Francesca Woodman tehetséges fotográfus volt, ám élete nagy részében ismeretlen maradt, s fotóit először csak 1986-ban, öt évvel halála után mutatták be a nagyközönségnek. Éteri, misztikus képei – a feminista fotográfia korai előfutárai – egy élettel és ötletekkel teli fiatal művészt mutatnak be, aki élvezettel fedezi fel identitását, művészi képességeit és választott médiumának lehetőségeit.

Francesca Woodman amerikai fotográfus rövid pályafutása ellenére – élete huszonkét éves korában ért véget öngyilkosságával – több mint nyolcszáz cím nélküli fotót készített. Alkotásaira egyértelműen hatott a szürrealizmus és a konceptuális művészet – többek között a rendre visszatérő szimbolikus motívumok használata tanúskodik róla. Az alkotónál fontos szerep jutott a szexualitásnak és az emberi test ábrázolásának, ezért gyakran Hans Bellmer és Man Ray műveivel rokonítják munkásságát. Nagyrészt fekete-fehér fotói – önarcképei és a női testet ábrázoló munkái – olyan feminista olvasatokat is inspiráltak, amelyek Woodmant az 1970-es évekbeli kortársak mellé helyezik, mint Ana Mendieta és Hannah Wilke, és olyan művészek munkásságát vetítik előre, mint Cindy Sherman, Sarah Lucas és Nan Goldin. Woodman képein a nő egyszerre tűnik sebezhetőnek és magabiztosnak, beállításai pedig rögtönzöttnek és gondosan felépítettnek. A fotók másik jellemzője a hosszú záridő és a kettős expozíció használata: elmosódott képeinek misztikus karaktert kölcsönöz a dinamikus mozgás exponálása. 

Életében nagyrészt ismeretlen volt, fotóit először 1986-ban, öt évvel halála után, a Wellesley College egyik kiállításán mutatták be a nagyközönségnek, s azóta számos nagy intézmény szerepeltette már munkáit. A Sotheby’s szeptember 28-ai, Classic Photographs (Klasszikus fotográfiák) címet viselő New York-i aukcióján a Providence, Rhode Island című alkotására lehet licitálni. Az árverésen szereplő képet, amelyen egy fiatal lány látható egy sötét szobában, 50–70 ezer amerikai dollárra (hozzávetőleg 15–21 millió forint) becsülik. Két másik fotója is gazdát cserélhet szintén New York-ban, a Phillips október 7-ei Photographs (Fotográfiák) aukcióján: az Cím nélkül (Róma), valamint a Cím nélkül (Önarckép árnyékkal és növénnyel). Előbbi becslések szerint 40 ezer és 60 ezer (körülbelül 12–18 millió forint), míg utóbbi 25 ezer és 35 ezer dollár (hozzávetőleg 7,5–10,5 millió forint) közötti áron mozog.

Woodman 1958-ban született a coloradói Boulderben egy művészcsaládban, és tizenévesen kezdett el fotózni. Édesapja, a festő és fotográfus George adta Woodmannek az első fényképezőgépét – a pályafutása nagy részében használt Yashicát. A művész már fiatal korában megtalálta az egész munkásságát végigkísérő témát: a saját teste és a tér közötti viszonyt kezdte el vizsgálni. Tizenhárom éves volt, amikor elkészítette élete első önarcképét.

A család Olaszországban töltötte a nyarakat, és Woodman sorra fedezte fel a múzeumokat, ahol lenyűgözték a Természettudományi Múzeum relikviái és az elegáns ruhás nőket ábrázoló festmények. Vázlatfüzeteket töltött meg rajzokkal, és elkezdett naplót vezetni. A massachusettsi Andoverben, egy bentlakásos iskolában Woodman fotóórákat vett, ahol már a későbbi munkáiban megjelenő témákkal foglalkozott. Mire 1975-ben beiratkozott a Rhode Island School of Designba, Woodman már kifinomult művész volt, egy „rocksztár” (ahogy egykori iskolatársai emlékeztek vissza rá), aki fegyelmezetten és koncentráltan közelítette meg alkotói tevékenységét. Ebből az időszakból származó munkái az egyén, a nemek, a testkép, a testiség és az identitás tágabb fogalmait kérdőjelezik meg. Arra a kérdésre, hogy miért fotózta magát ilyen megszállottan, Woodman csak annyit válaszolt: „Ez kényelmi szempont – mindig elérhető vagyok.”

A hosszú expozíció, a lassú záridő és a szürrealista kompozíciók eredményeként az alakok körvonalai elhalványultak, elmosódtak a fényképeken. Woodman ezeket a képeket „szellemképek”-nek nevezte, bár a legtöbb művészettörténész ma már „angyalok” néven hivatkozik rájuk, utalva egyik legismertebb művének címére.

Woodman a főiskola első évét Rómában töltötte, ahol gyakran látogatta a kifejezetten a szürrealistákra és munkásságukra specializálódott Libreria Maldoror könyvesboltot és galériát. Ebben az időszakban Woodman olyan szürrealista motívumokat használt fel, mint a tükrök, madarak, halak, maszkok és kesztyűk, és a tárgyakat olyan tudatosan rendezte el képein, hogy a legkisebb változtatás is felülírta volna jelentésüket. Itt, Rómában készítette a legpoétikusabb és legprovokatívabb műveit.

A RISD elvégzése után Woodman New Yorkba költözött, ahol folyamatosan küzdött a sikerért és a megélhetésért. Rövid távú munkákat vállalt titkárnőként, fotósasszisztensként és modellként. Ugyan Woodman az iskolában szupersztárnak számított, de családja és barátai egyre inkább arra lettek figyelmesek, hogy a diploma utáni nihil közepette eluralkodott rajta a depresszió. Az 1970-es évek végén a fotózás nem volt divatos médium, és munkái nem is keltettek feltűnést. Önarcképeket tartalmazó portfólióját, valamint divatfotózással kapcsolatos próbálkozásait elküldte az összes fontos New York-i kulturális magazinnak, amelyek akkor figyelemre sem méltatták (bár érzéki esztétikája később standarddá vált). Ezzel egy időben a National Endowment for the Arts elutasította ösztöndíjkérelmét.

1980 őszén Woodman egy sikertelen öngyilkosságot követően pszichiátriai kezelésben részesült, és szüleihez költözött, akik saját karrierjük előmozdítása érdekében telepedtek át New Yorkba. Az, hogy a szülei művészek voltak, a fiatal fotográfusra még nagyobb nyomást gyakorolt. Ahogy apjának mondta, minden nap legalább egy, a karrierjével kapcsolatos telefonhívást el kell intéznie. Woodman megszállottan hajszolta a sikert, még a naplója egyes részeiben is úgy fogalmazott, mintha a memoárját írná.

Alig egy évvel később, 1981. január 19-én, egy szerelmi kapcsolat végét követően Woodman a Lower East Side egyik épületének ablakából a halálba vetette magát. Nem sokkal halála előtt így ír a legjobb barátnőjének egy levelében: „Az életem ezen a ponton olyan, mint a nagyon régi kávéüledék, és inkább halnék meg fiatalon, a különféle vívmányaimat, azaz némi munkát, a veled való barátságomat és néhány más ereklyét érintetlenül hagyva hátra, mint hogy eltékozoljam ezeket az értékes dolgokat.” Woodman felborította az élet, a művészet és a halál konvencióit: fotóiban egyszerre próbálta meg eltörölni és meghatározni önmagát.

Források: sothebys.com, phillips.com, artsy.net