frizbikatapultok mellett műanyagvirágok nőnek; filctollparabolák, kosárlabdabombák függeszkednek gerendákon vagy lebegnek csendben, mozdulatlanul. Ai Weiwei hatalmas, szelfiző arcképe mosolyog szignált teáskancsójára; a földön, lézersugarak közt gipsz szoborfej fekszik.
Téttel
Vajon magától értetődő, hogy tudjuk, milyen egy folyamatot az elejétől a késznek vélt állapotig végigvinni, tevékenyen részt venni benne, majd levonni a tanulságokat, esetleg később ezeket a frissen szerzett ismereteket más természetű programoknál még kamatoztatni is – legyen szó a bevásárlólista összeállításáról, egy művészeti koncepció megvalósításáról vagy akár az életünk további fejezeteinek vizionálásáról? Zavarba ejtő, hogy amennyire nehéz dolgaink koncentrált szervezésének mikéntje, annyira ritkán találkozunk ezzel, az erősen gyakorlati természetű tudással az oktatás hivatalos keretei között. Talán ez a terület az, amely, ha kimondatlanul is, a családi szocializáció terepére van rendelve. Így nem meglepő, hogy az olyan, klasszikusan polgári, kapitalista társadalomban értékesnek vélt készségek – mint a kitartás, a hosszú távú tervezés, az előrelátás, a stratégiai mérlegelés – belsővé tételében is hátránnyal indulnak azok, akik előtt gyerek- és kamaszkorukban nem állnak közvetlen példaként jó gyakorlatok, vagyis kevésbé biztos, támogató családi háttérből jönnek, vagy akár szülők nélkül, gyermekotthonban nevelkednek. Ebből a logikából fakadóan meghatározó alapélménnyé, szélsőséges esetben akár sorsfordító felismeréssé válhat egy olyan közösségi kezdeményezésben való részvétel, amely a közös témafelvetéstől a munkafázisok döntésein keresztül vezet valamely, mások számára is nyitott, megismerhető eredményig, jelen esetben egy kiállításig.
