A beton illata
Az osztrák építészeti színtér legjelentősebb kiállítóhelyén Bécsben, az Architekturzentrum Wien-ben augusztus elejéig látható a háború utáni legizgalmasabb irányzatot, a brutalizmust bemutató kiállítás.
A használatról – megnyitóbeszéd
Szemző Zsófi önálló kiállítással készült, a Melléktermékkel. Olyan tárgyakat sorakoztat fel, amelyek elképzelt közösségekhez kapcsolódnak, ismeretlen rítusok, társadalmi szerződések világába vezetnek, legyen szó akár fejüket közös együttélésre adó, letűnt vagy akár jövőbeli csoportokról.
Királynők, csillagközi utazók és neodadaista kalandjáték a Kolorádón
Biztosan másnak is feltűnt, hogy a Kolorádónak idén elég jó művészeti programot sikerült összeraknia. A kisebb nyári fesztiválokon megszokhattuk, hogy az összes belvárosi alter hely – a Lumentől a Gólyáig – kitelepül, a civil szervezetek mindenféle beszélgetést tartanak, és általában fiatal művészek, akiket egyébként már a Fekete kutyából jól ismerünk, létrehoznak egy játékos installációt vagy bemutatják valamelyik munkájuk egyszerűsített verzióját, ami mintegy kiegészíti a fesztivál látogatók élményeit. Ezzel mindenki jól jár: a nézőnek nem kell feszengve kulturálódnia, a programok emelik a fesztivál színvonalát, az alkotók pedig amellett, hogy karszalagot és csekély honort kapnak, kísérletezhetnek és közelebb kerülhetnek a közönséghez. Idén viszont több olyan, (a még mindig elég meghitt hangulatú fesztivál méreteihez képest) nagyobb volumenű színházi produkció is volt a kínálatban, ami miatt konkrétan megérte jegyet váltani. A BajuSS-t és a Queendomot például azért vártam, mert egyik budapesti bemutatóra sem sikerült idáig eljutnom, a DEEPER-nél pedig arra voltam kíváncsi, hogyan működik a darab másfajta térben.
A távolságról
Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.
Mindent a szemnek, semmit a kéznek
Átfogó lengyel és magyar dizájn kiállítást ígér a május végén záró STEPS AHEAD névre keresztelt tárlat a FUGA-ban. A kirakatban csillogó Laokoon-lámpa hívja fel magára a járókelők figyelmét – ennél jobb „hirdetőtáblát” aligha választhattak volna a kiállítás kurátorai. A kérdés csak az, hogy mi vár ránk odabenn?
Két tűz között
A Kétfejű gyufa cím egy többfunkciós tárgy képzetét kelti. Mircea Cantor munkája, a két oldalán égethető gyufa a kétszeres teljesítmény ígéretével kecsegtet, a fapálcika rövidsége és a balesetveszélyes másik gyufavég fenyegetése azonban még a normál „egyoldalas” használatot is ellehetetleníti. A „kényszerű takarékosság abszurd tárgyai” (1) a romániai Szamosújvári Gyufagyárban készültek, húszezres példányszámban, egy nagyobb projekt részeként még 2002 és 2003 között. Ezt a szimbolikus tárgyat vagy tárgyegyüttest műként is rengetegféleképpen lehet értelmezni, ezért az sem egyértelmű, hogy most, az Új Budapest Galériában rendezett, román művészek munkáit tömörítő magánygyűjteményeket bemutató csoportos kiállítás címeként pontosan mire is utal. Még akkor sem, ha erre ad valamilyen szintű megoldást a bevezető szöveg, amely szerint a gyufa pálcikája a román művészet történetének rövidke idővonala, amit javasolt a kezdő- és a végpontja felől is végigböngészni. Ha a böngészés nem a meggyújtást és végigégetést jelenti, akkor ez a kép végül is megállja a helyét, bár a rendezés nem kronologikus, és a tárgyban megjelenő alapvető konfliktus sincs kijátszva így. A tendenciák szerint rendezett kiállítási anyag kínál egy másik, a magyar közönség számára különösképp érdekes és kevésbé általános megközelítésmódot is. A művek Mircea Pinte, Ovidiu Şandor, Răzvan Bănescu és a Plan B Alapítvány magángyűjteményéből származnak, amelyek három romániai városban találhatók: Kolozsváron, Temesváron és Bukarestben.
„A divat nem művészet. De a divatnak szüksége van a művészre“
Ahogyan a marrákesi medina okker falai mögött az Atlasz-hegység havas csúcsai a vörös földből a kék égbe törnek, páratlan színvilágával rögtön lenyűgözte Yves Saint Laurent-t. A francia divattervező 1966-ban vásárolta meg első itteni házát élet- és későbbi üzlettársával, Pierre Bergével. A sivatagi város ezután nemcsak második otthona lett, de a következő évtizedekben itt tervezte kollekcióit, majd itt lelt megnyugvásra a párizsi bemutatók után. Tíz évvel a tervező halálát követően, tavaly októberben megnyitotta kapuit az Yves Saint Laurent Múzeum Marrákes, amely Afrika első divatmúzeumaként egyaránt tiszteleg az alkotó munkássága és a város előtt, amely színt adott egyedülálló vízióinak.
Töredékek
Az időtlenség melankolikus világába rögzített wendersi képterek szinte azonnal elfedtetik a látogatóval, hogy mit is keresett pontosan, amikor belépett a londoni Blain|Southern galéria súlyos üvegajtaján. Zárásig lehetne körözni a termekben, elmerülve a képek előtti lassú csordogálásba, az idővel mit sem törődve, zavartan követve az értelmezés apró jeleit, melyek elvezethetnek a megoldáshoz. Hiábavaló, a rejtély csak mélyül, és a kíváncsiság helyét a gyanú veszi át.
„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd
Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik legfeszültebb jelenetében a nékoszos fiatalok a Dubniczay-palota előtt állnak szemben az egyházi iskolásokkal. A film vége felé járunk, az újonnan hatalomra került ifjúsági vezetők már a terror elméleti és gyakorlati lehetőségét mérlegelik. Az állítólagos provokációkra hivatkozva a mozgalmi dalokat éneklő kommunista fiúk és lányok először máglyát készítenek elő az egyházi könyvekből, majd új rigmusokba kezdve ellenfeleiket behajtják a palotába: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon! Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot!” A háttérben és a tér fölé kifeszítve vörös és fehér alapra festett jelszavak állnak: „Egységes ifjúságot!”, „Szabadságot az ifjúságnak!” és „Erőszakra erőszakot!” Felcsendül az Avanti popolo, és a radikális nékoszosok kövekkel kezdik dobálni a málladozó vakolatú palota ablakait. Csörömpölve törnek be az üvegek; az egyházi iskolások az utolsó jelenetekben már nem tűnnek fel.
Heterogenitás és abszurd mélység Győrffy László művészetében (18+)
A csonkolás, a test felsértése kínosan élvezetes érzéseket is szülhet. Olyan érzeteket, amelyek hirtelen előbukkannak egy abszurd mélységből. Ebből az abszurd mélységből hiányzik minden mérték, gátlás, visszafogottság és mesterkéltség. A következő kérdésre kell választ adnunk: miképpen válhatunk alkalmassá a formátlanságot formáló művészetre? Bizonyos szempontból az esztétika eszközeit megszüntetve kell haladni ahhoz, hogy a szubjektum beleolvadhasson az abszurd mélység zavarba ejtő formátlan torzultságába.
„állítólag tényleg negyven millióan vannak!”
Permanens forradalom! Trockista kiállítás a Ludwig Múzeumban Fabényi Julia gondozásában! Milyen meglepő! – gondolhatná az ember. Pedig nem erről van szó. A budapesti intézményben a kortárs ukrán képzőművészetet bemutató kiállítás nyílt április 5-én. Európában az eddigi legátfogóbb tárlatot láthatja a magyar közönség.
Az alef felé
Török Ferenc tavalyi filmje már címében is – 1945 – hangsúlyozza, hogy a második világháború lezárásának évére egyúttal mint egy zavaros, átmeneti időszak kezdetére kell tekintenünk a Horthy és a Rákosi-korszak között. A „nulla év” megnevezés, ahogy a történészek gyakran utalnak rá, nem csupán egy új időszámítást jelez, hanem társadalmi, gazdasági és szellemi amortizációt: az elpusztult infrastruktúra, élelmiszerhiány és sosem látott infláció, a háborús traumák és emberi veszteségek valóban „lenullázták” a lakosság döntő részét. Ebben a rendkívül kiélezett időszakban érkeztek vissza azok, akiket senki sem várt, viszont elhurcolásukban nem sokkal korábban aktívan vagy passzívan segédkezett a túlélő zsidóság. A konfliktust fokozta, hogy a háború alatt jogtalanul vagy az átmeneti szabályok szerint „jogosan” eltulajdonított zsidó javakat, otthonokat, üzleteket és ingóságokat vissza kellett szolgáltatni, ami hosszú perekhez és kölcsönös vádaskodáshoz vezetett, majd az ország különböző pontjain véres atrocitásokig, pogromokig fajult. A követelésként megélt igények újraélesztették és egyfajta igazolást adtak a nyilasok eltűnésével csak kismértékben csökkenő antiszemitizmusra.
Gerber Pál: IN SITU – megnyitóbeszéd
Gerber Pál képzőművész, Munkácsy-díjas festőművész, tanár, író, költő, filozófus, műgyűjtő, amatőr asztalos, szeret kerékpározni, de autót is vezet, számon tartja a művészettörténet ismert és kevésbé ismert pillanatait, így elmondható, hogy tanárként a kanonikus művészetszemléletet is elfogadja, de vizuális művészként egyéni világképpel rendelkezik. Gondolkodóként objektív, távolságtartó attitűdöt képvisel. Megszállott szabadságfüggő, Istenfélő, patrióta, romantikus művész-ember, aki humorral és iróniával átitatott sajátos nyelvet hozott létre. Munkássága a nyolcvanas évek elején indult, de a hetvenes évek Magyarországában, valamint a késő posztmodern európai kultúrában gyökeredzik.
„Energia és káosz”
A Golden Boundaries perfekt, izgalmas, érzékeny, átgondoltságát és installálását tekintve is a magyar mezőnyből kimagasló munka. Tárgya a youth culture, amit a kiállítás kurátora, Oltai Kata kényszerűségből „kamaszkornak” fordított, jobb magyar terminus híján. Az öt magyar résztvevővel dúsított, nemzetközi anyag fotográfiákból, videókból, szobrokból és installációkból áll. A négy teremben, de alapvetően hat térbe elhelyezett művek érzékeny értelmezési hálót alkotva beszélnek az ifjúkor, a kamaszkor és az életkorhoz nem szükségszerűen kötődő (szub)kultúrák különböző aspektusairól. Oly módon, hogy az életkorbeli, társadalmi, kognitív határokat törlendő segédegyenesnek tekintve, az élet egy korszakánál jóval többet mutatnak meg. Az anyag nem valami kamasz-rezervátumba nyújt megnyugtató bepillantást. Nem a különöset, a vadat, a bűnöset és a megregulázandót mutatja meg biztonságos határok között, felkeltve a felnőtteknek a gyorsan elrepült kamaszkor iránti nosztalgiáját is, hanem azt a Másikat mutatja meg, aki potenciálisan bennünk van, bennünk lehetne, ha tudatosítanánk magunkban a szilárdnak hitt énünk rögzíthetetlenségét és illékonyságát, identitásunk társadalmi konstrukció voltát.
Az állatok összefognak a dizájnerekkel?
Hogyan gondolkodik a dizájner, ha munkához lát? Mi születhet abból, ha egy madár, egy kígyó, egy patkány vagy néhány apró rovar a dizájnerrel együttműködésben dolgozik? A tervező miként vonja be, miért veszi igénybe az állatokat, milyen módon használja ki a képességeiket, tulajdonságaikat a céljai eléréséhez? Cikkünkben olyan tárgyakat és dizájnprojekteket mutatunk be, melyek létrejöttében az állatok központi szerepet töltöttek be, a tervezővel közösen oldottak meg problémákat, kettőjük összefogásának köszönhetően születtek meg az ember számára fontos, hasznos és praktikus megoldások.