In the life and oeuvre of an artist, there is often little of consistency to allow general conclusions to be drawn. The majority of artists, writers, thinkers and even scientists ebb and flow through better and worse periods. What is almost certain, however, is that the human characteristics and stages of individual artists cannot be explained with anything other than the undeniable differences in their personalities, their convictions and their private lives.
Három évvel ezelőtt még számomra sem volt más Hortobágyi Endre, mint egy ismeretlen festő, akinek a neve ugyan fel-felbukkant a Zuglói Kör kapcsán született tanulmányokban, de néhány rossz minőségű reprodukción kívül bizony nem sok művét ismertem, és még kevesebbet tudtam festői pályája alakulásáról.
Az Artmagazinnál fontosnak tartjuk, hogy habár napjaink új cikkek írásával és gondozásával, új lapszámok összeállításával telnek, mégse feledkezzünk meg korábbi tartalmainkról – főleg, hogyha azoknak ma ugyanúgy van aktualitásuk. Íme a legfrissebb HAVI ARCHÍV, csupa ehavi történéshez és kiállításhoz kapcsolódó olvasnivalóval:
Yayoi Kusama a Tate Modernben látható Infinity Mirror Rooms (Végtelen tükörszobák) kiállítása nagy mértékben változtatott a művészről és művészetéről kialakított prekoncepciómon. Kusamát leginkább a népszerű Infinity Dots (Végtelen pöttyök) mintáiról, tárgyak és formák velük való beborításáról és úgy általában szemkápráztató felületeiről ismerhetjük. Amellett, hogy világszerte ismert művészeti intézmények szentelnek neki retrospektív vagy egyetlen műtárgyra fókuszáló kiállításokat, a médiumok széles skáláján (munkásságában előfordulnak festmények, szobrok, installációk, fotó- és videódokumentáció, print, papír- és textilmunkák egyaránt, de verseket is ír) alkotó művész művei a műtárgypiacon rendkívül kelendőnek bizonyulnak és csillagászati áron találnak új gazdára.
Erre a hétre három olyan kiállítást ajánlunk, amelyek a nőkkel (főként a női testképpel) foglalkoznak: a Godot Kortárs Művészeti Intézetben egy háziasszony műtermébe, konyhájába és kertjébe nyerhetünk betekintést, a VILTIN Galériában a magányé a főszerep, illetve az abból eredő intimitáshiányé és szexuális frusztrációé, míg az Artkartell projectspace-ben egy oximoron jelenség, a „szomjas kút” teremt különös atmoszférát.
A „VO” feliratú, 1922-ből származó dadaista kollázs több évtizedes lappangást követően egy New York-i árverésen bukkant fel az idén. A kollázs június 5-ig tekinthető meg a Kassák Múzeum kiállítóterében.
E heti ajánlónkban három olyan kiállítás szerepel, amelyek különféle fókuszú intézményi vagy magángyűjteményen alapulnak – legyen szó múzeumi fotótárról (MODEM), az 1945 utáni magyar művészeti törekvésekről (Hegyvidék Galéria) vagy az újmédia-művészetről (B32 Galéria).
Szabó Franciska 2021-ben befejezte a mintegy öt éve készülő Láthatóság – Közmunka című sorozatát. A széria összegzése és egyben záróakkordja a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában 2021 őszén megrendezett nagyszabású egyéni kiállítása volt. A változatos és izgalmas festészeti, grafikai és vegyes technikai megoldásokat felvonultató tárlaton látható közel száz műalkotás mintegy fele soha nem szerepelt még kiállításon. A sorozatában konzekvensen társadalmi érzékenységű médiaképeket feldolgozó művész a közmunkásokat paradox módon mutatja be: a figyelemfelkeltő neonsárga mellények egyszerre rendelkeznek megkülönböztető, láttató szerepkörrel, de sematizálja, sztereotipizálja, ezáltal láthatatlanná is teszi viselőjüket.
A konferencián az Artmagazin is ott lesz – a legfrissebb, többek között a hetvenes évekkel foglalkozó különszámunk megvásárlása mellett a résztvevők és érdeklődők korábbi lapszámok közül választhatnak ajándékot maguknak.
A Káli Art-Park a tavalyi év végén ismét pályázatot hirdetett kortárs magyar képzőművészek számára. Május negyedikén került sor a pályázat eredményhirdetésére, amelynek keretében a díjazott alkotásokkal immár második alkalommal nyílt meg a Káli Art-Park köveskáli szoborkertje.
Hosszú évek óta fontosnak tartjuk, hogy korábbi lapszámaink mindenki számára elérhetők legyenek online is – most kapva tehát az alkalmon, frissen megjelent tematikus lapszámunkhoz kapcsolódó korábbi cikkeinket ajánljuk.
Napjainkban a kortárs képzőművészet kiemelten fontos témája bolygónk kizsákmányolása, a klímakatasztrófa, illetve az ezekkel járó disztópikus következmények. Ahogy a különféle növényi és állati fajok szépen lassan kezdenek eltűnni a Földről, úgy egyre inkább körvonalazódni látszik egy mesterséges, az egykori valóságot már csak illúzióként megjelenítő világ képe. A digitális fejlődés éppen ebben nyújt segítő kezet: a virtuális platformok fő célja is az, hogy minél hitelesebben leutánozzák a valódi létet. Martinkó Márk és Vadászi Zoltán fotósorozatai nemcsak egy ilyen disztópikus jövőt tárnak elénk, hanem a növényvilágot az idő múlása és a halál allegorikus alakjaként jelenítik meg.
Szokták mondani, hogy egy animációs filmben fölöslegesek a jó rajzok, elég, ha a rajzok összessége, a mozdulatsor tökéletes, hiszen ki tudna koncentrálni arra, ami csak egy villanásra tűnik fel, csupán a másodperc töredéke alatt látszik, konkrétan egy-tizenketted, gyakran csak egy-huszonnegyed másodpercig jelenik meg a vásznon vagy a képernyőn?
