KÖRKÉP – Elaine de Kooning, aki a férje fényében festett
Az 1989-ben, hetvenévesen elhunyt New York-i festőművész rendkívüli tehetség volt: otthonosan mozgott a figurális festészet területén, miközben elkötelezte magát az absztrakt expresszionizmus iránt is. Egyszerre volt femme fatale és proto-feminista, szabad gondolkodó, író, elismert kritikus, népszerű barát és szeretett tanár – és nem utolsósorban Willem de Kooning felesége, ami nagyban rányomta bélyegét karrierjére.
Negyvenéves pályafutása során Elaine de Kooning témák széles skáláját festette meg – a bikáktól és kosárlabdázóktól kezdve a barlangrajzokon át a Bacchus-szobrokig –, de a portréfestészet volt a szenvedélye, és a férfiak gyakorolták rá a legnagyobb hatást. Több tucatnyi férfit festett meg, és miközben megfosztotta őket megkülönböztető jegyeiktől, a modernizmus nyelvén aktualizálta a portré hagyományos műfaját.
Elaine de Kooning műveire most három nagy aukciósház árverésén lehet licitálni: a Christie’snél a Tina Singer és Echo Wall (Cave #68) – vagyis Echó fal (Barlang #68) – című alkotásai kerülnek kalapács alá 40 ezer és 60 ezer (12,3 és 18,5 millió forint), valamint 100 ezer és 150 ezer amerikai dollár (30,8 és 46,3 millió forint) becsérték mellett; a Sotheby’s a Charging Bull (Támadó bika) című festményét kínálja eladásra cirka 40 ezer és 60 ezer dollár közötti összegért; a Pillips aukciósháznál pedig Cím nélküli, 1975-ös akvarelljére lehet lecsapni, a becslések szerint 100 ezer és 150 ezer közötti dollárért.
Az 1918-ban született Elaine Fried négy gyermek közül a legidősebbként nőtt fel szerény családi körülmények között Brooklynban, ír katolikus anyja és protestáns apja mellett. Édesanyja ötéves korában vitte először a Metropolitan Museumba, és hálószobáját Raffaello, Rembrandt és Elizabeth Vigée Le Brun festményeinek reprodukcióival díszítette. Nyolcéves korában már osztálytársairól rajzolt portrékat, amiket el is adott. Fizikailag is rettenthetetlen volt, balettozott, baseballozott és hokizott – sőt egyszer leugrott egy háztetőről is. Mindig is művész akart lenni, ezért évekkel később beiratkozott a Leonardo da Vinci művészeti iskolába, ahol naponta akár tíz órát is rajzolt. Mellette az Amerikai Művészeti Iskolában is vett órákat.
1938-ban egy barátja mutatta be neki Willem De Kooning (akit barátai Billnek hívtak) holland festőt, aki 1926-ban érkezett New Yorkba. Az egybehangzó beszámolók szerint azonnal őrülten egymásba szerettek. Lee Hall, a Rhode Island School of Design egykori elnöke és Elaine kedves barátja 1993-ban megjelent könyvében, az Elaine and Bill: Portrait of a Marriage (Elaine és Bill: Egy házasság portréja) című könyvében azt írta, hogy Elaine „társaságkedvelő, lobbanékony, kacér, tehetséges és gyönyörű” volt, míg Bill „kedves, de magányos, lassú és megfontolt a munkájában, és gyakran komor”. Nem is különbözhettek volna jobban: a nő társasági ember, míg a férfi antiszociális volt.
Megismerkedésük évében, 1938-ban De Kooning hagyományos rajzórákat kezdett adni Elaine-nek. Nagyon szigorú volt. Összeállított egy egyszerű csendéletkompozíciót, és lerajzoltatta vele, majd megkritizálta a végeredményt, széttépte, és ráparancsolt, hogy kezdje elölről. „Elaine sokszor elmondta, hogy Willem de Kooningtől tanult a legtöbbet, és hogy az általa tanított készségek adták magabiztosságának alapjait a portréfestéshez” – olvasható Hall könyvében.
Ahogy Willem de Kooning egyre népszerűbb lett kortársai körében, Elaine-nel együtt jártak szórakozni, barátaikhoz vendégségbe és a Cedar's Tavernbe, egy Greenwich Village-i bárba, amely olyan művészek körében volt népszerű, mint Jackson Pollock, Lee Krasner és Larry Rivers. A legtöbb művész a Village-ben akkoriban meglehetősen szegény volt, s versengés helyett igazi bajtársiasság alakult ki közöttük. Elaine nem csupán beszivárgott a férfiak uralta New York belvárosi vérkeringésébe az 1940–50-es években, hanem a társaság egyik középpontja is volt – nem utolsósorban azért, mert éles eszű és szellemes társalgó volt, és a legenda szerint az asztal alá tudta inni a többieket.
1943-ban Willem de Kooning és Elaine összeházasodott – a nő, aki meg volt győződve róla, hogy férje zseniális művész, nagyban támogatta a férfi karrierjét, és sokszor viszonyt is kezdett azokkal az emberekkel, akik segíthettek: Harold Rosenberg kritikussal, Thomas B. Hess-sel, az Art News szerkesztőjével és Charles Egan galériatulajdonossal. Ugyanakkor rendszeresen írt az Art Newsba, amely a korszak kritikus művészeti kiadványa volt. Elaine ékesszóló és ambiciózus szerző volt, aki észrevette az innovatív munkákat, és jól ismerte a város művészeinek legfrissebb termését. Írásai éppúgy hatalmas örökséget jelentenek, mint festészeti munkássága.
Elaine azon is keményen dolgozott, hogy művészként kivívja helyét a New York-i avantgárd körben, ennek egyik módja pedig a portréfestés volt. De a férfiak (és néhány nő) megfestése egyben örömöt is jelentett a művész számára, hiszen közelebbről megismerhette alanyait. Portréi szenvedélyből készültek, különösen, ha férfiakról volt szó. Szerette a férfiakat. A férfiakról festett képei nagyobb spontaneitásról és bizonyosságról árulkodnak, valamint erőteljesebb gesztusokról.
1952-ben, amikor Willem épp ördögi arcú nőket festett, Elaine egy ülő portrét készített férjéről, amelynek alig volt arca – se szája, se szeme, csak egy ovális folt szürke hajzuhataggal és egy fekete ecsetvonás az erős szemöldök és az orr helyén. Bár Willem arcának „eltörlését” házastársi perpatvarként is lehetne olvasni, a kép messze nem az egyetlen arctalan férfi volt Elaine munkásságában. Absztrakt irányultságú pályatársaihoz hasonlóan a festőnő is valami zsigeri, a felszín alatt rejlő dolgot próbált megragadni. A testbeszéd leheletfinom árnyalatainak megörökítése érdekelte, és az arcvonások elmosódásával a figyelmet a szemekről a testre irányította. „[A múltban] a nők nőket festettek: Élisabeth Vigée Le Brun, Mary Cassatt és így tovább. Én pedig úgy gondoltam, hogy a férfiak mindig az ellenkező nemet festették, így én a férfiakat mint szexuális tárgyakat akartam megfesteni.”
1957-ben Elaine és Willem de Kooning elvált – alkoholproblémáik és viszonyaik vezettek a kapcsolat felbomlásához. Elaine, hogy eltartsa magát, több rövid távú tanári állást is vállalt. Szeretett tanítani, és a diákjai is szerették őt.
A legjelentősebb portréja John F. Kennedy elnökről készült, a Harry S. Truman Elnöki Könyvtár számára. 1962 decemberében a Palm Beachen található Téli Fehér Házban néhány napot azzal töltött, hogy vázlatokat készített az elnökről, miközben a stábjával dolgozik. Azért őt kérték fel, mert a festészet „új határait” (az absztrakt expresszionizmust) képviselte, és rendkívül gyorsan dolgozott (ami azért is fontos volt, mert az elnök nem ült sokáig mozdulatlanul). „A róla alkotott saját intenzív, sokrétű benyomásaim mellett meg kellett küzdenem azzal a »imázzsal« is, amelyet a végtelen számú újságfotó, televíziós megjelenés, karikatúra hozott létre. Ezt felismerve több száz, újságokból és magazinokból kitépett fényképet gyűjtöttem össze, és nem hagytam ki egyetlen alkalmat sem, hogy lerajzoljam, amikor a televízióban szerepelt... mindig egy összetett képre törekedtem.” 1963 szeptemberére jutott el ahhoz a végleges képhez, amelyet mindvégig keresett. Két hónappal később az elnök meggyilkolása annyira feldúlta Elaine-t, hogy egy évig semmit sem festett.
A Life magazin megrendelt egy cikket a néhai elnököt megfestő Elaine-ról, és Alfred Eisenstaedtet kérte fel, hogy fotózza le őt műtermében az államfőről készült vázlatok és festmények között. Először fordult elő, hogy Elaine de Kooning neve épp olyan ismert volt, mint Willemé. De férje befolyására mindig is előnyként tekintett, nem pedig fenyegetésként: azt mondta az embereknek, hogy ahelyett, hogy az árnyékában dolgozott volna, ő pont a fényében festett.
1976-ban, immár józanul, Elaine kibékült Willem de Kooninggal, amikor a férfi felkereste őt. Vásárolt egy házat Willem háza közelében, a Long Island keleti részén fekvő Springsben, és átvette a műterem vezetését. Az ekkorra már világhírű festőnek szüksége is volt a nő pártfogására. Az 1980-as évek elején Elaine rákban elvesztette egyik tüdejét, és súlyos tüdőtágulástól szenvedett. 1989-ben halt meg, közvetlenül azután, hogy a Fischbach Gallery kiállítást rendezett barlangfestményeiből. A demenciában szenvedő Willem de Kooning tovább festett, és nyolc évvel élte túl feleségét.
Források: smithsonianmag.com, artsy.net, christies.com, sothebys.com, phillips.com