E la nave va… - És a hajó megy…
Nagy várakozásnak semmiképpen nem nevezném azt a hangulatot, ami a TB-A21 projektjéhez kapcsolódó jótékonysági árverést megelőzte. Sokan egyáltalán nem is tudtak róla, akik pedig tudták, azok számára az nem volt világos, hogyan fog a dolog lebonyolódni. Természetesen sietünk leszögezni azt a tényt, hogy a világ más részein kiválóan működő becsült áras aukciós modell nálunk bevezethetetlen - egyszerűen nem áll rá a magyar agy. Tehát a becsült ár volt az első akadály. A második nehezítésnek az tűnt, hogy kiderült: a Műcsarnokban rendezett eseményen nem árverezik el az összes kiállított művet, hanem csak egy részüket. A többi tételre úgynevezett „silent auction” keretében lehet majd licitálni még két héten keresztül, az interneten. Mivel az árverést szombatra hirdették (először este 7-re, de akkor a jótékony célú pénzköltés köré szervezett show esetleg túlcsúszott volna a TomGeorge étterem vacsoraidején, így a szervezők módosították a kezdés időpontját délután 4-re), azok a rémhírek elég nagy kavarodást okoztak (jó, mint később kiderült, csak egy-két magyar fejecskében), hogy készpénzben kell fizetni, azonnal, a helyszínen. Mondjuk ebből a szempontból érte a legkellemesebb meglepetés a gyakorlatlan hazai jótékonykodókat, mert mindent hazavihettek az aláírásuk ellenében, fizetni pedig ráértek két héten belül.
Keleti szőnyegek Magyarországon
A kilencvenes évek elején újjáéledő magyarországi műkereskedelem mára sok tekintetben kiheverte az elmúlt ötven év okozta sokkot. Az 1990 óta eltelt időszak alatt a honi művészettörténetből jól ismert összes művészeti áramlaton, irányzaton végighullámzott az újrafelfedezés láza. A reflektorfénybe került iskolákat legmarkánsabban képviselő művészek alkotásai óriási összegekért cseréltek gazdát a műtárgypiacon. Az addig soha nem látott rekordárak következtében újabb és újabb korszakok festészeti és iparművészeti stílusai, ismert és kevésbé ismert művei és alkotói kerültek az egyre növekvő érdeklődéssel a műtárgypiac felé forduló gyűjtők és befektetők látókörébe.
Jöjjön Szentendrére! - Nyolcvan nyár a régi művésztelepen
1926 júniusa különös nyári rajzást indított be Szentendrén - a festőkét. Akkor alakult ugyanis a (régi) művésztelep, s vert tábort nyolc fiatal, idealizmussal teli festő, név szerint: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs-Goebel Jenő, Pándy Lajos, Rozgonyi László, annak reményében, hogy ebben a régies állapotában megrekedt, megőrződött, festői motívumokban tagadhatatlanul gazdag, változatosan szép környezetben fekvő (hegy-víz-síkság együtt) kisvárosban boldogulni fog.
A Bak Imre gyűjtemény java - Horváth Tibor—Fodor János Java című, 2002-ben készült videófelvétele alapján*
Elöljáróban annyit leginkább, hogy nem professzionális gyűjteményről van szó természetesen, hanem festőként mindig is szerettem volna magam köré gyűjteni azokat a munkákat, amelyek nem csak hogy érdekelnek, hanem olyan mesterek művei akiket példaképnek tekintek, és kijelölnek számomra egy nívót az aktualitás tekintetében is, illetőleg a minőség tekintetében. Ez különösen fontos volt a hatvanas évek közepén-elején, amikor a pályám indult, és amikor Magyarországon elég katasztrofális politikai és művészetpolitikai helyzet volt. Egyszerűen ki kellett alakítani magam körül egy mikroklímát, amit érvényesnek tartottam a magam és a szakmai tevékenységem számára, merthogy ami kívül volt, ami az utcán volt, az számomra érvénytelen jellegű volt. Ez aztán nagyon lassan alakult. ’64-ben voltam először külföldön, és tulajdonképpen ettől az időszaktól, (úgy értem nyugaton voltam először, keleten már korábban is) folyamatosan úgy alakult, hogy ajándékok, csereberék, ilyen-olyan módon jutottam hozzá munkákhoz — valójában mostanában is így van. Ezért aztán a gyűjtemény felépítése meglehetősen esetleges. Nem jelenti azt, hogy egyes művészektől főművek lennének a kollekcióban, hanem olyan munkák, amelyek jelzik nekem a tevékenységük karakterét, illetőleg azért a minőségét is.
Gauguin a ládában
A washingtoni bíróságon folytatódik Herzog Mór örököseinek pere, akik a második világháborúban elkobzott műkincseiket követelik vissza a magyar államtól. A per tárgya több mint negyven kiemelkedően értékes műalkotás, amelyek becsült értéke meghaladja a százmillió dollárt. A második világháború előtti egyik legjelentősebb műkincs gyűjtemény Herzog Mór Lipót báró nevéhez kapcsolódik, és olyan művészek alkotásaiból áll, mint El Greco, Fransisco de Zurbaran vagy idősebb Lucas Cranach. A visszaigényelt művek a valaha 2500 darabból álló Herzog-kollekció Magyarországon található részei. A most indult per, szakértők szerint, pedig az utolsó nagyobb, a holokauszt óta rendezetlen művészeti tárgyakat érintő ügy. Lásd kapcsolódó írásunkat a Herzog-családról, és a gyűjtemény egyik legjelentősebb darabjának sorsáról.
Mi a netsuke?
Ha a kezünkbe kerül egy négy-öt centiméteres elefántcsont szobrocska, lenyűgöző tökéletességű művészi megmunkáltsággal, a hátán két lyukkal, akkor az egy netsuke, s ha nevén akarjuk nevezni, az „u” hangot félig elnyeljük. A szó „ne” előtagja gyökeret jelent, mivel ebből az anyagból készítették a legkorábbi netsukéket.
E műtárgyak eredetileg nagyon is funkcionális igényből születtek: mivel a japánok öltözékének, a kimonónak nem volt zsebe, a különböző használati tárgyakat zsinórra fűzve, az öv alatt átbujtatva viselték. A selyemzsinór egyik végére a tárgyat akasztották, ellensúlynak, illetve azért, hogy a zsinór ki ne csússzon, a másikra a netsukét. A faragványok alján vagy hátoldalán lévő két kis lyukon lehetett a selyemzsinórt áthúzni és megkötni, de a szobor saját elemei, egy kar, egy láb vagy más természetes áttörés is ekként szolgáltak. A netsukék zöme gyógyszertartó doboz, dohánytartó és pipa tartására szolgált.
Szalonmodor
A kiváló szemű francia műgyűjtő, Louis Lacaze 1869-es halálakor úttörő jelentőségű festménykollekciója már közel 600 darabot számlált. A Louvre-nak ajándékozott gyűjteményben olyan kiváló alkotások is szerepeltek, mint Watteau híres Gilles-je vagy Rembrandt fürdőző Betsabéja. Lacaze végrendeletében kifejezte óhaját, hogy különleges ízléséről tanúskodó kollekciója a jövőben, a múzeum falai között is együtt maradjon. Kívánságával ellentétben a gyűjtemény szétszóródott a francia múzeumok között. De a Louvre munkatársai most mégis érvényt szereztek Lacaze végakaratának.
A Nyári palota kincse
A világ második legnagyobb aukciós háza, a Sotheby's különös tételt bocsát kalapács alá hongkongi árverésén. Az október elején megtartandó esemény csúcspontja a kínai császár Nyári palotájából, a Yuan Ming Yuanból származó szoborfej. A lovat formázó bronzfőt jezsuita misszionáriusok öntötték Qianlong császár megrendelésére a 18. század derekán.
Európa keleti peremén - Balti körkép
A balti államok között örökös és termékeny küzdelem zajlik az elsőbbségért minden műfajban és minden műnemben. Egységes rangsor felállítása lehetetlen, bár nehézkes következtetéseket le lehet vonni az adatbázisok végtelen számoszlopaiból. Például hogy Észtország lakossága a legkisebb (1,3 millió), Lettországhoz (2,4 millió) és Litvániához (3,6 millió) viszonyítva, miközben a GDP 2006-ban Észtországban nőtt a legdinamikusabban (11,8%), alig megelőzve Lettországot (10,2%), és kicsivel jobban Litvániát (7,4%); ugyanakkor míg az orosz kisebbség aránya a letteknél (30%) és az észteknél (25%) jóval magasabb, mint a litvánoknál (5%), addig Litvániában az orosz érdekeltségű vegyipar a húzóágazat, Lettországban a szállítmányozás, Észtország pedig jobbára skandináv szomszédaival üzletel; a finnugor nyelvet beszélő észtek hagyományosan evangélikusok, a balti nyelvcsaládba tartozó litvánok katolikusok, a szintén balti lettek között pedig sok a katolikus, a lutheránus, a pravoszláv és az újpogány is. Ebbe a mozaikba – tetszőleges kauzális összefüggésháló felrajzolásával – beilleszthető a három balti köztársaság eltérő karakterű képzőművészeti élete is. Ha sarkítani akarunk és mindenáron rangsorolni, akkor első helyre Lettországot, a másodikra Észtországot, a harmadikra pedig Litvániát helyeznénk. De ennél alighanem többet mond a részletekbe menő – bár szubjektív meglátásoktól terhes – elemző körkép.
A pszeudo-pszeudo - A nyelv és a képzőművészet kapcsolata
Nyelv és kép
A legritkább esetben szokás egy fogalmat vagy nyelvi kifejezést a képzőművészeti értelmezés vagy a kritika központi problémájaként vizsgálni. Hacsak nem valamilyen markáns, a művészettörténetben, illetve az esztétikában bevett fogalom eltévesztéséről vagy erősen vitatható nyelvhasználatról, kifejezésről, hamis állításról van szó – amikor is az ilyen megközelítés elfogadott –, a figyelem ritkán terelődik a műalkotást vagy képet értelmező szavakra, nyelvi kifejezésekre. Úgy tűnik, hogy ez is csak a megértés pontosságát segíti, azaz a nyelvnek az észleléshez való hozzáigazítását. A nyelvhasználat azonban ezzel az általánosan elterjedt hiedelemmel ellentétben segítségére lehet az érzékelésnek és az észlelésnek a „megfelelő látás” kialakításában, amennyiben ezen azt értjük, hogy a befogadó eljut az alkotói intencióhoz, a korszak vagy az általánosan elvárható felfogás megértéséhez. De ha a nyelv valóban aktívan segítségére van a megértésnek, akkor egyben cselekvés is. Nem csak az áldás, az átok, a dicséret és a szidalmazás értelmében, de mint aktus és mint a cselekvési formák egyike, valamint más cselekvési formákat helyettesíteni képes kommunikáció is az emberi egzisztencia részét képezi.
„Ragyogó magyar sikerek krónikája” - Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonja, avagy ember tervez, Isten végez
A 19. század végén az európai kiállításokon elért egyre kiemelkedőbb magyar sikersorozat állomásait az 1873-as bécsi, az 1889-es és az 1900-es párizsi kiállítások jelentik. Az ország világkiállításokon való szereplésének módja együtt alakult a nemzeti függetlenség kivívásával, a kiállítók főleg az osztrák bemutatótól igyekeztek minden alkalommal hangsúlyosan elválasztani a magyar anyagot. A világkiállításon való részvétel minden ország számára fontos nemzeti reprezentációs célt szolgált, valamint lehetőséget adott az árucikkei és ipari termékei iránti figyelem felkeltésére. A világkiállítás koncepciója a nemzeti versengés és az európai fejlődés eszméjének jegyében fogant.
Berlini cikcakk
Az idei, 5. alkalommal megrendezésre került Berlin Biennále, hogy stílszerűek legyünk, az árnyékra vetődés tipikus esete. Ha azt mondjuk, hogy a bázeli Kunsthalle vezetője, a lengyel származású Adam Szymczyk és társkurátora, az amerikai Elena Filipovic szervezte kiállítás, az Amikor a dolgok nem vetnek árnyékot, nem váltotta be a hozzáfűzött, tulajdonképpen megalapozottnak tűnő reményeket, lehet, hogy finoman fogalmazunk. Megalapozottak voltak a remények azért, mert a kortárs képzőművészeti köztudatba a kilencvenes évek végén olyan kiállításokkal, mint a Roundabout (CCA Varsó, 1998), a Mark Kremerrel és Charles Eschével közösen rendezett Amateur (Kunstmuseum Goeteborg, 2000), a Painters Competition (Galeria Bielska BWA, Bielsko-Biala, 2001) stb. berobbant Szymczyktől mindenki nagyon sokat várt.
„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi” - Kovács Lola művészete
Nyolc éve osztja ki Kovalovszky Márta, Néray Katalin és Hegyi Loránd a Strabag (korábban Magyar Aszfalt) által felajánlott díjat, illetve az azzal járó összeget fiatal festők között, s állítja ki a díjazottak munkáit a Ludwig Múzeum. A cég neve a következő festők életrajzában szerepelt, eddig és fog fennmaradni, mint a kortárs mecenatúra elegáns formája: Szűcs Attila, Baranyai Levente, Hajdú Kinga — a teljesség igénye nélkül.
Az idei fődíjas Kovács Lola, aki a bölcsészkar elvégzésével szinte párhuzamosan mégis inkább festőnek tanult, hiszen indíttatása úgyis erre volt Kovács Tamás grafikus (1942—1999) és a szintén festő Bikácsi Daniela lányaként.
A bölcsészkar azért nem múlt el nyomtalanul: Kovács Lola festészete erőlködés és komplexusok nélkül, magától értetődően filozofikus és történeti. Nála a komplex gondolkodás az alap: ez és a káprázat (mint jelenség) transzformálódik nála megfogható, szemlélhető, birtokolható, az elmúlás (vagy a pillanat) és örökkévalóság viszonyával foglalkozó festményekké.
„A titokzatos álmok hercege” - Odilon Redon (1840–1916) – retrospektív (Schirn Kunsthalle Frankfurt 2007. január 27. – április 29.)
Azokban az években, amikor mindenki az impresszionistákról, a színekről beszélt, egy teljesen külön utat járó művész fekete-fehér szénrajzaival és litográfiáival egészen különös, furcsa, megdöbbentő képi világot hozott létre – többféle értelemben is a sötétséget fürkészve.
Mikor Redon 1840-ben világra jött Bordeaux-ban, Paul Cézanne egyéves kisgyerek, Claude Monet két hónapos kisbaba, Renoir pedig csak egy év múlva fog megszületni.
Redon ősi bordeaux-i család sarjaként mélyen kötődött a francia kultúrához, mégis az idegenség érzése, mássága meghatározó volt egész életében. Apja évekig New Orleansban élt, kreol nőt vett feleségül, és közvetlenül második gyermeke születése előtt tért vissza Franciaországba; kis híján Redon is a senki földjén, feneketlen, végtelen mélység felett, egy óceánjárón látta meg a napvilágot, mint Baricco zongoristája. Valószínűsíthető betegsége, a 19. században stigmatizált epilepszia miatt kellett családjától elszakítva, magányosan élnie Médocban, egy félreeső, apai birtokon. A csöndes, titokzatos helyet képzelete különös figuráival népesítette be.
